A tuniszi Sfax és Alexandria között sokáig az egyiptomi határtól 150 kilométerre fekvő líbiai Tobruk volt az egyetlen mélyvizű kikötő. 1911-ben Olaszország meghódította a török uralom alatt lévő Líbiát, s elfoglalta Tobrukot. A világ azonban csak 1940 decemberében, Wavell tábornok győztes támadása után hall Tobrukról, melynek bekerített olasz helyőrsége 1941. január 22-én adta meg magát.

Pár hónap elteltével, áprilisban – az Afrika-Korps megérkezése után – Tobruk ismét ostrom alá került, ezúttal a tengelyhatalmak csapatai részéről. A brit helyőrség április 11-től május 2-ig sikerrel verte vissza a Rommel támadásait. Majd novemberben és decemberben az Auchinleck tábornok vezette Crusader-hadművelet szinte elsöpörte az olasz és német egységeket.

Rommelnek a brit 8. hadsereg elől vissza kellett vonulnia a Tripolitánia határán fekvő Mersa Brega környékére. Miután 1942 januárjában jelentős utánpótlást kapott – többek közt 100 új harckocsit – a „sivatagi róka" csapatai újraszervezése után ismét támadásba lendült. Január 25-én a Panzerarmee Afrika eljutott Msousig, elfoglalta Benghazit, s ezzel február elején a briteket a Gazala környékén lévő védelmi vonalhoz (80 km-re Tobruktól nyugatra) kényszerítette vissza.

Neil Ritchie tábornok (pipával) 1942. május 31-én. Charles Norrie, a XXX. hadtest parancsnoka térképet tart, Ritchie-től jobbra William Gott, a XIII. hadtest parancsnoka áll.

1942. május 26-án aztán Rommel megindította újabb támadását (Theseus-hadművelet), melynek célja a Gazala és Bir Hakeim közti, megerősített állásokba beásott szövetsége- sek bekerítése, és végül Tobruk bevétele volt. A brit 8. hadsereg (Neil Ritchie) védelmi vonala a tengerparti Gazalától a sivatagban fekvő Bir Hakeim-ig húzódott, és egy-egy dandár által védett, szögesdrótokkal és aknamezőkkel körülhatárolt támpontokból állt.

A támadás északon heves zárótűzzel kezdődött, majd 14 órakor az olasz hadosztályok frontális támadásra vonultak fel. Az olasz kötelékek között kis csoportokban német egy- ségek is elhelyezkedtek, Rommel igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy teljes erejével északon támad. Május 26-ról 27-re virradó éjszaka a tengelyhatalmak páncélos kötelékei azonban délen kezdték meg az átkaroló hadmozdulatot. A szövetségesek felfedezték a Bir Hakeim-et délről megkerülő Afrika Korpsot; 27-én estére Rommelnek be kellett látnia, hogy nem sikerült meglepnie a briteket, újra kellett gondolnia a helyzetet.

Az olasz „Ariete” hadosztály harckocsijai Gazala közelében, 1942 áprilisa

Úgy határozott, hogy Szidi Muftánál, a 150. dandár által tartott támpontnál töri át a vé- delmi vonalat, hogy közvetlen utánpótlási útvonalat hozzon létre. Ezért egységeit nyugat felé védelmi pozícióba vonta vissza, majd ezt követően a brit 50. gyalogoshadosztály 150. dandárja ellen indult, amely elszánt védekezés után július 1-én megadta magát. Ezután dél felé fordult, hogy megsemmisítse a gazalai vonal utolsó elemét: a szabad francia támpontot Bir Hakeim-nél, amelyet Koenig tábornok idegenlégiós alakulatai védtek.

Heves harcok után június 11-én a délelőtti órákban Bir Hakeim erődítménye elesett; Rommel észak felé indult, Acromán keresztül Tobruk irányába. (Koenignek még éjszaka sikerült csapatainak nagy részével – kb. 2700 fővel az eredeti 3600-ból – az ellenséges vonalakon átcsúsznia, és nyugatra kijutnia; a tengelyhatalmak kb. 500 súlyosan sebesült szabad francia katonát ejtettek fogságba.)

