Az első világméretű konfliktus némelyik szakaszát a bombázások döntötték el. Az akkori hadműveletek azonban semmiben sem hasonlítottak a húsz évvel későbbiekhez. A szövetséges hatalmak második világháborús győzelmét meghatározó stratégiai bombázás taktikájának fejlődéséhez — a számos bírálat mellett — nagymértékben hozzájárult Douhet olasz tábornok.

A második világháború egyik fontos témája a szövetséges – és benne az amerikai – légierő bombatámadásai az európai kontinens ellen, hiszen ekkor formálódott ki az amerikai légierő mind a mai napig érvényben lévő stratégiája és harci módszere. A súlyos veszteségek és az elhúzódó háború miatt az amerikai közvélemény ugyan sokszor bírálta a bombázások hatékonyságát és hasznosságát, a háború végén a németek mégis a stratégiai bombázást tették az első helyre, amikor vereségük fő okát keresték. 1945 januárjára akkora káosz uralkodott Németországban, hogy az a szövetségesek inváziója nélkül is összeomlott volna.

A bombázások egy éve sújtják a III. Birodalmat. A légitámadások 1943-ban, a casablancai konferencia után fokozódnak. A Németország elleni légitámadások fontossági sorrendjét a szövetségesek casablancai konferenciáján határozták meg 1943 januárjában. Ez a következő volt: tengeralattjáró-támaszpontok; a német repülőgépipar; a fontosabb közlekedési csomó- pontok; olajfinomítók és üzemanyaggyárak; és a hadianyagot előállító üzemek.

1943 végén Teheránban Churchill még azt remélte, hogy Sztálint kísértésbe lehet vinni földközi tengeri akciókkal és a Dardanellák újbóli megnyitásával. Nem lehetett, Sztálin a második front megnyitásához ragaszkodott. Korábban a Churchill és a brit vezérkar által képviselt balkáni partraszállás terve több szövetségi konferencián is napirendre került, de egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a trieszti angol partraszállás majd előnyomulás a ljubljanai szorosban Budapest és Bécs irányában 1944 folyamán már elképzelhetetlen. Churchill a végsőkig ragaszkodott ehhez a tervhez, a második quebecki konferencián még az amerikai vezérkar vonakodó, feltételekkel körülbástyázott beleegyezését is megszerezte.

Sztálin, Roosevelt és Churchill a teheráni szovjet nagykövetségen

1944. október 9-én, hétfőn Churchill repülőgépe leszállt Moszkvában. A brit miniszterelnök még aznap estére találkozót kért Sztálintól. A marsall titkársága a főnökük munkarendjében szokásos este tíz órai kezdést javasolta. Mielőtt elindultak volna a Kremlbe, Lord Moran, Churchill háziorvosa szerint a következő beszélgetés zajlott le Churchill és Eden között.

A nyugati szövetségeseket 1944 első hónapjaiban szilárdan föltartóztatta a Gusztáv-vonal, amelyet a németek Rómától délre építettek ki. Ráadásul az amerikaiak követelésére egyre több alakulatot vontak ki Olaszországból az észak-franciaországi partraszálláshoz. A mindig leleményes Churchill megtalálta a kiutat; Dél-Franciaországban a szövetségesek egy előkészítő partraszállást terveztek, az Üllő hadműveletet, hogy elvonják északról a német erőket.

Május előtt erre úgysem kerülhetett sor – akkor viszont miért ne lehetne az Üllőhöz kijelölt deszant járműveket addig a Gusztáv-vonal mögötti olaszországi partraszállásra fölhasználni.

Ez volt az eredete az anziói partraszállásnak; a hadmozdulat inkább a második front, mint a németek ellen irányult. A szövetséges csapatok január 22-én szálltak partra Anziónál. Szinte egyáltalán nem ütköztek ellenállásba, és nyitva állt előttük a Rómába vezető út. De megismétlődött a régi gallipoli história. Lucas tábornok, az amerikai parancsnok nem hitt a hadművelet sikerében, és inkább megszilárdítani akarta a pozícióját, mint előrenyomul- ni. Alexander meg túl udvarias volt ahhoz, hogy noszogassa.

