A második világháború egyik fontos témája a szövetséges – és benne az amerikai – légierő bombatámadásai az európai kontinens ellen, hiszen ekkor formálódott ki az amerikai légierő mind a mai napig érvényben lévő stratégiája és harci módszere. A súlyos veszteségek és az elhúzódó háború miatt az amerikai közvélemény ugyan sokszor bírálta a bombázások hatékonyságát és hasznosságát, a háború végén a németek mégis a stratégiai bombázást tették az első helyre, amikor vereségük fő okát keresték. 1945 januárjára akkora káosz uralkodott Németországban, hogy az a szövetségesek inváziója nélkül is összeomlott volna.

Az első világháború után, amikor az emberek elborzadtak a szörnyű pusztítástól, sokan töprengtek azon, vajon milyen lesz a jövő háborúja. Valamennyien egy gyors és kíméle- tes módszert próbáltak kidolgozni a nemzetek közötti konfliktusok kezelésére. Az úttörők egyike – és talán az egyik legnagyobb hatású stratéga – az olasz Giulio Douhet volt, aki 1921-ben A levegő uralma (Il dominio dell' aria) címmel publikált könyvében foglalta össze a jövő légierejéről alkotott elképzeléseit. Eszerint egy eljövendő háborúban már a légierő válik a meghatározó haderőnemmé, míg a szárazföldi egységek legfeljebb a megszálló erőket alkotnák. A légierő igazi erejét a hatalmas, felfegyverzett "légi cirkálókban" látta, amelyek kibombázzák az ellenséges országot a háborúból.

Douhet víziója világszerte nagy hatást gyakorolt a haderő-fejlesztési elképzelésekre. Napirendre került a bombázórepülők kifejlesztése. Az Egyesült Államokban, ahol a légierő (United States Army Air Forces, USAAF) a hadsereg része volt, William Mitchell dandártábornok fektette le a jövő légierejének alapelveit. Az Egyesült Államokban született meg a stratégiai bombázás leghatékonyabb és leghumánusabb formájának, a precíziós bombázásnak az elmélete.

William L. Mitchell (1879 – 1936)

Mitchell szerint a háború gyorsan eldönthető és a polgári lakosság megkímélhető, ha csak az ipart, annak is bizonyos szegmenseit bombázzák, ami magával rántja az egész ellenséges gazdasági felépítményt. Ezeket Mitchell "üvegnyak iparoknak" (hottleneck industrier) nevezte. Az Egyesült Államok hadba lépésével elérkezett az idő, amikor a bombázásokról kialakított elméletet a gyakorlatban is kipróbálhatták. Az 1943. januári casablancai konferencián összeállították a bombázandó célpontok listáját, amely a há- ború végéig nem változott: elsődleges prioritást élvezett a német tengeralattjáró-ipar, a repülőgépgyártás, a golyóscsapágygyártás és az olajipar. Kiemelten fontosnak tartották a Luftwaffe elpusztítását, a légi fölény kivívását. Másodlagos fontosságú volt a szinteti- kusgumi- és abroncsgyárak, valamint a gépjárműgyártás felszámolása. A prioritások listáját a találkozó helyszínéről Casablanca-direktívának nevezték el.

B-17-es "repülő erődök"

A kidolgozott bombázási módszerek nem nagyon változtak a háború folyamán. A támadást néhány nappal megelőzte egy felderítő repülés, majd a támadás napján egy célmegjelölő egység repült a támadó raj előtt öt-tíz perccel. A fő raj az általa megjelölt célpontra szórta a bombák tömegét, szőnyegszerűen betakarva a célpontot (= szőnyeg- bombázás). A bombázók, hogy a veszteségeket minimalizálják, ún. "fő harci alakzatban" (bomberbulk combat box) repültek. Ezt átlagban két század alkotta, 250 méteres magas- sági tagozódással. Így a bombázók össztüzet zúdíthattak a támadó vadászokra. Ha azonban valamilyen okból egy bombázó lemaradt a rajtól, ritkán kerülte el végzetét.

