A német páncélos haderő 1939/40 fordulóján tervezett átszervezése tehát akadozott, és emiatt csökkent a német páncéloshadosztályok harci ereje is; a harckocsik számát hadosztályonként az 1939-es mintegy 300-ról 1940 májusában 200-280 darabra csökkentették. Emiatt azután a Wehrmacht ugyanannyi harckocsival s hadosztállyal kezdte meg a hadműveleteket, mint 1939 szeptemberében. A nyugati hadjárat megindításakor a németek nagyjából 2500 harckocsival rendelkeztek, az egyesített francia-brit erők pedig 3500-zal.

A szárazföldi erők terén a szövetségesek voltak fölényben, ezt azonban a németek nagy légifölénye ellensúlyozta. A Lengyelország elleni hadjárattal ellentétben a német-francia határvidéken a terepviszonyok nem kedveztek a német páncéloscsapatok hadműveletei- nek. A szövetségesekkel ellentétben azonban a németek a gépesített hadtesteik, az erő egy-egy kiválasztott szakaszra való összpontosításának elvét követve gyakorlatilag min- den különösebb nehézség nélkül szétzúzták a francia hadsereget.

A szövetségesek pedig ahelyett, hogy páncélos alakulataikat összevonva vetették volna be, szétosztották őket az egyes hadseregek, sőt az egyes hadtestek között. Hart tábornok ezt írta: „Nem volt abszurdabb dolog annál, mint ahogyan a francia hadvezetés a harckocsi- kat alkalmazta." A négy francia páncéloshadosztály közül csak de Gaulle 4. hadosztálya tudott eredményesen szembeszállni a német páncélos egységekkel.

Az 1. német páncélos hadosztály katonái átkelnek a Maas-on

Az 1940-es francia hadjárat még nyilvánvalóbbá tette, hogy a villámháború a légierő és a páncélos haderő szoros együttműködésén alapul. Június után a német páncéloshadosz- tályokból kivonták a Pz.Kpfw I és II típusú harckocsikat; ezt követően már csak kiképzésre vagy felderítésre használták őket. Innentől kezdve a Pz.Kpfw III és IV harckocsik, valamint az 1940-ben zsákmányolt újabb francia harckocsik váltak a német hadosztályok alapvető felszerelésévé. A német típusokat pedig folyamatosan korszerűsítették.

A páncélosalakulatoknak újabb erőpróbát jelentett az 1940 júliusától 1943 februárjáig tartó észak-afrikai hadjárat. Az első szakaszban mindkét fél meglehetősen korlátozott erőket vetett be. A sivatagi hadviselés sajátos körülményei miatt az afrikai hadjárat egy- fajta kísérleti tereppé vált, itt próbálta ki a harckocsik új típusait s a páncéloshadosztályok új szervezeti megoldásait. A hatalmas távolságok miatt a gyors hadseregeknek kellett főszerepet kapniuk, támadási sávjaikat azonban a jelentős méretű aknamezők erősen behatárolták. A második világháborúban itt alkalmazták tömegesen az aknamezőket a harckocsik megállítására, ezért megindult a tűzszerész-felszerelés fejlődése, és a tűz- szerész-alakulatok szerepe megnőtt.

Az Afrika Korps egységei Észak-Afrikában, 1941 elején

Az afrikai hadjárat azt is bebizonyította, hogy a modern háborúban a páncéloshadosz- tályok más fegyvernemek támogatása nélkül nem támadhatnak eredményesen,

A páncéloserők első nagyobb szabású akciója Afrikában az 1941 novemberétől 1942 januárjáig tartó brit Crusader-hadművelet volt. Sikerét a brit páncélosalakulatok meg- felelő alkalmazása és az egyenrangú olasz harcászati megoldások hiánya biztosította. Megváltozott a helyzet, amikor német páncélos- és gépesített hadosztályokkal együtt megérkezett Afrikába Erwin Rommel tábornok. A német hadosztályok fegyverzete ekkor már Pz.Kpfw III és IV harckocsikból, és alig néhány Pz.Kpfw II harckocsiból állt.

Erwin Rommel, 1941 februárjától 1943-ig az Észak-Afrikában harcoló német csapatok parancsnoka

Az afrikai hadműveletekben Rommel arra törekedett, hogy páncélosai ne közvetlenül csapjanak össze a brit harckocsikkal; ez azonban nem mindig volt lehetséges. Rommel taktikáját a britek annyira veszélyesnek érezték, hogy az 1942 első felében elszenvedett súlyos veszteségek után már óvakodtak attól, hogy páncélosaikat légi támogatás nélkül vessék be ellene.

