A Vjacseszlav Molotov külügyi népbiztos és Joachim von Ribbentrop külügyminiszter által 1939. augusztus 23-án aláírt paktum titkos záradékának értelmében nem csak Lengyelország, hanem a balti államok sorsát is hosszú évekre meghatározta. Litvániának, Lettországnak és a távolabbi északon fekvő Észtországnak elenyésző lehetősége volt arra, hogy szembeszálljon az ellenséges hatalmakkal.

Európa tervezett és tényleges felosztása a Molotov – Ribbentrop paktum szerint, későbbi kiigazításokkal 

Még el sem ült a csatazaj Lengyelországban, a Szovjetunió máris kijátszotta a balti kár- tyát. A játszma Észtországban kezdődött, ürügyül egy lengyel tengeralattjáró szeptember 18-i szökése szolgált. A szovjet külügyi népbiztos, Molotov már másnap közölte is Észtor- szág moszkvai nagykövetével: „Minthogy az észt kormány nem képes saját vizeinek semle- gességét biztosítani, a feladatot a Szovjetunió Balti Flottája veszi át". Ez Észtország tengeri blokádját jelentette.

Molotov éppen aláír, Ribbentrop és Sztálin balról figyel. Az 1939. augusztus 23-án létrejött Molotov-Ribbentrop paktummal eldőlt a balti régió sorsa is.

A szeptember 24-28. között folytatott tárgyalásokon az oroszok rákényszerítették az addig szuverén államot, hogy egyezzék bele szovjet szárazföldi, légi és tengeri bázisok észtországi telepítésébe. Molotov azzal érvelt, hogy a Szovjetunió veszélyben van, és utalva az erőszak alkalmazásának lehetőségére, meghátrálásra kényszerítette az észte- ket. Szeptember 28-án Moszkvában aláírták a „kölcsönös segélynyújtási egyezményt", amely lehetőséget adott a szovjet félnek 25 ezer katona betelepítésére, ami kétszerese volt az észt hadsereg létszámának.

Október 12-én a Vörös Hadsereg egységei behatoltak Észtországba. Vigaszul az észtek „biztosítékot" kaptak, hogy megtarthatják alkotmányukat és gazdasági rendjüket. Észt- ország után ugyanezt az eljárást alkalmazták Lettországra és Litvániára is. Határmenti csapatösszevonásokkal kezdték, majd „meghívták" a külügyminisztert moszkvai tár- gyalásra. Ennek eredményeképpen 1939. október 5-én aláírták a szovjet-lett „kölcsönös segítségnyújtási egyezményt".

A Vörös Hadsereg Vilniusban ...

A Vörös Hadsereg és Flotta lettországi stratégiai pontokon elhelyezhető kontingensét Sztálin 25 ezer főben állapította meg. Ugyanígy jártak el Litvániával, az ő külügyminisz- terük, Urbsis azonban fájdalomdíjul megkapta azt az ajánlatot, hogy a Szovjetunió haj- landó átengedni Vilniust. Ugyanakkor azonban a litvánoknak át kellett adniuk Németor- szágnak a Kelet-Poroszországgal határos Mariampolt és környékét. Végül 1939. október 10-én Moszkvában aláírták a „kölcsönös barátsági szerződést", amely rendelkezett Vil- nius Litvániának történő visszaadásáról, valamint litvániai szovjet bázisok létesítéséről. Sztálin előzetesen gondosan mérlegelte Vilnius átengedését; tudta, hogy ez az ország —Vilniusszal együtt — érett gyümölcsként fog majd az ölébe hullani.

Elsőként a Németországgal határos Litvániára került sor. 1940. május második felében Loktyionov szovjet tábornok, a Balti Katonai Körzet parancsnoka közölte Urbsis litván kül- ügyminiszterrel, hogy a Litvániában állomásozó szovjet kontingensből elraboltak több katonát, de kettejüknek sikerült megszökniük, így rekonstruálni lehetett az eseményeket. Május 25. és június 15. között a Szovjetunió megzsarolta Litvániát. A vád katonák elrablá- sa és a segítségnyújtási egyezmény megszegése volt, valamint, hogy támadásokat készí- tenek elő szovjet támaszpontok ellen. A követelések egy június 15-én lejáró ultimátum formájában öltöttek testet, amelyben többek között új kormány megalakítását, valamint korlátlan számú katona állomásoztatásának lehetőségét követelték. Eközben a szovjet harckocsik elindultak Kaunas felé és újabb szovjet hadosztályok lépték át a határt.

... és Rigában (1940. június 17.)