Egy bombázóezredet (bomber wing) 2-4 század, míg egy támadócsoportot 2 ezred alko- tott, így könnyen kiszámítható, hogy a támadók hatalmas erőt képviseltek a 3-6000 kg bombaterhet is szállítani képes bombázók sokaságával. A találati pontosságot azonban jelentősen ronthatta az erős légvédelmi tűz, illetve az is, ha ennek elkerülése érdekében a támadók 5400-7400 m magasban oldották ki bombáikat. A harmadik-negyedik támadó hullám pedig az előző kettő bombái miatt már semmit sem látott a portól és a füsttől. Így sokszor előfordult, hogy a legnagyobb igyekezet ellenére sem sikerült egy adott célt el- pusztítani, a polgári áldozatok száma ugyanakkor igen nagy volt.

Találatot kapott, lezuhanó B-24 Liberator

Időrendben öt fázisra lehet osztani az angol-amerikai bombázásokat. Az első szakaszban csak az angolok támadták a kontinenst. 1942. augusztus 17-én az amerikai bombázók is megjelentek Európa egén, ettől számítjuk a második szakaszt. A harmadikban, 1943. júli- us 5. s 1944. február 19. között a legfontosabb esemény a második légi front megnyitása volt Észak-Afrika, majd Dél-Európa felől. A negyedik szakasz az ún. nagyhéttel kezdődött 1944. február 20-án, és az év június 20-án zárult. Ezt követte az ötödik szakasz, mely egé- szen a háború végéig tartott. A támadások sorában a vízválasztónak az ún. nagyhét (Big Week) bizonyult, melynek hivatalosan az Érvelés-hadművelet (Operation Argument) ne- vet adták. 1944. február 20-27. között az Angliában állomásozó 8. és a Dél-Olaszországba települt 15. légi hadsereg mindennap támadta a Luftwaffét és a német repülőgépgyár- tást. Amíg a bombázók a repülőtereket, repülő- és golyóscsapágygyárakat rombolták, az 1282 amerikai vadászgép szabad vadászatot rendezett Európa fölött.

A nagyhét folyamán összesen 3800 bombázóbevetést regisztráltak, és tízezer tonna bom- ba hullott a német repülőgépiparra. Ez több mint az amerikaiak által 1942-ben ledobott bombák tömege összesen. Ez alatt a hét alatt 226 bombázó és 28 vadászrepülő veszett el, ami 6%-os veszteségi mutatónak felel meg – ez sokkal jobb arány volt, mint a várt 200 bombázó elvesztése naponta.

Amerikai B-17 bombázó a Focke Wulf marienburgi gyára felett

A hatás Németországban megrendítő erejű volt. A repülőgépipar 90%-ában megsemmi- sült; a Luftwaffe gerince megtört. Ekkor a repülőgépipar Hitler döntését követően Göring Repülési Minisztériumától Speer Hadianyag- és Termelési Minisztériumához került.

Albert Speer az eredetileg 27 gyárból álló ipart 729 kis üzembe, nehezen megtalálható erdőkbe, bányákba és barlangokba telepítette szét. A német repülőgép-termelés 1944-ben ért a csúcsra, de ekkorra már nem maradt üzemanyag, ami felröpíthette volna a gépeket. Speer erőfeszítései emberfelettiek voltak, de a széttelepített ipar olyannyira igénybe vette a közlekedési rendszert (főleg a vasutat), hogy annak legkisebb hibája is komoly termeléskiesést eredményezett. Ezért omlott össze olyan hirtelen a német gazdaság 1945 elején.

Német Messerschmitt Bf-109 G-6 vadászgép

Hiába volt azonban Speer minden erőfeszítése, az amerikai légierő belekényszerítette egy olyan anyagháborúba, amelyből csak vesztesen kerülhetett ki. 1943-ig a németek uralták Európa egét. 1943. november 3-án azonban új kor kezdődött: megjelentek a kísérővadászok az amerikai bombázók mellett. A német pilóták nem voltak képesek felvenni a harcot ekkora túlerővel szemben, és nem tudták eldönteni, hogy kit támad- janak: a bombázókat vagy a rájuk tüzelő vadászgépeket.

1944 tavaszától a közös amerikai-angol tervezésű P-51 Mustang – a háború egyik legjobb hagyományos vadászgépe – póttankkal már Angliából Prágáig és vissza tudta kísérni a bombázókat, ami megpecsételte a német légvédelem sorsát.

