1944. szeptember 17-én elkezdődött a II. világháború legnagyobb ejtőernyős-hadművelete. Célja a hollandiai német egységek megsemmisítése volt, hogy így biztosítsák a szövetségesek útját Berlin felé. Ezt megelőzően, 1944 szeptemberének elején az amerikai egységek megálltak a Siegfried-vonal közelében, a brit 2. hadsereg pedig (Belgium jelentős részének elfoglalása után) az Escaut és Albert csatornáig jutott, a kanadai 1. hadsereg a La Manche mentén haladt előre. A szövetséges hadvezetés úgy vélte, hogy az ellenség a többhetes folyamatos harcokban nagyon legyengült, a hollandiai terepviszonyok azonban megkönnyítették a védekezést.

Ennek ismeretében a szövetséges vezérkar úgy döntött, hogy bekeríti és megsemmisíti a Hollandiában található német egységeket, és észak felől megkerüli a Siegfried-vonalat, lehetővé téve ezzel, hogy a 21. hadseregcsoport támadást indítson Hannover és Berlin felé. Amikor ez a terv megszületett, mintegy 120 km volt hátra a német határig.

1944 augusztusának hátralevő részében a szövetséges hadseregek tovább haladtak előre, fölszabadították Franciaország és Belgium legnagyobb részét. Könnyedén vették a dolgokat. Ahogy egy történész írta: "A tisztek és a legénység körében egyaránt az volt az uralkodó hozzáállás, hogy megnyertük a háborút."

Ekkor már több mint kétmillió szövetséges katona volt Franciaországban – háromötödük amerikai. Szeptember 1-én Eisenhower átvette Montgomerytől az egyesített szárazföldi erők parancsnokságát. Fontos pillanata volt ez a brit történelemnek: Nagy-Britannia, amely eddig egyenlő partnere volt az Egyesült Államoknak, most a csatlósává sorvadt, a háború végére Európában háromszor annyi amerikai katona volt, mint angol.

Montgomery és Eisenhower. Monty hírhedten izgága beosztott volt...

A parancsnokváltást éles vita követte Eisenhower és Montgomery között. Montgomery azt akarta, hogy egyetlen nagyerejű ék törjön be Németországba, természetesen az ő parancsnoksága alatt. Eisenhower előnyben részesítette az általános előrenyomulást minden fronton. A stratégiai nézeteltérés mögött politikai ellentét rejtőzött; Eisenhower nem tehette meg, hogy rövid pórázon tartson egy amerikai tábornokot, Pattont, egy brit tábornok, Montgomery kedvéért. A jelek szerint azonban ez amúgy sem számított.

Eisenhower szeptember 15-én kijelentette: "Nemsokára a miénk lesz a Ruhr-vidék, a Saar-vidék és Frankfurt körzete." A valóságban a szövetségesek előrenyomulása szeptember első hetében elakadt. Ennek nem sok köze volt ahhoz, hogy miként osztották el az erő- forrásokat Montgomery és Patton között. A szövetségesek utánpótlási vonalai nagyon megnyúltak, a németeké nagyon megrövidültek. A szovjet hadsereg ugyanezt tapasztalta mindegyik nagy győzelme után, az ő előrenyomulásaik is mindig erejüket vesztették, ahogy egyre előbbre jutottak, és a németeknek közben volt idejük átcsoportosulni.

Montgomery tetézte a nehézségeit azzal, hogy miután magát Antwerpent bevette, a kikötő környékét nem tisztította meg. Ezután előállt egy merész gondolattal, amely kevés rokonságot mutatott Montgomery szokásos gondos előkészületeivel: el akart foglalni három Rajna-hidat, így kerülni meg a Siegfried-vonalat. Eisenhower nem tudta – vagy csak nem akarta – megítélni a lehetőségeket. Mivel Montgomery érdemleges választ nem kapott, elrepült a főparancsnokhoz, ahol éles hangnemben kifejtette véleményét Eisenhower stratégiájáról és annak súlyos következményeiről. Az amerikai főparancsnok, mivel megfelelő ellenérvekei nem tudott felhozni, csak azzal védekezett, hogy "Nyugalom Monty! Nem beszélhetsz így velem, végtére is a parancsnokod vagyok!"

Ezt aztán a brit tábornagy is belátta és előterjesztette tervét a "Market Garden” kettős fedőnevű hadműveletet. Az első név a légi deszantot, a második az azt támogató gyalogos és páncélos akciót jelölte. Montgomery azt javasolta, hogy használják fel az ejtőernyős erőket egy merész húzásra, amely gyors áttörést és elég mély behatolást segít majd elő ahhoz, hogy a szövetségesek átkelhessenek a Rajnán. Ejtőernyősökkel akarta elfoglalni a hollandiai hidakat és tartani addig, amíg a páncélosok beérkeznek. Amennyiben a hadművelet sikerrel jár, 1944-ben be lehet fejezni a háborút, mondotta Montgomery. A "Market Garden" merész és nagyszerű terv volt, csupán egyetlen dolog róható fel neki: nem számolt a németekkel.

Rundstedt (középen), itt még Rommellel (a kép baloldalán)

A németek helyzete Hollandiában, ha nem is volt rózsás, de az ismételten kinevezett nyugati főparancsnok, von Rundstedt tábornagy határozott intézkedései következtében folyamatosan javult. A tábornagyot nem hiába tartották Németország egyik legkiemel- kedőbb stratégájának, a helyzet áttekintése után azonnal rámutatott a neuralgikusabb pontokra. Feltűnt neki, hogy Montgomery előnyomulása határozottan lelassult, jóllehet nem volt előtte jelentős német erő. Erre egyetlen magyarázat kínálkozott: erőket von össze, hogy csapást mérjen. Ez a csapás pedig csak Hollandián keresztül a Ruhr-vidék elfoglalására irányulhat. A tábornagy ennek megfelelően hozta meg intézkedéseit: elsősorban a hidakat biztosította, és sürgősen intézkedett az Arnhemnél pihenő II. SS páncélos hadtest feltöltéséről.

