A szovjetek 1943 januárjában és február legelején Sztálingrád térségében addig példátlan méretű győzelmet arattak. Azonban a német Dél Hadseregcsoport erőinek 1943 márciusában egy ellentámadással sikerült megállítani a nyugat-délnyugat felé előretörő Vörös Hadsereget. A Manstein tábornagy vezette hadseregcsoport ezzel megőrizte a németek déli arcvonalának folytonosságát, Harkov visszafoglalásával pedig átmenetileg a hadászati kezdeményezést is visszaszerezte a szovjetektől. A keleti hadszíntéren folyó küzdelem még messze nem dőlt el.

A sztálingrádi csata még véget sem ért 1943. január 12-én, amikor a szovjetek offenzívát indítottak mind a von Weichs vezette B, mind a Manstein vezette Don hadseregcsoportok ellen; a támadás Voronyezstől az Oszkol folyóig vetette vissza a német erőket.

Február 2-án négy szovjet front (Brjanszki, Voronyezsi, Délnyugati és Déli Front) folytatta a támadást, és ekkor Kurszk és Harkov, sőt az ezektől még délebbre fekvő Dnyepropet- rovszk között alakítottak ki kiszögellést. Február 14-ére a szovjetek átkarolták Harkovot, a németek csupán a merefa-novaja-vodolagai vasútvonal mentén vonulhattak volna vissza, Hitler azonban kiadta az utasítást, hogy a várost minden körülmények között tartani kell.

Szovjet lövészek szállnak le a KV-1 nehézharckocsiról, és indulnak rohamra

Mindeközben átszervezte a keleti arcvonal déli szakaszán harcoló német hadsereget, megszüntette Weichs tábornagy „B” hadseregcsoportját, a Don Hadseregcsoportot pe- dig Dél Hadseregcsoporttá alakította át és von Manstein főparancsnoksága alá rendelte. Ettől kezdve Kurszktól az Azovi-tengerig minden német egységnek Manstein parancsolt.

Az új vezetés működésének első napján a Vörös Hadsereg máris elfoglalta Rosztovot. Egy héttel később Kasztornoje térségében két – hetek óta bekerített – német hadtestnek sike- rül áttörnie a szovjet csapatok állásain. Ugyanezen a napon Paul Hausser SS-Obergrup- penführer páncéloshadtestének egységei bekerítéstől tartva – figyelmen kívül hagyva a führeri parancsot – február 16-ra virradó éjjel, kétnapos harc után  kivonultak Harkovból.

Német önjáró, 2 cm-es légvédelmi gépágyú földi célpont elleni harca 1943 februárjában

A helyzet tragikus, a német hadsereget körülzárás fenyegeti, a Vörös Hadsereg fölénye egyre nő. Hitler mégis ragaszkodott Harkov azonnali visszafoglalásához, s nem értett egyet Mansteinnel, aki először a Dnyeper átkelőit akarta biztosítani, majd déli és észak- nyugati irányból a szovjet csapatok szárnyai ellen kívánt ellentámadást indítani. Így aztán Manstein tábornagy február 19-én a 4. páncéloshadseregnek parancsot adott, hogy az indítson támadást a Délnyugati Front messze előrenyúló erőinek szárnyai ellen.

A Voronyezsi és Délnyugati Front hadműveleti helyzete ekkor meglehetősen sebezhető volt. Ennek oka, hogy a szovjet főhadiszállás – de legfőképp Sztálin – meggyőződéssel hitte, hogy a németek déli szárnya általános visszavonulást hajt végre a Dnyeper mögé, és meg sem kísérel jelentősebb ellenállást. Ezt a szovjetek birtokába került, felső német katonai körökből származó hírszerzési adatok is alátámasztani látszottak.

A főparancsnokság (Sztavka) elképzelése az volt, hogy a németek visszavonulási útját még a Dnyeper előtt el kell vágni, hogy a sztálingrádi katasztrófánál is megsemmisítőbb csapást lehessen mérni a Wehrmachtra. Ennek érdekében Sztálin a Vörös Hadsereg csa- patait az Azovi-tenger irányában a lehető leggyorsabb előretörésre utasította. Azonban a hosszúra nyúlt utánpótlási vonalak kellő biztosítása és a létfontosságú utánszállítás meg- szervezése most is elmaradt, így a szovjet csapatok éppen akkor fogytak ki a lőszerből, üzemanyagból és élelemből, amikor a németek megindították ellentámadásukat.

Elsőként február 19-én a szovjet 6. hadsereg jobb szárnya ellen, Krasznográd körzetéből déli irányban a Das Reich SS-páncélgránátos-hadosztály indított támadást, majd Harkov- tól délnyugatra Manstein csapatai lendültek támadásba. Páncélosalakulataik hátrébb vonásával a németek azt a látszatot keltik, mintha védelemre akarnának berendezkedni. Sikerül is újfent megtéveszteniük a szovjet hadvezetést; az utolsó pillanatban oda vezé- nyelt német páncéloshadosztályok szétverik a szovjet 6. hadsereg egységeit és Popov tábornok páncélosalakulatait. Német részről az 1. és 4. páncéloshadsereg és a Kempf hadműveleti csoport adta a támadás fő erejét.