Német Panzer III-as a Gazala-vonalon, 1942 áprilisa

Ezek az összecsapások azonban csak a csata döntő szakaszának előjátékát jelentették, a 8. hadsereg fő erőinek legyőzése még hátra volt. A gazalai vonal északi része még sértet- lenül állt, és egy sor védelmi állás – amelyek közül a két legfontosabb az ú.n. Lovagok hídjánál (Knightsbridge Box, 201. dandár) és El-Ademnél (29. indiai dandár) feküdt – aka- dályozta a továbbnyomulást északkelet, azaz Tobruk felé. Ráadásul Ritchie még mindig több páncélossal rendelkezett: 330 tankjával szemben a németek 160, az olaszok pedig 70 harckocsit tudtak csak felvonultatni.

M3 Grant és egy kilőtt Panzer I., 1942 májusa

Rommel – visszatérve eredeti elképzeléséhez – legyezőszerűen szétnyílva támadta meg a 8. hadsereg szárnyát. Az új német támadás Július 11-én kezdődött, és estére El-Adem kö- zelébe jutott. Július 12-én a 21. és a 15. német páncéloshadosztályok a különálló 4. és 22. brit páncélos dandárokat támadták, és megsemmisítettek 120 harckocsit; Rommel a brit harckocsikat ismét a páncéltörő lövegei elé csalta, majd a túlélőket páncélosainak táma- dásával szétszórta.

Június 13-án a 201. dandár visszavonult a Lovagok hídjától, ezzel megszűnt a fő akadály, amely az előző két nap során gátolta Rommel támadását. Estig a brit harckocsikat újabb veszteségek érték, és a páncélosok számának aránya 2:1-re változott Rommel javára.

Hárahagyott brit Valentine harckocsik, 1942 júniusa

A helyzetre való tekintettel Auchinleck június 14-én parancsba adta a Gazala-vonal fel- adását. A csapatoknak új védelmi vonalat kellett kialakítani Tobruk előtt, északról Acro- ma, El-Adem és Sidi Rezegh között. Június 17-én a 8. hadsereg folytatta visszavonulását, kezdetben a 160 km-re, keletre fekvő Marsa Matruhig, később aztán a még 160 km-re lévő El-Alameinig. Ez pedig Tobruk körbezárását jelentette.

A torbruki erődítmény parancsnoka a harminckét éves Hendrik B. Klopper vezérőrnagy volt, a dél-afrikai 2. gyalogoshadosztály parancsnoka. A védelmet kezdetben a gyalogos- hadosztály és az indiai gyalogdandár látta el. Három gyalogosdandár az aknamezővel körülvett őrsök által képezett sávban lévő állásokban foglalt helyet; a dél-afrikai 4. és 6. dandár a déli szektort védte, az indiai 11. dandár a keleti részért felelt. A harckocsik ké- szenlétben várakoztak Pilastrino közelében.

Német egységek Tobrukban, 1942 júniusa

Azonban még mielőtt a kikötőváros védelmét kielégítően megszervezték volna, Rommel csapatai elérték a várost. Már június 20-án 5.30-kor megkezdődött délkeleti irányból a ro- ham a védők ellen; Rommel utasítására a légierő gépei 600 méter szélességben áttörte az aknamezőt úgy, hogy azon a harckocsik átjuthassanak. A páncélosok átjutottak az így létrejött folyosón – 8.30 körül a brit harckocsiezred sikertelen ellentámadást hajtott végre – 10 óra körül a német tankok már ellenőrzésük alatt tartották a főbb útvonalakat.

