A hosszantartó harcokban a Vörös Hadsereg elsősorban a felszerelésének mennyiségével és minőségével tudott a Wehrmacht páncélosai fölé kerekedni. 1941 tavaszán — emlékszik vissza Heinz Guderian tábornok — Hitler megengedte, hogy a Németországban tartózkodó szovjet katonai küldöttség megtekintse páncélos-kiképző iskoláinkat és harckocsigyárainkat. Utasított, hogy korlátozás nélkül mindent mutassunk meg. Az oroszok, látva IV típusú harckocsinkat, nem akarták elhinni, hogy ez a legnehezebb harckocsink. Folyton azt ismételgették, hogy elrejtjük előlük a legújabb konstrukcióinkat, pedig Hitler megígérte, hogy megmutatjuk őket.

A bizottság olyan makacsul követelte ezt, hogy fegyvergyártóink és a fegyverkezés irányításá- val megbízott tisztjeink végül arra a következtetésre jutottak, hogy az oroszoknak nehezebb és jobb páncélosaik vannak, mint nekünk. 1941 júliusában, amikor az arcvonalunkon megjelen- tek a T-34-esek, meg is győződhettünk arról, hogy milyenek a legújabb orosz harckocsik.

Mindkét félnek voltak már tapasztalatai a páncélos hadviselésben: a németek az 1939-es lengyelországi hadjárat, az 1940-es nyugati hadjárat és az 1941-es jugoszláviai harcok során szereztek tapasztalatokat, a Szovjetunió pedig a japán hadsereg elleni két hadmű- velet alkalmával 1938-ban és 1939-ben.

Támadásra készülő szovjet BT-harckocsik Halhin-Golnál

Mégsem ez a két győzelem — amelyben a páncélos-egységek játszották a fő szerepet — határozta meg a gyors hadseregekkel kapcsolatos szovjet elméletet, hanem a spanyol polgárháború vitatható tapasztalatai. Az ott levont hibás következtetések sok ember- életbe és jelentős anyagi veszteségbe került a Vörös Hadseregnek 1941 júniusában. A legnagyobb hiba a gépesített hadtestek feloszlatása és páncélos- valamint gépesített dandárokkal való helyettesítése volt. Csak a franciák veresége után változtatták meg ezt a döntést, és kezdték meg az új gépesített hadtestek szervezését; 10 ilyen hadtest létre- hozását tervezték, mindegyikben 1025 harckocsival. 1941 kora tavaszán számukat húszra emelték, és mindegyiket 546 új típusú T-34-es és KV harckocsival kívánták felszerelni.

A valóság azonban másként alakult, a német-szovjet háború kitörésekor a Vörös Had- sereg alig több mint 1880 T-34-es és KV harckocsival rendelkezett, amelyek a gépesített hadtestek, páncélosdandárok és önálló páncéloszászlóaljak között szétosztva nem jelen- tettek komoly fenyegetést a német páncéloshadtestekre. Tovább rontotta a helyzetet, hogy a szovjet gépesített hadtestek állományában a tervezett 1025 harckocsi helyett átlagosan csak 500 harckocsi volt. Nyilvánvaló, hogy ezek harci ereje lényegesen kisebb volt az 1941 nyári német páncéloshadtestekénél. A Szovjetunió elleni háború megindítá- sakor a német hadvezetés arra számított, hogy a Wehrmacht 3000 harckocsija az ismert szovjet harckocsik fölötti műszaki fölényével képes lesz ellensúlyozni a Vörös Hadsereg hatalmas számbeli fölényét. Az akkori német páncélosok azonban nem voltak a T-34-es és KV harckocsik méltó ellenfelei.

