Térjünk most vissza egy röpke pillanatra a Rommel érkezése előtti időkhöz: 1940. június 10-én Olaszország belép a III. Birodalom Franciaország, Nagy-Britannia ellen folytatott háborújába. Ettől kezdve Angliának helyt kell állnia a Földközi-tenger partjain nyitott másik fronton is.

Mussolini türelmesen várakozva mérlegeli Olaszország hadba lépésének kockázatát. Úgy látja, alkalmas pillanatot választott ahhoz, hogy biztosítsa magának a Földközi-tenger birtoklását, amire régóta vágyakozott. Franciaország és Anglia helyzete valóban kétségbeejtőnek látszik.

1940 nyarán a brit hadsereg állapota igen sok kívánnivalót hagy maga után. Szemláto- mást nem elég erős ahhoz, hogy megtarthassa földközi-tengeri állásait; az Egyiptom és Szudán védelmére szánt csapatok létszáma meg sem közelíti olasz hadseregét. 1939 jú- liusától a Közel-Keleten Sir Achibald Wavell tábornok vezeti a brit hadsereget, de alig ötvenezer katonával rendelkezik.

Sir Archibald Wavell

A vele szemben álló olasz sereg létszáma többszöröse az övének, de Abesszíniában és Eritreában is állomásozik még egy húszezres olasz csoportosítás, amely kész megtámad- ni Szudán keleti határát, valamint Kenya északi részét. A brit csapatoknak akkora terüle- tet kell tartaniuk, amelynek méretei jelentősen meghaladják egy ilyen létszámú egység védelmi képességeit. Szudánban az Egyesült Királyság mintegy kilencezer katonája állo- másozik, Egyiptomot 36 ezer brit, újzélandi és indiai katona ellenőrzi.

A helyzetet súlyosbítja, hogy a két országot elválasztja egymástól a hatalmas Líbiai-siva- tag. A britek semmiféle utánpótlásra sem számíthatnak; nem urai a Földközi-tengernek, afrikai egységeik megsegítésére pedig csak a kontinens megkerülésével küldhetnének csapatokat. Ezt az utat teszi meg egy kisebb, hétezer katonából álló egység, amely Nagy Britanniából 1940 májusában indul el, és csak augusztus végén ér Egyiptomba.

Az észak-afrikai fronton Graziani marsall gyűjti össze a legnagyobb létszámú erőt. Úgy látszik, hogy Mussolinit semmi sem akadályozhatja meg a Földközi-tenger körbekeríté- sében. A duce – a britek legnagyobb elképedésére – mégis tétovázik: Badoglio marsall nem dolgozott ki semmiféle támadó stratégiát, de még kisebb konkrét tervezetet sem, pedig minden megerőltetés nélkül elfoglalhatná a hadászatilag fontos Máltát. Mussolini ingadozását Hitler álláspontja is befolyásolja, aki a kontinensen elért sikerektől eltelve nem fogadja el Raeder javaslatait, holott a tengernagy szerint a földközi-tengeri inter- venció nemcsak elszigetelhette volna a briteket gyarmataiktól, hanem még az angliai csata eredményét is befolyásolhatta volna.

Felkészülés a védelemre

Szomália, Irak és a Perzsa-öböl védelmének biztosítását már 1940 szeptemberében rábízták Wavellre, akire rendkívül nehéz és igen kényes küldetés vár. Szerencsére az 56 éves Wavell a "furcsa háború" idején minden idejét a balkáni és az olasz gyarmatokon működő brit hírszerzési rendszer kiépítésére fordította.

Brit Mk VI könnyűharckocsik a sivatagban - 1940 augusztusa

A hosszú várakozási idő alatt részletesen megismerkedhetett a tereppel és alaposan fel- készült a védelemre. Ebben segítségére vannak ideálisan megválasztott munkatársai: Sir Balfour Hutchinson tábornok és Richard O'Connor tábornok. Nekik köszönheti, hogy a támadás megindulásának pillanatába mind a terep, mind a sivatagi harc technikájának ismeretében fölényben van Graziani fölött.

Szemtől szemben

O'Connor tábornok, a dél-palesztinai brit erők parancsnoka három nappal az olasz had- balépés előtt kapta meg a Western Desert Force élére szóló kinevezést. Ezt az alakulatot az Egyiptomot Líbia olasz részétől elválasztó határtól 200 kilométerre keletre fekvő Marsa- Matruh támaszponton hozták létre. Megalkotója, Percy Hobart tábornok nagy figyelmet fordított arra, hogy sivatagi harcra alkalmas hadsereget toborozzon és képezzen ki.