Február 21-én Popov rádión engedélyt kért a Délnyugati Front parancsnokától a visszavonulásra. Vatutyin azonban a támadás folytatására utasította. A szovjetek csupán három nappal később eszméltek rá, milyen komoly veszély fenyegeti őket; Vatutyin csak ekkor változtatta meg Popov gyorscsoportjának feladatát, de akkor már késő volt.

A XXXX. páncéloshadtest 333. gyaloghadosztálya február 27-én visszafoglalta Krasznoar- mejszkojét, a 7. páncéloshadosztály pedig másnap Izjumtól délre elérte a Donyec folyót. Február 28-án estére Manstein páncéloshadtestei széles arcvonalon újra kijutottak a Donyec partjához: ezzel a szovjet arcvonalon 200 kilométeres rés támadt. Popov gyors- csoportját megsemmisítették, március 2-án a német 1. páncéloshadsereg visszafoglalta Szlavjanszkot, a 4. páncéloshadsereg LVII. páncéloshadteste pedig Balakleja körzetében hídfőt létesített a Donyecen. A szovjet főparancsnokságnak nem maradt más választása: a Voronyezsi Frontot is védelembe rendelte, amelynek bal szárnya a Délnyugati Front csapdába esése után súlyos helyzetbe került.

A január közepén kezdődött szovjet hadászati támadás 360–520 kilométernyi előretörés után március 3-án hirtelen véget ért. A Délnyugati Front 6. hadserege, 1. gárdahadserege és Popov gyorscsoportja igen súlyos veszteségeket szenvedett: német adatok szerint 23 ezer halottat, 615 páncélost, 600 páncéltörő ágyút és 400 löveget hagytak a harctéren. A szovjet harckocsihadtestekben csupán 10-15 bevethető harckocsi maradt. A Voronyezsi Front, a Délnyugati Front, illetve a Brjanszki Front 13. hadseregének csapatai a harkovi – voronyezsi támadó hadművelet 50 napja alatt összesen 153 ezer 561 katonát, ebből 55 ezer 475 halottat és eltűntet, 1023 páncélost, 2106 löveget és aknavetőt, valamint 307 repülőgépet veszítettek.

Waffen-SS egyik Panzer IV-ese Harkovban, 1943 márciusában

A német támadás tovább folytatódott. A szovjet hadvezetés Harkovtól délre bevetette a 3. hadsereg egyik harckocsihadtestét, hogy elvágja a németek útját a város felé. A hiá- nyos felderítés miatt azonban a szovjet páncélosok csapdába estek: a Totenkopf és a Das Reich SS-hadosztályok Harkov elleni támadást színlelve messzire előrecsalták a szovjet alakulatokat. Ekkor a Leibstandarte SS-hadosztály mögéjük került, Hausser pedig bezárta a gyűrűt; megnyílt az út Harkov felé.

Március 5-én Hausser SS-páncéloshadteste csatlakozott Hoth tábornok 4. páncéloshad- seregéhez, majd másnap a német 4. páncéloshadsereg és a Kempf csoport támadást indított a Voronyezsi Front bal szárnyán harcoló Ribalko tábornok 3. harckocsihadserege ellen. Ribalko két harckocsihadteste mindössze 30 bevethető harckocsival és három lö- vészhadosztállyal próbálta megállítani a németeket; Hausser páncéloshadteste viszont heves harcok közepette délnyugat felől március 8-án elérte Harkov nyugati peremét.

Hermann Hoth vezérezredes, a német 4. páncéloshadsereg parancsnoka (középen)

A németek Harkovot egy gyors bekerítő hadmozdulattal akarták elfoglalni, hogy elkerül- jék az utcai harcokat. Elsőként 1943. március 9-én a Das Reich SS-hadosztály hatolt be a városba. Mivel a szovjet ellenállás gyenge volt, Hausser úgy döntött, hogy Hoth tilalma ellenére, közvetlen támadással foglalja el a várost. Ez ugyan nem sikerült egyetlen lendü- lettel – a harcok három napig tartottak – de a szovjet alakulatokat végül visszavonulásra kényszerítették. A Totenkopf SS-hadosztály eközben Csugujev térségében elfoglalta a donyeci átkelőket, a szovjet alakulatok visszavonulási útvonalát ezzel elvágták, és néhány nap alatt megsemmisítették a szovjet 25. gyalogos-hadosztályt.

