A bombázások egy éve sújtják a III. Birodalmat. A légitámadások 1943-ban, a casablancai konferencia után fokozódnak. A Németország elleni légitámadások fontossági sorrendjét a szövetségesek casablancai konferenciáján határozták meg 1943 januárjában. Ez a következő volt: tengeralattjáró-támaszpontok; a német repülőgépipar; a fontosabb közlekedési csomó- pontok; olajfinomítók és üzemanyaggyárak; és a hadianyagot előállító üzemek.

A bombázások módszereiről eltérően gondolkodtak: az amerikai légierő parancsnokai szerint legjobb eredményeket nappali bevetéseken lehet elérni, ezért ellenezték a RAF taktikáját, mely a városok elleni éjszakai szőnyegbombázást részesítette előnyben. Végül úgy döntöttek, hogy az amerikaiak nappal bombázzák a gyárakat és ipari berendezéseket, a RAF pedig éjszaka a városokat támadja.

A casablancai konferencia befejeztével Arthur Harris repülőmarsall megállapította, hogy a bombázásokhoz szabad kezet kaptak; elsőbbséget a tengeralattjáró támaszpontok megsemmisítése élvezett. Az első éjszakai szőnyegbombázásra már a konferencia idején sor került a franciaországi Lorient-ben lévő német támaszpont ellen. Válaszul a németek két év után ismét bombázták Londont.

Arthur Harris légimarsall, a területbombázási doktrína lelkes híve

1943. január 27-én reggel Wilhelmshaven fölé repült az amerikai légierő 95 darab B-17 típusú gépe, vadászkíséret nélkül. Eközben 1942 decemberében a brit légierő kezdett kimerülni; az Egyesült Királyságnak már nem voltak megfelelő anyagi eszközei új bom- bázók gyártására. Az amerikaiak ipari erőforrásai azonban érintetlenek voltak.

A Roosevelt által 1941. május 26-án meghirdetett „totális háborús erőfeszítés" több tíz- millió dolláros támogatással megfejelve lehetővé tette a B-24 Liberator és a B-17 típusú repülőgépek tömeges előállítását. Az USA már 11 ezer repülőgéppel rendelkezett, kiké- peztek kezelőszemélyzetnek 200 000 embert (a háború vége felé ez a szám elérte a 2 és fél milliót) és 1 000 000 szerelőt. 1943 januárjában Amerika tehát már nem csak az Egye- sült Királyság fegyverraktára volt, hanem a RAF németországi akcióiban is részt vehetett.

Amerikai B-17 bombázó a Focke Wulf marienburgi gyára felett

Miután a szövetségesek döntöttek arról, hogy Németországot folyamatosan bombázzák, több szervezési és hadászati kérdést kellett megoldaniuk (éjszakai és nappali bombázá- sok egységes irányítás, a célpontok pontos meghatározása). A brit Bomber Command parancsnoka, Harris repülőmarsall 1942 óta védelmezte a hadászati bombázás módsze- rét; itt a hadügyminiszter, valamint Harris által előre meghatározott, stratégiailag fontos területek teljes megsemmisítéséről volt szó. A veszteség csökkentése érdekében a britek az éjszakai bombázást szorgalmazták. Ezt az amerikaiak határozottan ellenezték, mert nem tartották elég eredményesnek.

Egy négymotoros Avro Lancaster személyzete éjszakai bevetés előtt

Közben a bombázások a fegyverzet állandó tökéletesítésével egyre pontosabbá váltak. Az 1800 kg-os romboló Block-buster („épületkibelező"), az 5600 kg-os Tall Boy, a 10 000 kg-os Grand Slam és Earth Quake („földrengés") az alig 1,7 kg-os gyújtóbombákkal együtt alkalmazva — például Hamburgban és Nürnbergben — igen hatékonynak bizonyultak. Késleltetett gyújtású bombákat is használtak, amelyek a romeltakarítást gátolták. A ca- sablancai konferencián Churchill világosan kimondta, hogy mi a célja:

Éjjel-nappal bombázni fogjuk Németországot, egyre elszántabban, hónapról hónapra mind több bombát fogunk ledobni, kétségbeesésbe fogjuk kergetni a németeket, nagyobba, mint amilyenbe ők kergették az egész emberiséget.

Az amerikaiak a nappali szőnyegbombázás stratégiáját választották. Nappal jobbak a látási viszonyok, könnyebb pontosan megsemmisíteni a célpontokat: hidakat, gyárakat, pályaudvarokat. Az amerikai légierő mindehhez nagy választékban rendelkezett bombá- zókkal és vadászgépekkel.