P-51 Mustang

A nagyszámú elvesztett repülőgép azonban egy másik, súlyosabb következménnyel is járt: a lezuhant repülők többségében odavesztek a pilóták. Könnyebb pótolni egy jó repülőgépet, mint egy jó pilótát, amint arra a németek is rájöttek. 1944 első felében a Luftwaffe 2262 pilótát veszített, és mivel ugyanez megtörtént már 1943 őszén is, a ren- delkezésre álló emberanyag egyre képzetlenebb volt. A kadetiskolák már nem tudták kielégíteni a frontokról jelzett igényeket, amit tetézett az egyre krónikusabbá váló üzem- anyaghiány, valamint a gyakorlógépek hiánya. Így mire a német kadet frontszolgálatra került, csak a szövetségesek által repült órák felét teljesítette, harci gépben pedig még kevesebb időt töltött. Így fordulhatott elő, hogy az egykor büszke és rettegett Luftwaffe a háború végére minden harci erejét elveszítette.

1944 tavaszán a legfontosabb cél a normandiai partraszállás előkészítése volt. A hírhedt atlanti fal, a németek partmenti védműveinek szétzúzása a stratégiai bombázók feladata volt. A csatorna körüli német repülőterek bombázása is olyannyira sikerült, hogy Caentől – az inváziós zónához legközelebb eső francia várostól – 130 km-es körzetben alig maradt ép repülőtér. Az invázió napján az a néhány német repülőgép, amelyik egyáltalán levegő- be tudott emelkedni, ugyanolyan távolságról érkezett a csatatér fölé, mint a csatornát átrepülő angol-amerikai repülőgépek.

A Focke-Wulf FW-190 elfogó vadász változata - négy gépágyúval és két nehézgéppuskával

A partraszállás előkészítésének másik fontos eleme a francia vasutak szétrombolása volt. A német hadsereg ugyanis elsősorban vasúton oldotta meg az erők átcsoportosítását, az utánpótlás szállítását. A francia vasúti rendszer szisztematikus lerombolása a pályaudva- roktól a mellékvágányokon át a mozdonyokig, vagonokig azt eredményezte, hogy június 6-ra a francia vasutak kapacitása az 1944. januári teljesítmény 10%-ára csökkent.

A szövetséges légierő egyre erőteljesebben támadta a német vasutakat is, hogy megaka- dályozza a csapatmozgásokat. 1945. február végére a német vasúthálózat már nem tudta ellátni Németországot, ami jelentős mértékben hozzájárult a német összeomláshoz. A Speer vezette iparszéttelepítés most ütött vissza, mivel nagyon rá volt utalva a közleke- dési rendszerre (egy repülőgép például 40-50-szer "végigvonatozott" az országon, mire felszállhatott). A vasút leállásával nem jutott el a nyersanyag a gyárakba, a késztermék a frontra. Még a városoknak szánt élelmiszer sem ért célba, pedig Hitler kényesen ügyelt arra, hogy a nép minél kevesebbet érezzen a háború viszontagságaiból.

Magyarországot 1944. április 3-án érte az első szövetséges légitámadás

Még nagyobb pusztítás érte a német olajipart. Németországban mindig is gondot oko- zott az üzemanyag-utánpótlás. 1938-ban, az utolsó békeévben a felhasznált hét és fél millió tonna kőolaj kétharmadát importálni kellett, és 1939-ben is csak hathavi tartalék állt a csapatok rendelkezésére. Bár a kőolajipar szétzúzása benne foglaltatott a Point- blank prioritásaiban, csak 1944. június 10-től került az első helyre a célpontok listájában, és ezt a helyét megőrizte a háború végéig.

A német hadvezetés néhány nagyobb csoportba telepítette a kőolaj-finomítókat és lepárlókat, mert abban bízott, hogy a Luftwaffe majd megvédi a könnyen elpusztítható objektumokat. Amikor azonban a szövetségesek elkezdték bombázni ezt az iparágat, a Luftwaffe már nem tudott számottevő ellenállást kifejteni. A bombázások eredménye- ként 1944. szeptemberben, az olajipart ért támadások hatodik hónapjában már csak a januári teljesítményük 23%-át tudták előállítani a német konszernek, de repülőbenzinből csak az eredeti mennyiség 6%-át. Takarékosságból leállították a pilóta s harckocsivezető képzést, valamint törölték a Szovjetunió ellen irányuló bombázásokat. 1944 decemberé- ben az Ardennekben induló utolsó német offenzívát úgy indították el, hogy remélték: az előőrsök elegendő üzemanyagot szereznek majd a támadás befejezéséhez, mivel a had- vezetés csak az első 100 km-re elegendő üzemanyagot tudta biztosítani.

