1945. február 13-án és 14-én, amikor a szovjet támadás már Szászországot veszélyeztette, a szövetségesek főparancsnoksága utasítást adott a Drezda elleni légitámadásra. A várost olyan hadászatilag fontos célpontnak nevezték ki, melynek feladata a keleti hadszíntéren zajló harcok megkönnyítése, ugyanakkor ipari városnak is tekintették. A valóságban azonban az ipartelepek általában a külvárosokban helyezkedtek el, a városban nem voltak sem gyárak, sem kaszárnyák, olyannyira, hogy nehéz volna bármilyen katonai jelentőséget tulajdonítani neki. 1945 januárjában még a légvédelmi tüzérséget is kivonták, és átvezényelték a keleti hadszíntérre. A németek nem számítottak rá, hogy Drezda célponttá válik.

A városban rengeteg menekült volt, és eddig soha nem bombázták, szinte a nyugalom szigetének számított a tönkrement országban. A háború előtt 630 000 lakosa volt, 1945 elején ez a szám megközelítette az egymilliót — közöttük mintegy 26 000 hadifogoly és deportált. A lakosság hitt abban, hogy létezik valamiféle titkos megállapodás, miszerint Drezdát, mint a művészet városát megkímélik. Ezt a meggyőződést tovább erősítették a civil lakosság részére épülő kórházak, és a katonai segélyhelyek egyre növekvő száma.

1945. február 13-án 22.43-kor a „szertartásmester" — aki megmutatta a célt a többieknek — négy világítóbombát dobott ki Drezda fölött, amelyek megvilágították a városközpon- tot. Néhány perc múlva 529 Lancaster megkezdte a támadást. A bombázók első hulláma rombolóbombákat dobott le, hogy az épületeket romba döntse — ez elősegítette a tűz terjedését. A következő hullámban gyújtóbombák hullottak a városra, amelyek a tüzek ezreit szították fel. Két napon át brit és amerikai bombázók három hullámban több mint 3000 tonna bombát dobtak le. A külön álló tüzek egyetlen hatalmas lángtengerré álltak össze, a hőségből óriási tűzörvény alakult ki, ami mindent  elnyelt ami útjába került, az utcákat pedig lángoló aszfaltfolyókká változtatta. A pincékben az emberek először meg- fulladtak az oxigénhiánytól, majd szénné égtek.

Elszenesedett, azonosítatlan holttestek tízezrei halomba rakva a város főterén, az Altmarkon

Egy amerikai történész megörökítette Richard Pierau, az óváros pincéjében rejtőzködő menekültek egyikének vallomását:

A tűz villámgyorsan terjed. A robbanás légnyomása kidobta a pinceablak fémredőnyét. A sűrű, maró füst betöltötte a teret. Eltörtek a szennycsatornacsövek és kiöntötték tartalmukat. Az emberek térdig jártak a szennyvízben. Az ablakon át becsaptak a lángok. A pokol tizenhét percig tartott, az ottlévőknek ez örökkévalóságnak tűnt. Nem gondolták, hogy a támadás már véget ért, mert a bombák egyre csak robbantak — negyedrészük késleltetett gyújtású volt. Az emberek nem hitték, hogy ki lehet menni az udvarra, attól tartottak, hogy a tűz miatt az utcák átjárhatatlanok. Ezrek fizettek az életükkel a próbálkozásért. A pincében a hőség egyre nőtt, már elviselhetetlen volt. Nagyon nehéz volt lélegzetet venni. Lángfal zárta el az udvarra vezető kijáratot. A nyugati menekültek megkockáztatták a távozást, mert tapasztalatból tudták, hogy ebből a kemencéből menekülni kell. Kint kigyulladt a ruhájuk. A földre vetették magukat, hogy eloltsák, azonban a föld is lángolt. Kétségbeesett kiáltásaik visszatartották a többieket. Egyikőjük vallási énekbe kezdett. Egy tiszt elővette a revolverét, lelőtte a két gyerekét, a feleségét, és végül végzett magával.

Kilátás a drezdai városházából a szétrombolt városra a támadás után

Mintegy 35 000 ember vesztette életét a dühöngő tűzben. A város háromnegyed része elpusztult, de — a sors iróniája — az Elbán átívelő vasúti híd, az egyetlen hadászati jelen- tőségű célpont, érintetlen maradt. A szövetségesek mindössze hat gépet vesztettek a támadó 1200-ból. Ez volt a legtávolabbi és „legsikeresebb" légitámadás Németország ellen, ami a szövetségesek állításával ellentétben nem egy ipari város bombázása volt a Szovjetunió kívánságára, hanem nyilvánvalóan a légitámadások hadászati csúcspontja, amelynek célja a lakosság megrémítése, és erkölcsi tartásának teljes szétzúzása volt, semmi más. Drezdában 35 000 polgári áldozat volt, a művelet a tisztán civil célpontok hadászati célú bombázása borzalmainak jelképévé vált. Ez volt a náci III. Birodalom haláltusájának legtragikusabb epizódja.

A lerombolt városról készült egyik híres felvétel, a Kilátás a drezdai városháza tornyából
(Fotó: id. Richard Peter, 1945)

A második világháború története 1982-ben megjelent harmadik kiadásában Ránki György saját forrásai alapján a következőket írta: "1945 februárjában került sor a második világháború legnagyobb bombatámadására Drezda ellen. Ebbe az ipari szempontból jelentéktelen városba a menekültek ezreit helyezték el, és a 14 órás támadás következtében a város nagyrésze teljesen leégett. A drezdai támadás borzalmas jelenetei jogosan felvetették a kérdést, vajon indokoltak-e ezek, a nagyvárosok ellen indított, több tízezer polgári halottat okozó bombatámadások. Igazolták-e a szövetségesek elképzeléseit, hogy a támadások megbéníthatják a gazdasági életet, aláássák a német lakosság ellenálló képességét. Az adatok és a háború menete azt bizonyította, hogy a bombatámadások hatása nem felelt meg a várakozásnak."