A szövetséges bombázók támadják Ludwigshafent

A Halifax, Lancaster, B-17 és B-29 típusú gépek hatalmas bombaterhet tudtak nagy távolságra továbbítani, miközben viszonylag eredményesen védekezhettek a német vadászgépek ellen. (Az 1943-tól sorozatban gyártott B-29-es 33,6 tonnás gépek, amelyek 5000 km távolságra 10 250 méteren kilenc tonna bombát szállíthattak.)

Végül az amerikai és brit hadvezetés kompromisszumra jutott: a célpontokat vegyes bizottság választotta ki, és a hadműveleteket is ez a bizottság ellenőrizte. Harris a III. Birodalom hatvan legnagyobb városának megtámadását javasolta, az amerikai szakértők válaszul felsorolták a legfontosabb ipari üzemeket, bár helyismeretük hiányosságai miatt olykor tévesen — több, a német hadiipar számára létfontosságú célpontot kihagytak (energiaipar, akkumulátorgyárak, motorgyárak, erőművek, vegyi üzemek).

Az épen maradt kölni dóm a szétbombázott belvárosban

1943-ban a szövetségesek a legtöbb bombát a közlekedési vonalakra dobták (Frankfurt- ban, Salzburgban, Mannheimban, Würzburgban, Müncheben a hidak, vasútvonalak és utak 80%-át semmisítették meg). Második helyen a városok voltak (25%), majd a katonai objektumok (20%), az üzemanyagipar (12%), a repülőgépipar (9%) létesítményei követ- keztek. A fennmaradt 4% az ipar egyéb területeit érintette.

1943. március 5-én éjszaka 369 darab Lancaster, Halifax, Stirling és Wellington típusú bombázó Essen bombázásával elkezdte a „Ruhr-vidéki csatát". Öt hónapon át 800 szövetséges gép 18 000-szer szállt fel, és 58 000 tonna bombát dobott a birodalom legnagyobb ipari körzetére. A német ipart mégsem sikerült szétzúzni — miközben 1942/43-ban az angol és amerikai bombázók megnégyszerezték a ledobott bombák mennyiségét, a német hadiipar megduplázta termelését.

Albert Speer, a III. Birodalom hadifelszerelési minisztere átszervezte a fegyvergyártást, alig néhány hónap alatt új üzemeket indított be, megszervezte a légvédelmet, és sike- resen álcázta a legfontosabb hadiüzemeket. A szövetségesek akciói egyre jelentősebb veszteségekkel jártak, a németek számos angol és amerikai repülőgépet lőttek le, illetve rongáltak meg.

Hamburg az 1943. július 25. – augusztus 3. között végrehajtott „Gomorra-akció” (gyújtóbombákkal előidézett tűzvihar) után

A városok bombázása kisebb ellenállásba ütközött. 1943-ban a német településekre 135 ezer tonna bomba hullott. (A fő célpontok a Ruhr-vidék városai és Berlin). Az üzemekkel szemben a városok „eszményi” célpontok voltak, ahol könnyen terjedt a tűz, és nagy volt a pusztítás, amint ezt Hamburg példája is mutatta. A négynapos bombázás a város 80%-át romba döntötte, és több mint 30 000 ember meghalt. A bombák a város 28 hektárját változtatták romhalmazzá, és 1,5 millió lakost üldöztek el.

Adolf Galland, a Luftwaffe híres vadászpilótája ezt írta:

 A rémület hullámai borítják be az országot...180 km-es körzetben látni a tüzeket. Az utakon menekültek tömegei... Mindenhol ezt hallani: Ami Hamburgban történt, holnap nálunk is megtörténhet.

A birodalom légterét a legjobb német vadászgépek, a Focke Wulf 190-esek védték

De a légitámadások során a szövetségeseket is súlyos veszteségek érték; a Németor- szágot bombázó gépek mellől egyre inkább hiányoztak az őket kísérő vadászgépek. A Hamburg elleni rendszeres légitámadásokban résztvevő 2650 gép közül csak 58 bombá- zót (2,25%) veszítettek el. 1942 decemberében Berlin fölött 9%-ot, 1943 februárjában Lipcse fölött pedig már 10%-ot. 1943 végétől 1944 elejéig a veszteség gyakran 5% fölött volt, ami meghaladta a szövetséges hadvezetés által megállapított legmagasabb normát. Az angolszász légierő néhány hónap alatt 4700 repülőgépet veszített.

A birodalom lakossága és a német légvédelem komoly ellenállást tanúsított a szövetséges légitámadásokkal szemben. A védelem 1943-ban végleg szertefoszlatta azt az illúziót, hogy a német városok elleni rendszeres bombatámadások térdre kényszerítik a német társadalmat. Az ipart sem sikerült szétzúzni. Több történész is erősen arra hajlik, hogy a német városok (legfőképp Drezda) bombázása háborús bűntett volt.