Természetes tehát, hogy első rohamaik során mintegy 500 olasz foglyot ejtenek, és rengeteg nehéz harci eszközt zsákmányolnak. Az alakulat szorosan együttműködik a légierővel, ennek eredményeként már az első összecsapásoknál 50 olasz repülőgépet sikerül ártalmatlanná tenniük vagy megsemmisíteniük.

Breda Ba.65 zuhanóbombázók, majd mindegyik elpusztult Észak-Afrikában

A támadások igazolják Wavell stratégiájának helyességét, és felcsillantják előtte egy merészebb támadás lehetőségét is. A brit tábornokok készek modern háborút viselni teljes páncéloserejük bevetésével, a hadsereg mozgékonyságát azonban jelentősen korlátozza, hogy a csapatoknak a sivatagi távolságok miatt teljes hadfelszerelésüket magukkal kell hordozniuk.

Eközben Graziani marsall, Abesszínia volt alkirálya az egyiptomi-líbiai határ mentén offenzívát készít elő. Parancsnoksága alá negyedmilliós, két részre osztott olasz haderő tartozik: a Cirenaicában állomásozó 10., valamint a tripolitániai bázissal rendelkező 5. hadsereg. Ehhez az erőhöz 9 hivatásos katonákból álló, valamint 3 "feketeinges", 2 lí- biaiakból álló hadosztály, továbbá számos határőrcsoport tartozik.

Olasz páncélosok az egyiptomi határnál, 1940

A britek szövetségeseikkel együtt összesen 86 ezer katonával rendelkeznek, ennek az erőnek csaknem a fele Egyiptomban állomásozik; fegyverzetük nem mérhető az olaszo- kéhoz. 1940. augusztus 15-én Churchill az éppen zajló angliai csata ellenére megígéri a Londonon átutazó Wavellnek, hogy erősítést küld Afrikába. Be is tartja a szavát.

Olasz gyalogság a nyugati sivatagban, valószínűleg 1940 végén

Az első olasz támadásra csak egy hónappal később kerül sor, és ez – összehasonlítva az olasz vezetés által kitűzött célokkal, az olasz haderővel, valamint Mussolini nyomásával – rendkívül bátortalannak bizonyul. Graziani serege 100 kilométerre hatol be Líbiába, és Sidi Barraninál megáll. Ugyanekkor az O'Connor vezette brit egységek visszavonulnak Marsa-Matruh térségében lévő a védelmi állásokba. Az olaszok tehát elfoglalják azt a területet, amelyet a nyár elején elvesztettek, de Graziam megtorpan egy új csapásmérés előtt. A türelmetlen Mussolininek ezt azzal magyarázza, hogy a katonák fegyverzete nem elegendő a támadásra.

Előkészületek a brit támadásra

Wavell terve rendkívül ambiciózus, először Sidi Barranit akarja elfoglalni, majd a líbiai és az egyiptomi határ teljes hosszában erős brit vonalat kíván kialakítani. Csak ezután akarja bevenni a hadászatilag fontos Dzserba oázist, Bardiát és Tobrukot, amely az egész térség kulcsfontosságú pontja. 1940. szeptember 21-én – a Churchill által ígért erősítés megér- keztét követően – O'Connor tábornok és Arthur Smith vezérkari főnök parancsot kap az olasz állások megtámadására, de az akciót a konfliktus más helyszínein zajló küzdelmek miatt későbbre halasztják, ugyanis a Royal Air Force afrikai alakulatait befolyásolják a görögországi harcok.

A RAAF Gloster Gladiator gépei Sollum közelében

Októberben a Blenheimek három, valamint a Gladiátorok egyik egységét Görögországba küldték az olasz légierő ellen. Wavell Krétára is kénytelen néhány egységet átirányítani, de erőinek fogyatkozása ellenére is nagyméretű támadást tervez, mert úgy látja, hogy leginkább így támogathatja a görög hadsereget. A Compass-hadművelet tervét tehát bemutatják Anthony Eden hadügyi államtitkárnak. Eden tájékoztatja Churchillt Wavell tervéről, amely rendkívül bonyolultnak tűnik. Az akció a teljes angol hadsereg nagyerejű, ötnapos támadásával kezdődne, de a további részletek kevésbé konkrétak.

Wavell a teljes irányítást a maga kezében kívánja tartani, hogy az arcvonalon kialakult helyzet szerint gyors döntéseket hozhasson. A tábornok ezzel azt akarja megelőzni, hogy felettesei elutasítsák a vakmerő támadást. Tervét valójában csak bizalmasai – néhány tábornok – ismerték, mert ez kiterjedt az olasz csapatok megtámadására Cirenaicában, valamint egy Szudán területéről Eritrea és Abesszínia elleni támadásra is. A Churchillnek és a brit vezérkarnak bemutatott terv szerint azonban nem haladnának tovább az ötna- pos Compass-hadművelet során elfoglalt területeknél.

