1943 novemberében az európai és a távol-keleti háború összeért, bár csak felszínesen. Sztálin végre beleegyezett, hogy Teheránban találkozzék Churchillel és Roosevelttel. Churchill egy előzetes kairói találkozót javasolt Rooseveltnek. Amikor Churchill megérkezett Kairóba, rá kellett jönnie, hogy Roosevelt túljárt az eszén, mert meghívta Csang Kaj-seket is. Nem lehetett "összeállni" Sztálin ellen. Ehelyett Csang brit flottaakciót követelt a Bengál-öbölben, mielőtt megindulna Japán ellen, és a szorongatott Churchill bele is egyezett, pedig ez azt jelentette, hogy további létfontosságú erőforrásokat kell elvonnia a földközi-tengeri térségtől.

Churchill és Roosevelt ily módon anélkül érkezett meg Teheránba, hogy összehangolták volna az elképzeléseiket, és Roosevelt pontosan ezt akarta. Most már elhatározta, hogy megállapodásra jut Sztálinnal, még ha ez Churchill kirekesztésével jár is. Később súlyos vádként hozták föl az amerikai elnök ellen, hogy kizárólag a személyes kapcsolatokra épített, és nem fogta föl, hogy Sztálin a világkommunizmus létrehozására törekedett. Rooseveltnek volt igaza, nem a bírálóinak. Bár a Komintern 1943. májusi föloszlatása önmagában nem sokat jelentett, Sztálin mindig megmaradt a "szocializmus egyetlen országban" elvi irányvonalánál.

A külföldi kommunistákat ügynökeiként használta a nácik ellen. Sohasem akarta a sikerüket, sőt gyakran akadályozta; ez megnyilvánult abban is, ahogy a két független kommunista vezetővel Titóval és Mao Ce-tunggal viselkedett. Sztálin mindenekelőtt és minden más kizárásával Németország legyőzésére törekedett, és ha az ember a húsz- millió szovjet halottra gondol, ez nem is meglepő. Roosevelt gondolhatott egy szabad kereskedelmű kapitalista világra, Churchill gondolhatott a brit birodalom restaurációjára, de Sztálin csak Németország legyőzésére gondolt.

A fő kérdésre szinte azonnal megszületett a válasz. Churchill előzőleg azt remélte, hogy Sztálint kísértésbe lehet vinni a keleti földközi-tengeri akciókkal és a Dardanellák újbóli megnyitásával. Ehelyett az elnöklő Roosevelt megkérdezte Sztálint, mint a kérdés fő szakértőjét, hogy mi a módja a németek legyőzésének. Sztálin habozás nélkül válaszolt: az Overlord hadművelet, az észak-franciaországi szövetséges partraszállás. Roosevelt támogatta; Churchill beleegyezett. A nagy döntés megszületett; ezzel meghatározták a háború hátralevő részének körvonalát: a szövetségesek Észak-Franciaországban szállnak partra, a Földközi-tenger másodrendű. A két valódi nagyhatalom ráerőszakolta az akaratát elméletileg egyenrangú partnerére.

Ez megint bőséges forrása volt a későbbi legendáknak: Sztálin úgymond lelkiismeretle- nül nyugat felé terelte két szövetségesét, miközben ő megkaparintotta a Balkánt, Európa erejének állítólagos centrumát. A valóságban a Balkán szinte teljesen értéktelen volt. A romániai olajmezők már csaknem kimerültek, Jugoszlávia, Bulgária csak terhet jelentett. Csehszlovákiának volt némi ipari kapacitása, bár kisebb, mint Belgiumé. Magyarország- nak meg körülbelül annyi, mint Luxemburgnak. Németország nyugati része viszont, ahová Sztálin a nyugati szövetségeseket irányította, a legnagyobb európai zsákmány volt. Nem lett volna épelméjű az a nyugati politikus, aki elfogadja a Balkánt, miközben a Szovjetunió kapja a Ruhr-vidéket.

Más kérdéseket is megvitattak Teheránban, mindig a megegyezés szándékával; közülük a legjelentősebb Lengyelország kérdése volt. A londoni emigráns lengyel kormány még mindig arról álmodozott, hogy megismétlődik az 1918-as csoda, Németország vereséget szenvedhet anélkül, hogy Oroszország győzne. Ez azonban nem szerepelt az étlapon.

A "Három Nagy" - Sztálin, Roosevelt és Churchill a szovjet nagykövetségen

Rooseveltet nem érdekelte, mi lesz Lengyelországgal, amíg a lengyel származású ame- rikai választók érzékenységét nem bántja. Churchill elismerte, hogy Nagy-Britanniának kötelezettségei vannak Lengyelország iránt, hiszen korábban szavatolta a függetlenségét Németországgal szemben. Elismerte azonban azt is, hogy a Szovjetunió jogosan támaszt igényt azokra a területekre, amelyeket Lengyelország 1921-ben csatolt magához; ezeken a területeken nem lengyel, hanem belorusz, illetve ukrán lakosság élt. Ebben a területi kérdésben könnyen – az etnikai elvek alapján – megállapodásra lehetett jutni: Lengyelor- szág átadja a keleti határvidéket a Szovjetuniónak, és megkap egy széles sávot Kelet-Németországból. Végül is Németország volt az ellenség és az agresszor, és valakinek fizetnie kellett. Amikor a három nagy ember Németország földarabolásáról vitatkozott, meg arról, hogy 50 000 vagy, mint Roosevelt javasolta, 49 000 német tisztet lőjenek-e agyon, jelentéktelen apróságnak látszott Kelet-Poroszország vagy Szilézia elcsatolása.

Ki lépjen az emigráns kormány helyére? Nyugat-Európában, mint később az események bebizonyították, ott voltak a demokratikus pártok, amelyek a németek kivonulása után átvehették a hatalmat – az amerikai ízlésnek ugyan túl baloldaliak voltak ezek a pártok, de azért demokratikusak. Lengyelországban viszont – és a többi kelet-európai országban – nem voltak ilyen pártok, csak nacionalista, reakciós, vadul szovjetellenes politikusok, vagy kommunisták, a Szovjetunió ügynökei. Nem meglepő, hogy Teheránban az állam- férfiak látni sem akarták ezt a nyomasztó perspektívát.

Volt még egy meglepő fejlemény. Sztálin magától ígéretet tett Rooseveltnek, hogy Németország legyőzése után a. Szovjetunió hadba lép Japán ellen. Ez hatalmas megköny- nyebbülést hozott: eszerint nem az amerikaiak, hanem a szovjetek szállnak majd szembe a japán szárazföldi hadsereg zömével; Sztálin még nagyobbra nőtt Roosevelt szemében. A szovjet ígéret Churchillt is fölmentette a kínos távol-keleti kötelezettségek alól.

Az 1943. november 28-a és december 1-e között megtartott konferencia volt az első, melynek során a „három nagy” találkozott egymással. És akármilyen hiányosságai voltak is, mérföldkövet jelentett a világpolitikában. A két világhatalom, amely e téren teljes kudarcot vallott a második világháború előtt, most végre összebékült. A kölcsönös gyanakvás enyhült, ha nem szűnt is meg. A három nagyhatalom szavát adta, hogy kitart egymás mellett Németország legyőzéséig, és mind a hárman megtartották szavukat. Sohasem volt kétséges, hogy Hitlernek vége, ha a nagyhatalmak összefognak ellene. Ez most megtörtént, Németországra biztos vereség várt.