Litvánia tényleges lerohanásának napján, június 15-én a határon szovjet részről provokált tűzharcban lett katonák estek el. Másnap Molotov magához kérette Lettország moszkvai nagykövetét, és a litvánokéhoz hasonló tartalmú ultimátumot nyújtott át neki. Az ultimá- tum átvétele után, már június 17-én szovjet harckocsik vonultak Riga utcáin. Tiltakozásul a lett határőrség parancsnoka, Bolsteins tábornok öngyilkosságot követett el.

Ugyanekkor leszámoltak az észtek reményeivel is; június 18-ig befejeződött a balti álla- mok megszállása. A dráma következő fejezete a szovjet teljhatalmú megbízottak megér- kezése volt Litvániába, Lettországba és Észtországba. Az intézkedésekre mindhárom országban hasonló módon került sor; jelentős személyi változásokat hajtottak végre a belügyi tárcáknál, ahová a belügyi népbiztos tisztek (NKVD) segítségét igénybe vevő kommunistákat helyeztek. Megszüntették a politikai pártokat és a paramilitáris szerve-zeteket, és megkezdődtek a letartóztatások.

Szovjet csapatok felvonulása Tallinnban, 1940.

A még hatályos törvények semmibe vételével július 14-15-re választásokat készítettek elő a „népi parlamentbe". Az új, szovjetbarát hatalom információs és propagandamonopóli- uma, valamint hogy a „nép ellenségének" kikiáltott személyeket nem lehetett jelöltnek állítani, a választásokat tragikomédiává változtatta; egyúttal az eredményeket is durván meghamisították. Mindhárom „újonnan megválasztott népi parlament" egyformán kezd- te meg működését; határozatban kérték felvételüket a szovjet köztársaságok sorába.

A következő napokban letartóztatták, majd Szibériába deportálták Kārlis Ulmanis lett, és Konstantin Päts észt elnököt – mindketten ott is haltak meg. A balti országok drámájának utolsó felvonására Moszkvában került sor. A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa — „elfogad- va a népek akaratát" — úgy döntött, hogy felveszi Litvániát, Lettországot és Észtországot a Szovjetunió köztársaságainak sorába. 1940 augusztusától a szovjet hatóságok elkezd- ték a leszámolást a „nép ellenségeivel"; létrehozták az első kolhozokat, tisztogatásokat végeztek a hadseregben, tömegesen deportálták Szibériába a politikai, gazdasági és a kulturális élet legtekintélyesebb képviselőit.

A szovjet megszállásit követően mintegy 15 000 embert Lettországból a Szovjetunióban.

A litván, lett és észt államiság megsemmisítése és az NKVD terrorja nem szüntette meg a lakosság ellenállását. Amikor Hitler 1941-ben megtámadta a Szovjetuniót, a balti államok elfoglalásában nagy szerepet játszottak a terepet jól ismerő litván, lett és észt partizánok. Meddők maradtak azonban a remények, hogy a németektől visszakapják államiságukat.

Miután a balti köztársaságok visszakerültek a Szovjetunióhoz, leszámoltak azokkal, akik együttműködtek a németekkel. A partizánharc azonban még évekig tartott; az 1945-1955 közötti partizán-harcokban résztvevők számát mintegy ötvenezerre becsülik. A nagy vér- áldozattal járó küzdelemnek a Harc Litvánia Szabadságáért nevű mozgalom 1952-1953-as felszámolása, valamint a legendás partizánvezér, Jonas Zsemaitis tábornok letartóztatása vetett véget. Közel 200 ezer embert tartóztattak le (a lakosság 10 %-át), és 1944-1953 kö- zött mintegy 20 ezer embernek veszett nyoma. Az angolszász szövetségesek azonban a második világháború utolsó hónapjaiban tétlenül figyelték az észt, lett és litván területek ismételt betagolását.

***

A Molotov-Ribbentrop-paktum Baltikumra vonatkozó passzusainak érvényesítésére azután került sor, hogy a Vörös Hadsereg 1939. szeptember 17-én kelet felől támadást indított Lengyelország ellen. A következő hetekben Moszkva az észt, lett és litván kormánytól is kicsikarta egy „kölcsönös segítségnyújtási egyezmény” aláírását, mely lehetőséget nyújtott a szocialista nagyhatalom számára, hogy a háború végéig katonai bázisokat működtessen a balti államokban. Ezeken 1939 őszétől összesen mintegy 75.000 fő állomásozott. Mint ismeretes, a Szovjetunió ezzel egy időben Finnországot is megpróbálta rákényszeríteni egy hasonló – stratégiai jelentőségű területek átadását is magába foglaló – szerződés elfogadására, annak elutasítását követően pedig – egy megrendezett incidens révén – háborút indított nyugati szomszédja ellen, melyet csak súlyos vérveszteségek árán tudott megnyerni. (Tarján M. Tamás / Rubikon)