Kora délután a brit királyi 4. és 7. harckocsiezred még megütközött a német 15. és 21. hadosztállyal; a 4. páncélosezredet szétverték, és megsemmisült az indiai 11. gyalogos- dandár is. Ugyanekkor a kikötőt folyamatosan lőtte Rommel tüzérsége, megakadályozva a kihajózást a tengerre; a németek még az éjszaka beállta előtt elfoglalták a dokkokat és a partot. Másnap kora reggel a tobruki egységek parancsot kaptak minden elpusztításá- ra, ami az ellenségnek hasznára lehet. Az erőd megadta magát.

Szövetséges hadifoglyok gyalogmenete Tobrukból, 1942 júliusa

Rommel június 21-én reggel bevonult Tobrukba, és 9-kor találkozott Klopperrel. Győzel- me ellenére a „sivatagi róka" dühös volt: az üzemanyag nagy részét – amire oly nagy szüksége lett volna – megsemmisítették. Állítólag a következő szavakkal fordult Klopper- hez: „Ezért fognak gyalog menni Tripoliba". Ennek ellenére a zsákmány jelentős volt: 35 000 hadifogoly, 5 tonna élelmiszer, 160 tonna üzemanyag, sok fegyver, jármű és lőszer.

Az időközben tábornaggyá előléptetett Rommel valamivel kevesebb, mint négy hét alatt elérte a tengelyhatalmak főparancsnoksága által kitűzött célt. Kiűzte védelmi állásaiból és szétzúzta a 8. hadsereget, amely szervezetlen visszavonulásra kényszerült. Elfoglalta a hadművelet hadászati célpontját, Tobrukot. A 8. hadsereg Egyiptomba történő visszavo- nulásával ekkor úgy tűnt, lezajlott a sivatagi háború döntő ütközete.

Rommel számára Tobruk bevétele az észak-afrikai hadjárat tetőpontja volt. Most már remélhette, hogy az Egyiptomba vezető út megnyílik előtte. Várakozásai ellenére azonban a „sivatagi rókának" nagyon gyorsan ki kellett vonulnia az erődítményből. 1942. november 12-én – az El Alamein-i ütközet után – a tengelyhatalmak végleg elveszítették Tobrukot, majd pedig Észak-Afrikát.

***

Résztvevő erők

Tengelyhatalmak - A hadművelet kezdetén a Panzerarmee Afrika összesen 565 db pán- célost tudott bevetni, ebből 281 db Panzer III-t 5 cm-es rövid ágyúval (5 cm-KwK 38 L/42), további 19 db Panzer III-t 5 cm-es hosszú ágyúval (5 cm-KwK 39 L/60), valamint 40 db Panzer IV-t 7,5 cm-es ágyúval (7,5 cm-KwK 37 L/24). A maradék 225 páncélos különböző olasz modell volt. Közvetlenül a működési területen nagyjából 460 repülő állt rendelke- zésre, melyek közül 400 volt bevethető. Ezek közül 192 volt német repülőgép, amit 135 vadászgép (95 bevethető), továbbá 64 darab Ju-87-es zuhanóbombázó (54 bevethető) tett ki. A fennmaradó 261 repülőgép különböző olasz vadász- és bombázógép volt.

Szövetségesek - A gazalai csatát megelőzően a brit csapatok amerikai fegyverszállítmá- nyokat, elsősorban amerikai M3/Lee/Grant harckocsikat kaptak. Így a 75 mm-es lövegek- nek köszönhetően a britek az észak-afrikai hadszíntéren először rendelkeztek  lőtávol- ságban és átütőerőben a német páncélosokkal egyenértékű modellel. Mivel a britek maguk is offenzívát terveztek Gazalánál, amiért erőket csoportosítottak ide, a Theseus-hadművelet alatt további páncélosok érkeztek, amiket a csatában erősítésként vetettek be. A csata kezdetén 849 db harckocsi állt a szövetségesek rendelkezésére, melyek közül 167 db Grant, 149 db ugyancsak amerikai Stuart páncélos, valamint 257 db brit Crusader, 166 db Valentine és 110 Matilda II. páncélos volt. A Desert Air Force körülbelül 320 repülő- géppel (de csak 190 volt bevethető) rendelkezett. (Forrás: Wikipédia)