A B-17 elképesztő sérülésekkel is képes volt még a levegőben maradni

A repülőgépgyártás, a közlekedési rendszer és az olajipar ellen intézett támadásoknak tehát döntő szerepük volt Németország térdre kényszerítésében. Az amerikai légierő 18 418 repülőgépet veszített, melyből 9949 volt bombázó, a RAF vesztesége 22 010 repülő, ebből 11 965 bombázó. A Luftwaffénak összesen 32 921 repülőgépe semmisült meg. A RAF és a 15. Légi Hadsereg több tisztet vesztett 1944-ben, mint a partra szálló szárazföldi egységek. A két világháború között megjósolt gyors, kíméletes háború nem következett be, sőt, minden addiginál elképzelhetetlenebb szenvedés várt a világra a háború hat éve alatt. A bombázások legalább huszonötmillió embert érintettek Európában, és ebből az óvatosabb becslések szerint is hétszázezer és egymillió közé tehető a halottak száma.

A stratégiai bombatámadások hatását azonban késleltette néhány tényező. Egyrészt, majdnem egy évbe telt, míg az amerikai légierő olyan szintre fejlődött, hogy nagyobb számban indíthasson támadást a kontinens ellen. Másodszor, a kísérővadászok 1943. végi megjelenéséig öngyilkos vállalkozásnak számított berepülni Európa fölé, ahol a Luftwaffe korlátlan úr volt. Az amerikai bombák 72%-át 1944. július 1. után, tehát már a győzelem felé menetelve dobták le. Mindent összevetve, a szövetséges légierők támadá- sait a tengelyhatalmak hadiipara ellen sikeres és fontos momentumnak tekinthetjük a második világháború történetében. Mind a bombázások, mind az ellenük való védekezés hatalmas áldozatokat követelt emberéletben, hadianyagban és munkaórában egyaránt, ami jelentős termeléskiesést jelentett a német hadiiparnak.

Volt azonban két terület, amelyben nem sikerült áttörést elérni a háború folyamán: a bombázások pontossága és a lakosság morális megtörése terén. Az amerikai koncepció, miszerint csak az adott ipari üzemet szabad bombázni, a lakosságot pedig lehetőleg kímélni kell, rendkívüli pontosságot igényelt. Ezt azonban soha nem sikerült elérni. A háború elején ideális körülmények között is csak minden harmadik bomba hullott a cél közelébe, és ez az arány 1945-re sem emelkedett 50% fölé. Radarbombázásnál, rossz időben 151 combat boxból (átlag 450 század) mindössze egy tudta a cél egymérföldes körzetébe juttatni bombaterhét, kétmérföldnyire 17 közelítette meg a célt, ötmérföld- nyire 30, a többi 103 pedig még csak a cél közelében se járt. Ez kitűnő lehetőséget adott a náci propagandának arra, hogy terrortámadásnak minősítse a bombázók tevékenységét, és elfedje az igazi hatást.

Míg az amerikai vezetés a német ipar megsemmisítésében bízott, a brit Királyi Légierő inkább a városokat bombázta éjszakai bevetésein, abban a reményben, hogy megtörik a lakosság ellenállása vagy – még jobb esetben – az emberek fellázadnak Hitler és a náci vezetés ellen, így fejezve be a háborút. Ezen elképzelés szellemében hajtották végre az olyan gyalázatos támadásokat, mint 1943-ban Lübeck és Hamburg, 1945-ben pedig Drezda bombázása. Ezek során kifejezetten a lakosság minél nagyobb számban történő elpusztítására törekedtek, és így ezek a bombázások valóban terrortámadásoknak nevez- hetők. Nem számoltak azonban egyrészt a náci propaganda hatásával, másrészt azzal, hogy az ilyen nehéz sorba juttatott emberek már nem lázadnak, inkább összehúzzák magukat és megpróbálnak kitartani a háború végéig. Nem feltétlenül kell szeretniük a fennálló rendszert ahhoz, hogy kitartásukkal és dacos élni akarásukkal kollaboráljanak a diktátor rezsimjével. Ez a pszichológiai tényező mentette meg Angliát is a kapitulációtól 1940-ben, az angliai csata idején.

(Forrás: Náfrády Attila / Rubicon 1999/5-6.)