Miközben keleten elkezdődött a kurszki ütközet, a Földközi tenger térségében az angolszász szövetségesek is elkezdtek végre mocorogni. A célpont – azt követően, hogy befejeződtek a harcok Észak-Afrikában – Szicília lett, erről előzetesen Roosevelt amerikai elnök és Churchill brit miniszterelnök döntött 1943. január 19-án, a casablancai konferencián.

A stratégiai jelentőségű sziget elfoglalásától – azon kívül, hogy lecsendesítsék Sztálint, aki egyre türelmetlenebbül követelte az 1943 tavaszára ígért második front megnyitását – azt remélték, hogy ráveszi Olaszországot a háborúból való kilépésre, illetve hogy a szigettel együtt elfoglalják és biztosítják a földközi-tengeri útvonalakat.

A Husky-hadművelet főparancsnoka az amerikai Dwight D. Eisenhower, első helyettese a brit Sir Harold Alexander lett, az amerikai 7. hadsereget George S. Patton, a brit 8. hadse- reget Sir Bernard Montgomery vezényelte. A szigetet az invázió pillanatában a 200 ezer rosszul felszerelt, demoralizált olasz katona mellett két német hadosztály (15. páncélgrá- nátos és a Hermann Göring páncélos hadosztály) védte, mintegy 60 ezer fővel az olasz Alfredo Guzzoni tábornok parancsnoksága alatt.

1943. július 5-én behajózás Szicília felé

A szövetségeseknek ekkor még nem voltak tapasztalataik az erőszakos partraszállás terén; észak-afrikai partraszállásuk jóformán nem ütközött ellenállásba, mégis elég bajuk volt vele. Eisenhower egyszer kijelentette, hogy a hadművelet aligha számíthat sikerre, ha kettőnél több német hadosztály állja útját. Churchill dühöngve válaszolt: "Hogy mit szólna ehhez Sztálin, akivel 185 német hadosztály áll szemben a fronton, azt el sem tudom képzelni!" Montgomery növelte a bajokat azzal, hogy egyetlen nagy erejű partraszállást követelt saját parancsnoksága alatt, és az amerikaiaknak csak azt a mellékszerepet szán- ta, hogy védelmezzék a balszárnyát.

Keresztül is vitte akaratát, és meg is lett az eredménye. A másik oldalon Hitler is tétová- zott, hogy mitévő legyen. Lehet, hogy félrevezette "a sosemvolt ember" – egy brit tiszti egyenruhába bújtatott, görögországi és szardíniai partraszállási tervekkel ellátott hulla – amelyet spanyol parti vizeken dobtak a tengerbe, hogy aztán kivessék a hullámok. De nagyobb gondja volt az, hogy félt az olaszok árulásától. Rommel, amikor megkérdezték, kik a megbízható olasz tisztek, azt felelte: "Olyan nincs."

Partraszálló brit és amerikai egységek július 10-én

A haditerv szerint a két részre osztott inváziós erők a sziget déli csücskének keleti, illetve nyugati részén szállnak partra Siracusa és Licata között, és innen foglalják el a stratégiai kikötőket. A szállítókonvoj Máltáról július 9-ről 10-re virradó éjszaka indult el Szicília felé; a partraszállás július 10-én kezdődött meg. A világháború addigi legnagyobb kombinált hadművelete majdnem akkora szabású volt, mint a tizenegy hónappal későbbi norman- diai: az első napon több mint 3000 vízijárműről mintegy 600 harckocsi és 160 000 katona szállt partra több mint 1000 repülőgép védelme alatt, és a hadjárat befejezéséig félmillió embert tettek partra.

Az eredeti, szépen kigondolt haditerv azonban azonnal a feje tetejére áll: Montgomery szinte ellenállás nélkül partraszálló, észak felé haladó csapatai néhány nap múlva elakad- tak a közben még két hadosztállyal megerősített (29. páncélgránátos és az 1. ejtőernyős hadosztály, Hube tábornok parancsnoksága alatt) német erők védvonalán – és ahelyett, hogy előrenyomultak volna Messina felé, ott ragadtak az Etna lejtőin.

A britek Siracusában, az amerikaiak Gelában 1943. július 11-én

Patton kihasználva a lehetőséget, azonmód kitört alárendelt szerepköréből, és hosszú zarándokútra indult előbb Szicília nyugati, majd északi partján. Ez a hadmozdulat, noha végső soron sikeres volt, szerencsétlen következményekkel járt; ha Montgomery érte volna el először Messinát, a szigeten levő német és olasz haderő legnagyobb része elől el lehetett volna vágni a visszavonulás útját, így viszont Patton úgyszólván a biztonságba terelte őket. Július 22-én foglalta el Palermót, majd augusztus 16-án elérte Messinát. Amikor másnap megérkeztek a brit alakulatok is, az amerikaiak vidáman kurjongatva fogadták őket: "Hát ti, turisták merre jártatok?"