Lucas több mint egy hétig meg sem próbált előrenyomulni, és amikor rászánta magát, a németek már túl erősek voltak. Most már magát a szövetségesek hídfőállását is veszély fenyegette. A partraszállás nem hogy segítette volna a Gusztáv-vonal előtt álló szövet- séges főerőket, hanem épp ellenkezőleg, azoknak kellett offenzívát indítaniuk, hogy könnyítsenek a partraszállók helyzetén.

A Gusztáv-vonal középpontja a Monte Cassinó-i monostor volt. Valósággal hipnotizálta Alexandert és tábornokait, szentül hitték, hogy a németek megerősítették és megfigye- lőállásnak használják. A valóságban a monostort sohasem használták német katonák. De alkalom kínálkozott annak a demonstrálására, hogy a szövetségesek semmitől sem riad- nak vissza eltökéltségükben, hogy legyőzzék Németországot: Monte Cassinót  szisztema- tikusan tönkrebombázták. Utána rá kellett jönniük, hogy a romok nehezebben bevehető akadályt jelentenek, mint a monostor. A Gusztáv-vonalat végül a hegyeken át a németek hátába került francia csapatok bontották meg. A németek visszavonulásba kezdtek.

Az anziói hadseregnek most lehetősége nyílt arra, hogy kitörjön és elvágja a németek útját. De Mark Clark tábornok, aki már az egész hídfőállás parancsnoka volt, elhatározta, hogy ő vonul be elsőként Rómába. Fittyet hányva Alexander utasításaira, nyitva hagyta a visszavonulás útját a németek előtt, és egyenesen Róma felé indult.

Június 4-én be is vonult a városba. A németek közben egérutat nyertek, és északabbra újabb védővonalat építettek ki. A római bevonulás a szövetségeseknek több mint 40 000 emberükbe került, szemben a 20 000 fős német veszteséggel, és kétszer annyi szövetsé- ges katonát kötött le, mint németet. Nem gátolta meg a németeket abban, hogy meg- erősítsék Északnyugat-Európát. Ráadásul az anziói hídfőállás utánpótlásigénye miatt az Üllő hadműveletre már csak augusztusban kerülhetett sor, jóval a franciaországi partra- szállás végrehajtása után. Mindent összevéve az olaszországi hadjárat nem volt jó reklám annak a gondolatnak, hogy Olaszország a tengelyhatalmak sebezhető alhasi pontja.

A szövetségesek rögeszmésen hittek a fővárosok – Párizs, majd később Berlin – jelen- tőségében, és abban a meggyőződésben tűzték ki célul Rómát, hogy bevételének majd világrengető következményei lesznek. Nem lettek.

Viktor Emánuel átadta a hatalmat fiának, Umbertónak. Badoglio lemondott, és egy idő- sebb politikus, Bonomi állt a kommunistáktól a klerikálisokig terjedő antifasiszta koalíció élére. Rómától északra a németek megszilárdították új védvonalukat. Alexander meg azt bizonygatta, hogy ha erősítést kap, csapatai augusztusra elérhetik a Pó völgyét, és onnan benyomulhatnak Ausztriába. Churchill is lelkesedett a gondolatért, végre megvalósult volna az, amit ő már régóta szorgalmazott: hogy délről törjenek be Európába.

A brit vezérkar szkeptikusabb volt. De folytatni akarták az olaszországi hadjáratot, már csak azért is, mert ez volt az egyetlen terület, ahol még mindig az angolok voltak túl- súlyban. Az amerikaiak erősködtek, hogy semmivel sem szabad meggyöngíteni az Üllő hadműveletet, pedig azt már elhalasztották augusztusra, amikor amúgy sem lehetett volna a segítségére az észak-franciaországi szövetséges partraszállásnak. Roosevelt és Churchill huzakodott egy darabig, aztán az amerikaiak kerekedtek felül. Alexander hét hadosztályát és légi fedezete javát elcsaklizták pontosan akkor, amikor Kesselring nyolc újabb hadosztályt kapott.