A britek tanultak az észak-afrikai harcokból, és 1942 végén két páncélos dandárból álló nehézpáncélos-hadosztályaikat páncélos dandárból, gyalogos dandárból és támogató tüzérségi csoportból álló könnyű hadosztályokká alakították át. A német tapasztalatok alapján a britek azt vallották, hogy „a páncélos egységek nagy mozgékonyságát csak a túl- erőben lévő fél használhatja ki. A gyengébb kénytelen mozdulatlanul maradni, mert csak ez jelenthet számára védelmet".

Az 1943/45-ös olaszországi hadjáratban a szövetségesek páncéloserői a terepviszonyok miatt nem játszhattak főszerepet. Egyes hadműveletekben azonban mégis a páncélos- hadosztályok vagy dandárok törtek át vagy vették üldözőbe az ellenséget. Így történt Szicíliában, majd az olasz félszigeten, ahol a harckocsik közvetlenül támogatták a támadó gyalogságot, miután a Liri völgyében áttörték a német állásokat, és Róma felé nyomultak előre. A szövetséges gyors egységek mégis a bolognai csatában és a Pó-síkságon bizo- nyítottak igazán. Az olasz hadjáratban — az utasításokkal szemben — városi harcokban is bevetették a harckocsikat, ami jelentős veszteségeket okozott a páncélos csapatoknak.

A németektől vagy oroszoktól eltérően a nyugati hadszíntéren a britek és az amerikaiak nem rendelkeztek páncélos-hadtestekkel és páncélos-hadseregekkel. Egy-egy esetben — mint például 1944-ben Caennél — három páncélos-hadosztályt vontak össze egy hadtest- be. A nyugat-európai hadműveleteket irányító tábornokok azonban nem tudták igazán kihasználni páncéloserőiket, bár az események bizonyították a páncélos haderő kiemel- kedő jelentőségét. Erről tanúskodik a normandiai hadjárat is, különösen a falaise-i csata, ahol a legfontosabb szerepet a páncélos hadosztályok játszották. A 21. hadseregcsopor- tot irányító Montgomery tábornok csak egyszer használta ki teljesen a rendelkezésére álló páncéloshadosztályokat, amikor a Szajnától a Schelde torkolatáig és az Albert-csa- tornáig üldözve az ellenséget, katonái hat nap alatt 400 km-t tettek meg, és elfoglalták a hadászati szempontból nagyon fontos antwerpeni kikötőt.

A  nyugati front szövetséges parancsnokai december 19-én Verdunben: Eisenhower (középen), Patton (jobbra) és Bradley (balra).

Az Ardennekben 1944 decemberében végrehajtott német hadművelet tudatosította a szövetséges hadvezetésben, hogy a páncéloserők megfelelő alkalmazása nélkül nem számíthat a hadműveletek gyors befejezésre. 1945 tavaszán az amerikai 3. hadsereget vezető Patton tábornok már kihasználta lehetőségeit. Március második felében, amikor megindult a szövetséges támadás a Sigfried-vonal ellen, Patton — miután gyalogoshad- osztályai hídfőállást foglaltak a Moselle folyón — az összes páncéloshadosztályát táma- dásba küldte; és ezzel a hadművelettel a 3. hadsereg gyorsan az ellenség hátába került.

Kevés hasonló eset volt, amikor a szövetségesek páncéloshadosztályaikat egy hadműveleti irányra összpontosították; a nyugati hadszíntéren a páncéloshadosztályok gyakorlatilag az általános hadtestek keretében harcolva törtek utat a gyalogoshadosztályoknak. Páncéloshadtestek vagy hadseregek szintjén a szövetségesek páncélos hadereje nem rendelkezett olyan parancsnokokkal, mint a németek vagy a szovjetek. A szövetséges haderő főparancsnoksága sem helyezett különösebb súlyt a páncéloserők tevékenységére; ezzel magyarázható, hogy a brit és amerikai hadseregben nem voltak a hadosztálynál nagyobb páncélos egységek. Éppen ezért érdemelnek figyelmet azok a páncélos-parancsnokok, akik a harctéren mégis ki tudták használni egységeik lehetőségeit.

(Folyt. köv.)