Panzer III közepes harckocsi, a német páncélos ékek egyik fő fegyvere

A háború kitörésekor az oroszok mintegy 20 000 harckocsival rendelkeztek, de közöttük sok volt az elavult. Ez a hatalmas mennyiségű páncélos azonban gyakorlatilag szét volt szórva a Szovjetunió egész európai területén. 1941. június 22-én többségük ráadásul a nyári gyakorlótereken volt. A németek ezzel szemben a három hadseregcsoporton belül négy páncéloscsoportot állítottak ki. Az Észak Hadseregcsoport keretében a 4. páncélos- csoport harcolt, a Közép Hadseregcsoportban a 3. és 2. páncéloscsoport, a Dél Hadsereg- csoportban pedig az 1. páncéloscsoport.

A német egységeknek a Barbarossa-terv szerint minél több szovjet egységet kellett körülzárniuk. A kezdeti harcok a német elvek helyességét igazolták a páncélos haderő használatában, azzal a megszorítással. hogy a harckocsik a gyalogság, a légierő és a tü- zérség támogatása nélkül nem voltak képesek bevenni a megerősített szovjet állásokat.

Kilőtt, elhagyott szovjet harckocsik 1941 júliusában

A német csapatok a Vörös Hadsereg elkeseredett ellenállását leküzdve 1941. szeptember 8-án Leningrád alá értek. Szeptember 14-én a 2. és az 1. páncéloscsoport alakulatai Kijev- től keletre 600 000 szovjet katonát kerítettek be, október 14-én Reinhardt tábornok had- teste elérte Kalinyint; Guderian 2. páncéloscsoportjának egységei azonban Tulánál el- akadtak, így nem tudták délről megközelíteni Moszkvát. A korán beköszöntő orosz tél jelentősen meggyengítette a német páncéloshadosztályokat, amelyek állománya a kez- deti szint alig felére csökkent. Nemcsak az elkeseredett küzdelem, hanem a menetelés is súlyos veszteségeket okozott; először a zsákmányolt francia és cseh harckocsik és a leg- gyengébb német páncélosok mondták fel a szolgálatot.

A német vezetés hamar megállapította, hogy egyetlen harckocsija sem versenyezhet a szovjet T-34-es és KV harckocsikkal, meggyorsították tehát az új páncélosok kidolgozását. A Wehrmacht 1941/42-ben pontosan tudta, hogy az állományában lévő harckocsik közül csak a Pz.Kfw IV felel meg úgy-ahogy a harctéri követelményeknek.

Szovjet csapatok 1941 decemberében Moszkva alatt

A Sztavka (a Szovjet Legfelsőbb Főparancsnokság) is tanult a kezdeti vereségekből, és a szovjet csapatok 1941 decemberében Moszkva alatt végre is hajtották első sikeres ellen- támadásukat. Tapasztalatai alapján a szovjet hadvezetés megszervezte az ún. gyorscso- portokat, ezeknek a fontosabb pontokat kellett elfoglalniuk az ellenség háta mögött. A csoportok nagysága az egyes hadseregparancsnokok igényeitől függött; általában két harckocsi-zászlóaljból álltak, de voltak páncéloshadosztályból, önálló páncélosdandár- ból, lovashadosztályból, két gyalogosezredből és erős tüzérségből álló csoportok is. Egy ilyen csoport hajtott végre gyors rohamot a stratégiai szempontból fontos Kaluga ellen, és foglalta el a várost. A szovjet páncélosegységek szervezetében teljesen új fejezetet nyitott a Moszkva alatti csata, ekkor döntöttek úgy, hogy valamennyi egységet T-34-es és KV harckocsikkal, a felderítő alakulatokat pedig T-70-es harckocsikkal szerelik fel.