A német és olasz csapatok jó része meg – mintegy 100 ezer fő – a nehézfegyverzettel együtt zavartalanul átkelt a Messinai-szoroson. A hathetes hadjárat augusztus 17-én ezzel véget is ért. (Megj.: Külső szemlélő számára sem Patton, sem Montgomery nem tűnik beszámíthatónak, amikor a hadműveleteket ahhoz igazították, hogy a másik előtt érjenek oda valahová, foglaljanak el egy várost, és ünnepeltessék magukat felszabadí- tóként. Pedig hát ez történt.)

Montgomery és Patton Palermo repülőtéren 1943. július 28-án

Amikor Mussolini értesült a szövetségesek támadási előkészületeiről, beszédet tartott, amely Badoglio tábornok szerint "a legidiótább volt, amelyet valaha is elmondott". A ké- sőbbiekben csak úgy hivatkoztak erre az eseményre, mint a "fürdőköpenyes beszédre". A Duce ugyanis azt a "költői" hasonlatot használta, mely szerint a szövetséges haderőt még a parton meg kell semmisíteni, azaz akkor, amikor "leveszi a fürdőköpenyét, és mielőtt ideje lenne átöltözni".

Szicília elfoglalása ugyan nem volt nagy katonai győzelem, de az utolsó csapást mérte a pusztulóban levő olasz fasizmusra. Az olasz gazdaság az összeomláshoz közeledett. Nagy sztrájkok törtek ki az északi ipari városokban, Torinóban, Milánóban. Mussolini fölismer-te, hogy Olaszországnak ki kell lépnie a háborúból; úgy gondolta, az lehet az egyetlen kiút, hogy Hitler békét köt a Szovjetunióval, és átdobja hadseregeit az olasz frontra. Ami- kor azonban a két diktátor találkozott, Mussolini egy szóval sem merte kimondani, ami a szívét nyomta.

Olasz hadifoglyok

Július 19-én, Feltrében találkoztak utoljára teljes pompában, parádés egyenruhákban, fasiszta és náci üdvözlések kíséretében. Hitler a vasakarat szükségességéről beszélt; Mussolini egy nyilatkozatot olvasott föl arról, hogy Rómát bombázták a szövetségesek.

Az addigi legnagyobb kombinált, vízi, légi és szárazföldi erők koordinációját igénylő had- járatban a szövetségesek 25 ezer embert vesztettek, ebből mintegy ötezer volt a halott; német és olasz részről 164 ezer volt az elesettek és hadifoglyok száma, főként olaszok. A hadművelet során a szövetségesek először foglaltak el „saját” területet egy tengelyhata- lomtól; ami egyúttal megteremtette a lehetőséget a szeptember elején elindított olasz- országi hadjárathoz. Nem mellékesen pedig az 1944. júniusi normandiai partraszállás főpróbája lett.  (Érdekességként megemlítendő, hogy a partraszállás előkészítésébe az amerikaiak a maffiát is bevonták – persze nem hivatalosan –, és a hadművelet közben is igénybe vették a helyi viszonyokat jól ismerő szicíliai maffia segítségét…)

Pattont nyers szókimondása és nem egyszer brutális természete többször is bajba sodorta. Az egyik legismertebb eset, amely majdnem a katonai karrierjébe került, ehhez a hadjárathoz köthető: 1943. augusztus 3-i szemleútján egy katonai kórházban felpofozott egy – szerinte szimuláló – harctéri sokkot kapott katonát. Ez az amerikaiak szemében még háborús időkben is súlyos, elfogadhatatlan tettnek számított. Az ügyet a sajtó nyilvánosságra hozta, a szenátus is foglalkozott vele, ezért Eisenhower felfüggesztette Patton minden további tevékenységét, egyúttal nyilvános bocsánatkérésre kötelezte. Nem sokon múlott, hogy a tábornokot kényszernyugdíjazzák. 1943 ősze és a tél egy jó része így semmittevéssel telt el. A szicíliai „lelkigyakorlat" után azonban – a normandiai partraszállást követően – megkapta a 3. hadsereg parancsnoki posztját, amely hadsereg élén aztán minden idők egyik legeredményesebb tábornokává vált az európai hadszíntéren.