1943 végén Teheránban Churchill még azt remélte, hogy Sztálint kísértésbe lehet vinni földközi tengeri akciókkal és a Dardanellák újbóli megnyitásával. Nem lehetett, Sztálin a második front megnyitásához ragaszkodott. Korábban a Churchill és a brit vezérkar által képviselt balkáni partraszállás terve több szövetségi konferencián is napirendre került, de egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a trieszti angol partraszállás majd előnyomulás a ljubljanai szorosban Budapest és Bécs irányában 1944 folyamán már elképzelhetetlen. Churchill a végsőkig ragaszkodott ehhez a tervhez, a második quebecki konferencián még az amerikai vezérkar vonakodó, feltételekkel körülbástyázott beleegyezését is megszerezte.

Sztálin, Roosevelt és Churchill a teheráni szovjet nagykövetségen

A balkáni brit partraszállás alapvetően politikai elképzelés volt, konkrét katonai tervei nem is készültek el. 1944 októberében a kialakulni látszó új erőegyensúly tudatában Churchill és Sztálin egyezséget kötött a balkáni befolyási övezetek kérdésében, és Görögországot a brit érdekszférába sorolták. Ennek következtében, amikor a Bulgáriát megszállva tartó szovjet erők a görög határig jutottak, a bolgárok kénytelenek voltak elhagyni az 1941-ben Hitler áldásával elcsatolt görög területeket.

Ekkorra Görögországban már egy 75 000 főt számláló ellenállási mozgalom tevékeny- kedett, amelyet az angolok fegyvereztek föl, és amely súlyos veszteségeket okozott a németeknek. A görög népi-nemzeti ellenállási mozgalom távolról sem volt kommunista; de arra készült, hogy a németek októberi kivonulása után egy radikális köztársaságot hozzon létre. Churchill nem vette figyelembe az ellenállás igazi jellegét, az ő szemében minden radikális mozgalom magától értetődően kommunista volt, és a földközi-tengeri brit uralmat fenyegette. Úgy vélekedett, hogy a görög ellenálló csoportok közönséges törvényen kívüliek, és egyszerűen el kell tiporni őket, így brit expedíciós csapatokat kül- dött Athénba. A parancsnokuknak pedig ezt írta: "Habozás nélkül járjon el úgy, mintha meghódított városban volna, ahol helyi lázadás tört ki." Athén azonban nem volt meghódí- tott város. És az ellenállási mozgalom (ekkor még) erősebb volt, mint a brit alakulatok.

Angliában a közvélemény fölháborodott, de Churchillt nem lehetett eltántorítani. Kará- csonykor személyesen ment el Athénba, és azonmód fölállított egy ideiglenes kormányt Damaszkinosz érsek vezetése alatt, akit kuncogva "intrikáló középkori főpapként" írt le. Az ellenállási mozgalom pedig beleegyezett a leszerelésbe, bár ez nem akadályozta meg a későbbi polgárháborút. Nem lehet azt mondani, hogy a háború után Görögország a de- mokrácia legragyogó példája lett volna.

Az 1944. szeptember 26-án kelt casertai-egyezmény, melyet a brit hatóságok kényszerítettek a görögökre, minden ellenálló csoportot P. Scomby tábornok parancsnoksága alá helyezett, és kizárta az ELAS-t az attikai térségből, így akarván megakadályozni, hogy esetleg magához ragadja a hatalmat. December 1-én újból fellángolt a szeptember óta szünetelő polgárháború – a baloldali kommunistákkal a britpárti egykori jobboldaliak küzdöttek, időnként olyan jobboldaliak is, akik a németekkel kollaboráltak. Így a háború végén a görög és brit hatóságok nem a kollaboránsokat üldözték, hanem az antifasiszta és kommunista ellenállókat. (A partizánegységek között az EAM – Nemzeti Felszabadítási Front – katonai frakciója az ELAS, a Görög Felszabadítási Hadsereg játszott vezető szerepet.)