Miközben Harkovért folyt a küzdelem, a német erők egy része Belgorod és Kurszk irányá- ban folytatta a támadást. A Grossdeutschland gépkocsizó gyaloghadosztály március 5-ét követően szétvert három szovjet lövészhadosztályt és két páncéltörő tüzérdandárt, majd március 11-én elfoglalta Bogodukovot. Március 14-én és 15-én Boriszovka körül a Gross- deutschland és Moszkalenko altábornagy 40. hadseregének gárda-harckocsihadtestei között jelentős páncélosütközet zajlott le – súlyos szovjet veszteségekkel.

A Das Reich SS-páncélgránátos-hadosztály Tiger E nehézharckocsija Harkov visszafoglalása után 1943 márciusában. A harckocsilöveg hátrafelé áll.

Harkov után a Belgorod alá vezényelt SS-páncéloshadtest a 4. légiflotta támogatásával március 18-én pár óra alatt elfoglalta a várost. A Dél Hadseregcsoport azzal, hogy elérte Belgorodot, nehéz helyzetbe hozta a Voronyezsi Frontot, és közvetlenül veszélyeztette a Központi Front hátát is. Fennállt a lehetősége annak, hogy ha a németek tovább törnek előre Kurszk felé, és a Közép Hadseregcsoport orjoli hídfőjéből is támadást indítanak, a Vörös Hadsereg újabb öt hadseregét keríthetik be. A német előrenyomulás megállítására a szovjet hadvezetés Kurszktól délre utolsó jelentősebb tartalékait, Katukov altábornagy 631 páncélossal rendelkező 1. harckocsihadseregét és Csisztyakov altábornagy 21. hadse- regét vetette be. Sztálin a Sztálingrádnál pihenő 64. hadsereget (Sumilov altábornagy) is utasította, hogy azonnal induljon a veszélyeztetett körzetbe.

A németek március 20. és 25. között megpróbálták támadásukat Obojany és Volcsanszk irányában továbbfejleszteni, de a beérkező szovjet tartalékok ezt megakadályozták. Már- cius végén az arcvonal a Donyec mentén, Belgorod és Csugujev között megszilárdult. A Harkovért március 4.-25. között vívott harcokban a Voronyezsi Front és Délnyugati Front 6. hadserege 86 ezer 469 katonát, ebből 45 ezer 219 halottat és eltűntet, 322 páncélost, 3185 löveget és aknavetőt, valamint 110 repülőgépet veszített. A német veszteségek is súlyosak voltak; csak az SS-páncéloshadtest élőerő-vesztesége (halottak, sebesültek és eltűntek) összesen 615 tisztet, illetve 11 ezer 154 altisztet és katonát tett ki.

Erich von Manstein tábornagy a Don Hadseregcsoport, később pedig a Dél Hadseregcsoport parancsnoka a zaporozsjei főhadiszállásra érkező Hitlerrel, 1943. március 10-én

Manstein folytatni akarta a támadást, időközben azonban megkezdődött az olvadás, és a sár minden jelentősebb harctevékenységet meggátolt. A német csapatok kimerültek, tar- talékok nem álltak rendelkezésre, a Kurszktól nyugatra kialakult kiszögellés északi részén von Kluge tábornagy, a Közép Hadseregcsoport parancsnoka sem akarta már támadásra utasítani hadseregeit. A Dél Hadseregcsoport ellentámadása – noha elhárította a keleti hadszíntér addigi legveszélyesebb szovjet hadászati támadását – nem tudta kihasználni az ismét megragadott hadászati kezdeményezést. A szovjetek legjelentősebb csoporto- sítását Kurszk térségben nem sikerült bekeríteni és megsemmisíteni. A szovjet csapatok is kimerültek, így a keleti hadszíntéren hadműveleti szünet állt be.

A jelentős véráldozat és hadianyag-veszteség ellenére a Wehrmacht csapatai 1943 tavaszán csaknem ugyanott álltak, mint ahonnan 1942 júniusában megindították déli offenzívájukat. Mindazonáltal Hitler még mindig nem mondott le arról, hogy a kínálkozó alkalmat Kurszk térségében kihasználja. A visszaszerzett hadászati kezdeményezést kihasználva a németek harcra akarták kényszeríteni, és szét akarták verni a Dél Hadseregcsoport északi, és a Közép Hadseregcsoport déli szárnyával szemben álló, meggyengült szovjet csapatokat. Úgy gondolták, hogy a kurszki ívben a Vörös Hadsereg jelentős erőit keríthetik be, és a mintegy 500 kilométeres arcvonalszakasz felszámolásával számos német hadosztályt szabadíthatnak fel más feladatokra. Megkezdődött tehát a német terv kidolgozása, amely a Zitadelle (Citadella) fedőnevet kapta. Ez azonban már a keleti hadszíntéren lefolytatott hadműveletek második, főbb szakaszának egyik legfontosabb eseménye volt.