Szovjet lövészek szállnak le a KV-1 nehézharckocsiról, és indulnak rohamra

1942 második félévének elején ismét önálló páncélos- és gépesített hadosztályokat állí- tottak fel, de felépítésük már jelentősen eltért az 1941. évi mintától. A páncéloshadtest gerincét most már három páncélosdandár, valamint más fegyvernemi és támogató egy- ségek alkották. Néhány hadtest egyesítésével pedig hamarosan létrejönnek a páncélos- hadseregek. Az 1942-es sztálingrádi ellentámadás volt az első olyan nagy hadművelet, amelyben a Sztavka tömegesen vetette be páncélosegységeit. Itt éppen a páncéloscsa- patok zárták körül a német 6. hadsereget és a 4. páncéloshadsereg egységeinek egy részét. A sztálingrádi csata két szakaszában a páncélos és gépesített egységek játszották a fő szerepet; a német 6. hadsereg végső szétzúzásában azonban a páncéloshadsereg már nem vett részt.

Waffen-SS egyik Panzer IV-ese Harkovban, 1943 márciusában

A páncélosegységek alkalmazásának jó példája a keleti arcvonalon az 1943 februárja és márciusa közt lezajlott harkovi csata. A német Dél Hadseregcsoportnak a szovjet Voro- nyezsi és Délnyugati front ellen végrehajtott ellentámadásában fő erőként valamennyi rendelkezésre álló páncélosegységet kihasználták, de az ellenség megtévesztésére hátul hagyva őket. Sikerült is félrevezetni a szovjet hadvezetést, a szovjet 6. hadsereg egységeit és Popov tábornok páncéloscsoportját szétverték az utolsó pillanatban odarendelt német páncéloshadosztályok. A német ellentámadás csaknem 20 kilométeres rést ütött a szov- jet arcvonalon; a Vörös Hadsereg a támadás megszakítására kényszerült.

A küzdelem azonban nem ért véget, mert a Sztavka — hogy elzárja a német páncélosok útját Harkov felé — a várostól délre bevetette a 3. hadsereg egyik páncéloshadtestét. A hiányos szovjet felderítés miatt a szovjet egységeket az SS páncéloshadtestnek sikerült csapdába csalnia és majdnem teljesen megsemmisítenie.

A szovjetek szívósan védekeztek a német áttörési kísérlettel szemben

A keleti hadjárat egyik legfontosabb páncéloscsatája kétségtelenül a kurszki csata volt. A Zitadelle-hadművelet német célja az volt, hogy a Sztálingrádnál elvesztett kezdeménye- zést visszavegyék a Vörös Hadseregtől. Ebben a hadműveletben el akarták foglalni a Dél Hadseregcsoport arcvonalába Orjolnál és Kurszknál beékelődött szovjet állásokat; az ott állomásozó szovjet alakulatokat pedig a német harapófogóban szét kellett volna zúzni.

A kurszki csata 1943. július 5-én kezdődött, de a németek nem tudták elérni céljukat. Itt zajlott le 1943. július 12-én a II. világháború legnagyobb páncélosütközete, alig több mint tíz kilométernyi szakaszon 1200 szovjet és német harckocsi csapott össze. Sok helyt egyes osztagok, sőt egyes harckocsik vívtak közelharcot. A Vörös Hadsereg kezdettől jelentős létszámfölényben volt, a támadó német alakulatok egyre nagyobb veszteségeket szen- vedtek, csak a II. SS-páncéloshadtest vonalán törtek nagyon lassan előre a szovjetek. A hadtestet alkotó hadosztályok három nap alatt harckocsiállományuk több mint felét el- vesztették, de megállásra kényszerítették a szovjeteket.

T-34-es szovjet harckocsi védelmében rohamozó szovjet gyalogság 1944-ben

Kurszknál a T-34-es szovjet harckocsik vívták ki a győzelmet; a kisszámú modern német harckocsi nem tudott szembeszállni hatalmas tömegükkel. A Zitadelle hadműveletben mindkét fél hatalmas veszteségeket szenvedett. Ettől kezdve azonban már nyilvánvalóvá vált a szovjet fölény. Bár a német páncélos fegyvernem egy-egy hadműveletben még át- meneti fölényre szert tudott tenni, a háború kimenetelét ez már nem befolyásolhatta.