November végére a szövetségesek elfoglalták Marokkót, Algírt, átlépték Tunézia határát, és megközelítették Tunisz városát. Két hét alatt, szinte ellenállás nélkül, 900 kilométert haladtak előre. A végső céljuk az volt, hogy nyugatról elzárják Rommel visszavonulási útját, miközben azt a 8. angol hadsereg kelet felől szorongatta.

Mire azonban a szövetséges erők megkezdték az előrenyomulást, már özönlöttek a német és olasz csapatok Tuniszba, ahol a francia főkormányzó együttműködött velük.

***

December közepére a tengelyhatalmaknak mintegy 25 000 katonájuk volt Tunéziában, a szövetségeseknek majdnem 40 000. Zuhogott az eső, így karácsony estéjén Eisenhower lefújta az offenzívát; a szövetséges erők szemlátomást hosszú időre Észak-Afrikában ra- gadtak. Közben az ellenség sem tétlenkedett, a megtorpanás elég időt adott tengely- hatalmaknak arra, hogy negyedmillió katonát vigyenek Szicíliából Tunézia területére – a Földközi-tenger térségében még rendelkezésre álló majdnem minden harci alakulatot.

Hans-Jürgen von Arnim (jobbra) német főparancsnok

A szövetségesek lebecsülték ezeket a csapatokat, és kelet felé gyors ütemben előrenyo- mulva szó szerint belerohantak a tengelyhatalmak csapatainak kiépített állásaiba. Ezek a friss erők Jürgen von Arnim vezérezredes parancsnoksága alatt, megállították Montgo- mery előrenyomulását. Így 1943. január 23-án a Panzer Armee Africa ellenállás nélkül be- hatolhatott Dél-Tunéziába, elérte a határon lévő Mareth-vonal viszonylagos biztonságát, és Rommel felvette az érintkezést Arnimmal.

Német erősítés érkezése Tuniszba (háttérben egy Messerschmitt Me 323 Gigant)

A lehetőséget kihasználva együttes erővel kiterjesztették az ellenőrzésüket Tunézia keleti területeire is, és Rommelnek most nyílt utoljára lehetősége arra, hogy a két szövetséges hadseregre még az egyesülésük előtt külön-külön mérjen csapást. Ismét súlyos harcok következtek, Rommel február közepén támadást indított az északi angolszász erők ellen, és visszaszorította őket a Kasserine-hágóig, ahol a német csapatok meglepő győzelmet arattak a szövetségesek fölött.

Szétlőtt amerikai páncélos

A szövetséges csapatok hiába voltak jelentős erőfölényben, soraik megbomlottak, és ahogy a hivatalos amerikai történetírás megjegyzi, "az ellenség maga is meglepődött, hogy milyen mennyiségű és minőségű amerikai fölszerelés került többé-kevésbé sértetlenül a kezé- be". Rommel most már zavartalanul Montgomery ellen fordulhatott. De elkésett. Mire március 6-án Medenine-nél megindította a támadást, Montgomery már erőfölényben volt, és szilárd védekezésre rendezkedett be, ugyanúgy, mint Alam-el-Halfánál hat hó- nappal korábban.

Rommel még aznap este lefújta a támadást, és március 9-én hivatalosan is átadta az afrikai erők parancsnokságát Arnimnak. Németországba visszaérkezve figyelmeztette Hitlert, hogy a tengelyhatalmak csapatai számára "kész öngyilkosság" Afrikában ma- radni. Hitler azt mondta, Rommelnek inába szállt a bátorsága, szedje össze magát, hogy "átvehesse a Casablanca elleni hadművelet parancsnokságát".

Egy korai Pz.Kpfw. VI Tiger nehézharckocsi valahol a tunéziai térségben

Ez a hadművelet azonban merő fantazmagória volt. Montgomery közben módszeresen előkészítette és március 20-án megindította a támadást a Mareth-vonal ellen; végül a tengelyhatalmak vonalát nem áttörték, hanem megkerülték.

Akárcsak El-Alameinnél, Montgomery itt sem használta ki elég gyorsan a győzelmét, és a szétzilált ellenségnek sikerült visszavonulnia. Összességében jellegzetes hadművelet volt: a kezdeti támadás kudarca, a rögtönzött átirányítás a szárnyra, majd Montgomery határozott – a tényeknek teljesen ellentmondó – kijelentése, hogy minden "terv szerint alakul" és végül a győzelem kihasználatlanul hagyása.

Olasz Macchi C.202 roncsa Tuniszban

A szövetségeseknek a hadszíntéren ekkor már 300 000 emberük, többszáz repülőjük és 1400 harckocsijuk állt szemben a tengelyhatalmak 60 000 katonájával és 100-nál keve- sebb harckocsijával, de még így is nyugtalansággal töltötték el őket a korábbi kudarcok, és lassan haladtak előre. Montgomery egyenesen tovább nyomult volna, de Alexander, aki közben megérkezett Kairóból, hogy átvegye a szárazföldi csapatok parancsnokságát, közölte vele, hogy a fő offenzívát politikai okokból északon kell végrehajtani – tulajdon- képpen azért, hogy az amerikaiakat kárpótolják korábbi vereségeikért.

Alexander tábornok és Eisenhower 

A tengelyhatalmak vesztét végül harctéri vereség helyett inkább a szövetséges blokád okozta. Elveszítették légi fölényüket, és amikor Dönitz Rómába érkezett, hogy konvojokat szervezzen, rá kellett döbbennie, hogy az afrikai ellátásért felelős olasz flotta megszűnt létezni. Május elejére a tengelyhatalmak csapatai kifogytak az olajból és jószerivel az élelemből is. Ellenállásuk megtört. Május 8-án egy francia alakulat hivatalosan bevonult Tuniszba, és május 13-án a tengelyhatalmak többi alakulata is megadta magát, ezzel végleg befejeződtek a harcok Észak-Afrikában.

Német katonák magadják magukat Frendj közelében, 1943. május 6-án

A szövetségesek körülbelül 130 000 foglyot ejtettek, akiknek a száma aztán a háború utáni beszámolókban negyedmillióra duzzadt. Alexander fellengzős üzenetet küldött Churchillnek: "Uram, kötelességem szerint jelentem, hogy a tunéziai hadjárat befejeződött. Minden ellenséges ellenállás megszűnt. Miénk az uralom az észak-afrikai partvidéken." A Földközi-tenger ismét megnyílt a szövetségesek hajói előtt, és május 26-án megérkezett Alexandriába az első Gibraltárból indított konvoj.

Olaszország katonai ereje gyakorlatilag kimerült. Öt hónapjába került tehát az Egyesült Államoknak és a brit birodalomnak, hogy egyesült erővel legyőzzenek egy olyan német haderőt, amely végig legfeljebb négy, de többnyire csak két hadosztályból állt...