Brit parancsnokok a páncélos hadművelet tervezésekor

Wavell bizonyos volt abban, hogy a tervezett hadműveletről az olasz felderítés nem sze- rezhetett tudomást. A kairói főhadiszálláson mindössze hat ember – akik közé még a hadművelet fő kivitelezője, O'Connor tábornok és a hadosztály másik két tábornoka, O'Moore Creagh és Beresford-Peirce sem került be – ismerte a tábornok szándékait. A görög és balkáni frontra küldött egységek miatt meggyengült brit hadseregről felröp- pentett dezinformáció viszont az olasz kémek körében gyorsan terjedt.

A Compass-hadművelet

A tervezett támadás végrehajtására kijelölt egységeknek november 26-án kell a Matruh fennsíkon felvonulniuk, 1940. december 7-én a katonákat tájékoztatják, hogy részt vesz- nek egy támadásban. O'Connor tábornoknak 30 000 katonája van, az egész 4. gyalogos- hadosztály, a 7. páncéloshadosztály, valamint a három páncélozott gépkocsioszlopból és a kb. 1750, tábori ágyúkkal és légvédelmi ágyúkkal felszerelt katonából álló „Selby-erők".

A 7. páncéloshadosztály egyik Matilda II harckocsija - 1940.

A védelem az olasz hadsereg gyenge pontja; a helyőrségek túl távoliak ahhoz, hogy se- gíthessék egymást. Az angolok egyenként foglalják el őket, mielőtt segítség érkezne. A britek nappal támadnak, az időjárás, különösen az alacsonyan szálló felhők meggátolják az olasz légierő beavatkozását, és segíti a meglepetésszerű akciókat. A találkozási pontot a Picadilly Pointnál jelölték ki, körülbelül 80 km-re nyugatra a Matruh-ból Sioua-ba vezető úttól, a Maktilától délre lévő sivatagban.

December 8-án éjszaka a két hadosztály szétválik; a 7. páncéloshadosztály nyugat felé indul, az olasz csapatok hátába, a 4. gyalogoshadosztálynak pedig a nibeiwai és tummari táborokat kell megtámadnia. A „Selby Erők" Maktila és Sidi Barrani felé indulnak. Ugyan- ebben az időben a Royal Navy hajói a tenger felől támogatják az akciót. A nibeiwai tábor elleni fő támadásra reggel hétkor kerül sor, kétórás kemény harc – és Maletti parancsnok eleste után – a tábor megadja magát. A brit veszteségek minimálisak, az olasz károk óriá- siak; a sok ezer hadifoglyon kívül az angolok megszerzik az olasz hadfelszerelést is.

Sidi Barrani eleste - 1940 decembere

Maktilában az olaszokat egy hirtelen támadt homokvihar menti meg, amely fedezi a hadosztály menekülését, és Sidi Barrani melletti újraszervezését. A nehéz légköri viszo- nyok ellenére még másnap is tartanak a harcok a hindu 5. gyalogoshadosztály, a brit 16. gyalogoshadosztály, valamint a Sidi Barrani közelében gyülekező olasz csapatok között. Angol részről a legnagyobb veszteségeket a teljes "feketeinges" hadosztállyal küzdő 16. brigád szenvedi el, ami azonban nem indokolja a támadás elhalasztását, amelyre még aznap sor kerül az olaszok összeköttetésének és visszavonulási útjának elvágása után. A december 10-ről 11-re virradó éjszaka – épp, amikor a bekerített egységek megadják magukat – Wavell parancsot ad O'Connornak, hogy minden közlekedési eszközt igénybe véve küldje Szudánba a hindu 4. gyalogoshadosztályt.

Indiai katonák egy lelőtt Savoia-Marchetti SM.79 roncsa mellett – 1940 decembere

A döntést megkönnyíti a Sidi Barrani ellen Beresford-Pearce tábornok által vezetett támadás sikere. A brit offenzíva eredménye: 38 000 hadifogoly, 237 ágyú, 73 könnyű harckocsi, és több mint 1000 egyéb jármű a zsákmány.