Arnhem térségében jelentős német páncélos erők állomásoztak

Montgomery terve szerint ejtőernyős egységek szállnának le az eindhoveni, nijmegeni és arnhemi hidakra, és tartanák azt addig, amíg a 2. brit hadsereg összevont páncélos erői ezen az útvonalon előreszáguldanának, meg sem állva a Rajnáig. A "Market Garden"-t illetően nem mindenki osztozott Monty derűlátásában, tisztjei közül pl. Miles Dempsey tábornok a 2. brit hadsereg parancsnoka – ellentétben a tábornaggyal –, nem vonta két- ségbe a holland ellenállás jelentéseinek hitelét.

Ezekből a jelentésekből Dempsey vezérkara ugyanis arra a következtetésre jutott, hogy Eindhoven és Arnhem között, vagyis abban a térségben, ahol az ejtőernyős hadművele- tet tervezték, német páncélos erők vesztegelnek. Dempsey megküldte az értesülést, de a vészjósló feljegyzést a főhadiszálláson eluralkodó általános optimizmusban teljesen fi- gyelmen kívül hagyták. Pedig a hadművelet kulcspontját képező arnhemi híd térségében már majdnem befejezte feltöltését a Wilhelm Bittrich SS-Gruppenführer parancsnoksága alatt álló II. SS-páncélos hadtest két hadosztálya: a 9. Hohenstaufen és a 10. Frundsberg.

A 101. légideszant hadosztály katonái egy összetört vitorlázógép mellett

1944. szeptember 17-én Arnhem térségében megjelentek az 1. brit légi szállítású hadosz- tály ejtőernyősei, elsötétítve az eget. Ugyanakkor az amerikai 82. ejtőernyős hadosztály katonái a gravei Maas híd két oldalán érték földet; Taylor amerikai tábornok Vijjogó Sasai a 101. légideszant hadosztály katonái pedig Eindhoven közelében landoltak. Délután aztán megindultak a brit páncélosok is az Eindhoven felé vezető úton. Von Rundstedt intézkedései azonban megtették hatásukat, és az ejtőernyős deszant szinte mindenhol német ellenállasba ütközött. Az arnhemi térségben Urguhart skót vezérőrnagy 1. brit és a Sosabowski tábornok vezette lengyel ejtőernyős hadosztálya csapott össze a Waffen SS Bittrich vezette II. páncélos hadtestével.

Model a térségben lévő összes német hadérő vezénylő tábornoka utasította Bittrichet, hogy a Hohenstaufennel számolja fel a brit-lengyel ejtőernyős erőket. Model parancsa azonban beleütközött a brit "Vörös ördögök" – barettjuk színéről így nevezték az angol ejtőernyősöket – hihetetlen ellenállásába. A Frost alezredes vezette harccsoport elfog- lalta az arnhemi híd északi oldalát, és onnan lehetetlen volt kifüstölni őket. Miután kiderült, hogy gyalogsági támadással nem lehet Frost embereit kimozdítani, Bittrich bevetette ellenük a páncélos erőket. Ám ez sem hozta meg a várt eredményt.

Brit hadifoglyok Arnhemben

Mivel azonban a Frundsberg hadosztály feltartoztatta a brit páncélosokat, az arnhemi hídfőben lévő brit ejtőernyősök helyzete egyre reménytelenebbé vált. Az erősítésként ledobott lengyel ejtőernyős dandár katonái is a pusztulásba ugrottak; a Hohenstaufen csapatai valósággal megtizedelték őket, így Frost alezredes különítménye is lehetetlen helyzetbe került, és megadták magukat. A "Market Garden" hadművelet, amelytől Montgomery azt remélte, hogy egykettőre véget vet a háborúnak, kérlelhetetlenül haladt a teljes kudarc felé.

Hatvan mérföldön át – amelyet a katonák a "pokol útjának" neveztek –, angol és amerikai katonák körömszakadtukig védték a hidakat, és egyetlen útért, a folyosóért harcoltak. Régen szétvertnek hitt német alakulatok állták el a szövetségesek útját; már csak egy volt hátra, az ejtőernyősöket kimenteni a készülő német bekerítésből. Ez többé-kevésbé sike- rült, de a történelem legnagyobb szabású légideszant akciója kudarcba fulladt, a 35 ezer bekerített katona közül 17 ezer elesett. A háború pedig tartott, egészen 1945 májusáig.

Nijmegen a harcok után, 1944. szeptember 28.

A szövetségesek kudarcát többek között az okozta, hogy lebecsülték az ellenfél erejét, a szomszédos amerikai hadseregek nem támogatták a támadó brit erőket, és a német II. SS-páncéloshadtest sikeres ellentámadást indított. A II. világháború egyik történésze, Chester Wilmont ezt írta: „Leginkább azt sajnálhatjuk, hogy arra a hadműveletre, amelynek döntőnek kellett volna lennie a nyugati harcok során, végzetes hatással volt a szövetséges hadvezetés két alapvető hibája: a britek óvatossága a veszteségeket illetően, valamint az amerikaiak idegenkedése az erők koncentrációjától".