Az olaszországi szövetséges haderő, amely most már alig volt akkora, mint a németeké, folytatta makacs és nagyrészt eredménytelen offenzíváját. A németeknek bőven volt mozgásterük a Róma és a Pó közötti hegyes vidéken, és megfontoltan vonultak vissza, mindig megerősítve az újabb védővonalat, mielőtt a szövetségesek lerohanhatták volna. A szövetségesek decemberre elérték Ravennát. Bolognát még nem tudták bevenni. A Pó völgyétől még bő nyolcvan kilométer választotta el őket.

A Monte Cassinó-i győzelem megnyitotta a szövetségesek útját Róma felé. De Clark tábornok inkább lemond a német 10. hadsereg szétzúzásáról, csak hogy ő vonulhasson be az olasz fővárosba, hogy ezzel is demonstrálja a szövetségesek győzelmét. Albert Kesselring, a német C hadseregcsoport főparancsnoka úgy látta, hogy Rómát a 6-os úton érheti el legkönnyebben.

A Róma felé vezető út megnyitása volt az Appennini-félsziget elfoglalásának — és ami ezzel együtt jár: Hitlernek szövetségesétől, Olaszországtól való megfosztásának — a biztosítéka. A Cassino hegység bevétele azonban hosszú hónapokig tartott. 1943/44 fordulóján a német csapatok a szövetségesek — a Sir Harold Alexander tábornok parancsnoksága alatt lévő 15. hadseregcsoporthoz tartozó amerikai 5. hadsereg (Mark Clark tábornok), a brit 8. hadsereg (Sir Oliver Leese tábornok) — szorításában az Ortona-Cassino-Minturno vonalon álltak meg.

A német „C” hadseregcsoport főparancsnoka, Albert Kesselring tábornagy úgy döntött, hogy ellenáll a Róma felé haladó szövetségeseknek.

Benito Amilcare Andrea Mussolini 1883. július 29-én az észak-itáliai Forli város közelében született; apja kovácsmester és a marxista eszmék híve, a munkás- mozgalom egyik jelentős helyi tagja volt. A fiatal Benito is a marxista, majd az anarchista eszmék híve és hirdetője lett, így hiába szerzett tanári diplomát, hamarosan el kellett hagynia Olaszországot. Svájc- ban, majd az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó Trient (ma: Trento) városában élt, különféle szélső- baloldali lapokat szerkesztett.

Az I. világháborúban haditudósító, meg is sebesült. Ekkor fokozatosan szakított a nemzetköziséget hirde- tő marxizmussal, és a nemzeti érzelmű, nacionalista kispolgárság mellé állt, amit háborús élményeivel magyarázott.

1903. március 18-án született Livornóban. Apja, Constanzo Ciano a fasiszta párt alapító tagja, az olasz haditengerészet admirálisa,  a húszas években az olasz kereskedelmi flotta újjászervezője, dúsgazdag politikus és üzletember volt, aki a királytól grófi címet kapott. Az ifjú Galeazzo fényűző környezetben nőtt fel, és a luxushoz élete végéig ragaszkodott.

A római egyetemen jogot hallgatott, egy ideig újság- író volt, majd diplomáciai szolgálatba szegődött, és Rio de Janeiróban lett attasé. 1930 tavaszán feleségül vette Mussolini lányát, Eddát. A Duce felemelkedésé- vel arányosan, Galeazzo is gyorsan lépdett felfelé a ranglétrán: 1932-ben sanghaji konzul, majd pekingi követ, 1933-ban a sajtóhivatal vezetője, 1934-ben sajtó- és propagandaügyi államtitkár, majd 1935-ben miniszter és a Fasiszta Nagytanács tagja lett.