December 12-én este az olasz védelmi vonal összeroppan, alig néhány Tobruk környéki állást tudnak megtartani. Bergonzoli megtartja pozícióját a bardiai erődben, Mussolini személyesen parancsolja meg neki, hogy Tobrukot a lehető leghosszabb ideig védelmez- ze. Ugyanekkor a brit hadsereg felkészül a Tobruk előtti utolsó hadászati pont, Bardia elleni támadásra. Hogy megállítsa a brit előretörést, Berganzoli összevonja a Sollumban és Fort Capuzzóban szétvert helyőrségek maradványait, így seregének létszáma ismét meghaladja a támadókét; parancsnoksága alá négy hadosztálynak megfelelő haderő, mintegy 45 000 katona és több mint 400 ágyú tartozik.

Olasz hadifoglyok – 1941 januárja

Bardia ostromát Mackay ausztrál tábornok egységeire bízták. Ezek jól felkészült, de harci tapasztalatok nélküli csapatok, és felszerelésük is hiányos. A támadás részletes előkészí- tése több időt vesz igénybe, mint amennyire számítottak, így már nem lehet már bízni a rajtaütés váratlanságában. 1941. január 3-án Mackay tábornok huszonnégyórás késéssel adja ki a támadási parancsot, déltől kezdve a Warspite, Valiant és Barham csatahajók tü- zében védekező olasz csapatok megkezdik a fegyverletételt. Bár a Bergonzoli tábornok vezette csapatok egy része Tobruk felé elmenekül, a győzelem mértéke a britek legme- részebb álmait is meghaladja.

Tobruk eleste

Mussolini nehezen emészti meg az újabb vereséget; Hitler dühös, amikor tudomást sze- rez szerencsétlen szövetségesének nehézségeiről. Hiszen sokkal nagyobb hadserege van, mint a briteknek! Ezért az olasz propaganda a brit hadseregre vonatkozó túlzó és hamis adatok közlésével igyekszik kisebbíteni az afrikai vereség jelentőségét. Graziani „bolhák és elefántok harcáról" beszél, az olasz rádió pedig a legkomolyabb hangvétellel terjeszti, hogy az afrikai harcokban negyedmillió brit katona harcolt, akiket még ezer re- pülőgép is segített.

Olasz megerősített lőállás Tobrukban – 1941.

Eközben a Western Desert Force, amelyből időközben 13. hadtest lett, felkészül a hadmű- velet folytatására; El-Aden repülőterének és Tobruknak a megtámadására. Az olaszok – akárcsak Cirinaicában – most is azt a parancsot kapják, hogy mindenáron késleltessék a brit csapatok előrenyomulását, hiszen csapataiknak már nincs lehetőségük a visszavonu- lásra. Mussolini serege egy hónap alatt egyébként is nyolc hadosztállyal fogyatkozott, nem számítva a megtizedelt repülőszázadokat. Grazianinak mindössze 119 harckész re- pülője maradt, az olaszok úgy védik tobruki állásaikat, hogy semmiféle légi segítségre nem számíthatnak. Létszámuk szánalmas: a szétvert egységek maradványain kívül alig 25 000 katona tartozik a 6. hadosztályhoz, felszerelésük 220 ágyúra és nem egészen 70 harckocsira csökkent.

Brit Bofors ágyú Derna közelében - 1941. február 1.

Január 21-én O'Connor parancsot ad Tobruk megtámadására. Az olasz védelem első vonalai hamar összeomlanak, de a tengerparthoz szorított egységek kitartóan védekez- nek. A britek előrehaladását nehezíti a partvédelmi és légvédelmi ágyúk tüze, azonban huszonnégy órás küzdelem után Tobruk elesik. A britek 400 főt vesztettek, de győzelmük teljes. Ettől kezdve az olasz Líbiát már nem védi semmi, szabad az út Derna felé. A helyőr- ség 1941. január 29-én esik el, és hajsza indul a hajóik felé menekülő olaszok ellen, amely Benghazi bevételével végződik.

Példátlan siker

Wavell 31 000 katonájának sikere lehengerlő: egy hónap alatt felszámolták az olaszok jelenlétét Cirenaicában, szétvertek tíz hadosztályt, a 800 kilométer hosszúságban zajló offenzíva során pedig 130 000 katonát ejtettek foglyul. Angol kézre került 850 ágyú, 400 harckocsi, valamint több ezer különféle jármű. Ehhez a sikerhez képest a brit veszteség elenyésző: 438 halott, 1249 sebesült, és csaknem száz eltűnt katona.

Zsákmányolt M11/39-es olasz harckocsik

Mussolini ezek után kénytelen kérni és elfogadni Hitler segítségét. A németek felkészül- nek, hogy Észak-Afrikába küldjék a Rommel tábornok vezette Afrika-Korps egységeit, akik jóval keményebb diónak bizonyulnak majd, mint az olaszok.