Az első világméretű konfliktus némelyik szakaszát a bombázások döntötték el. Az akkori hadműveletek azonban semmiben sem hasonlítottak a húsz évvel későbbiekhez. A szövetséges hatalmak második világháborús győzelmét meghatározó stratégiai bombázás taktikájának fejlődéséhez — a számos bírálat mellett — nagymértékben hozzájárult Douhet olasz tábornok.

Nevét Olaszországban és Európa-szerte a légi hadviselés stratégiájának fejlesztésében játszott szerepe tette híressé. Az „Il dominio dell'aria" (Légiuralom) című, 1921-ben közzé- tett munkájában azt az elméletet fejtette ki, hogy az ellenséges légierővel szembeni fö- lény biztosításához független légiflotta létrehozására van szükség. Védelmezte a „totális háború" taktikáját, rámutatott arra, hogy háború megvalósítására a légierő alkalmazása milyen korlátlan lehetőségeket nyújt. Douhet szerint a légierő lehetővé teszi, hogy a had- műveleteket a konfliktusban résztvevő államok egész területére kiterjesszék. A „totális háború" sikerét elsősorban a megtámadott állam légterének uralma biztosíthatta:

Akinek sikerül uralkodnia ellensége egén, az egyúttal megakadályozza, hogy ellenfele felszálljon, s az egész légtér ura maradhat.

Ennek az uralomnak a kivívásához az ellenség légiflottáját már a földön meg kell sem- misíteni, elpusztítva reptereit, támaszpontjait, hangárait, gyárait. A rombolást a városok bombázásának kellett kiegészítenie, hogy megrendítsék a megtámadott népek hitét a győzelemben. „Riepilogando” (Összefoglalás) című cikkében Douhet ismerteti doktrínájá- nak lényegét. Eszerint egy jövendő katonai konfliktusnak — kiterjedése miatt — kizárólag a levegőben és a levegőből lehet és kell lezajlania:

Szárazföldön és tengeren a védekezés taktikáját kell alkalmazni, és minden erőt a levegőből támadásra kell összpontosítani.

A korai teoretikusok: Giulio Douhet, Billy Mitchell és Hugh Trenchard

Ezért a repüléssel kapcsolatos minden elemnek a légiflotta részévé kell válnia, és ennek elég nagy hatósugarú ütőerővel kell rendelkeznie, képesnek kell lennie arra, hogy egy- szerre védekezzen a levegőben és támadjon a földön. És lehet, hogy Douhet 1921-ben, álláspontjának kifejtésekor még túlbecsülte az akkori repülőgépek lehetőségeit, de a II. világháború bebizonyította, hogy sok szempontból megjósolta a jövőt.

Trenchard tábornok, aki Angliában védelmébe vette Douhet doktrínáját, és igyekezett meggyőzni annak helyességéről a brit vezérkart, erős ellenállásba ütközött, és meg kel- lett hátrálnia azok előtt, akik nagyobb jelentőséget tulajdonítottak az ország védelmének, és a vadászgépeket részesítették előnyben. Bár 1936-ban megszervezték a Bomber Com- mandot, az angol bombázók nem képviseltek nagy erőt — és amint a későbbi tapaszta- latok bizonyították — képtelenek voltak az eredményes beavatkozásra. Hasonló volt a helyzet Franciaországban is; 1939-ben Franciaország csak jelképes bombázóerővel ren- delkezett. 1940. május végén-június elején a légierő gyengesége bizonyosan nem csekély szerepet játszott Franciaország vereségében.

Brit négymotoros Avro Lancaster, és személyzete

Az Egyesült Államokban Douhet elmélete lelkes követőre talált Mitchell tábornok szemé- lyében, aki azt javasolta, hogy az ellenséges területen a farmokat, élelmiszerraktárakat is semmisítsék meg, hogy ezzel megzavarják az élelmiszerellátást. Szenvedélyes felhívásai azonban nem találtak meghallgatásra, sőt, Mitchellt leváltották és lefokozták.

Akadtak azonban követői is. Közéjük tartozott Arnold tábornok, aki mindent megtett azért, hogy minél több tisztet meggyőzzön a Douhet-doktrína helyességéről. 1934-ben két ezzel kapcsolatos fontos terv megvalósítása kezdődött meg: ekkor indult a nagy hatótávolságú bombázógépek kifejlesztése. Ilyen volt a Boeing XB-15 és XB -19. Ezeket később túl nagy súlyuk miatt elvetették. A másik terv gyümölcse a híres Flying Fortress (repülő erőd), a Boeing B-17.

B-17-es "repülő erődök"

A születőben lévő Luftwaffe első vezérkari főnöke, Wever tábornok, mélységesen hitt a nehéz stratégiai bombázó jelentőségében, de lezuhanása 1936-ban megakadályozta elképzeléseinek bevezetését. Göring viszont a spanyol polgárháború tapasztalataiból kiindulva biztos volt abban, hogy a szárazföldi hadsereget támogató bombázó a villám- háborús taktika fontos eleme, ami biztosíthatja győzelmüket, stratégiájukat tehát ebben az irányban fejlesztették tovább. De nem zárták ki a Blitzkriegtől független légi háborút sem; ezt bizonyítja a Luftwaffe Rotterdam elleni 1940. májusi és Belgrád elleni 1941. áp- rilisi támadása, amelyek célja az ellenség megfélemlítése és a fölény bizonyítása volt.

Hasonló volta helyzet Angliában is, a német légierő célpontjai a repülőterek, gyárak és radarok voltak. A Berlin elleni 1940. augusztus 25-i angol légitámadás után azonban a Luftwaffe taktikát változtatott, és a levegőből végrehajtott stratégiai akciókra koncentrált. A német légierő gyengéi — a repülőgépek túl kis száma és túl rövid hatósugara — azon- ban megakadályozták, hogy halálos csapást mérhessenek az angol városokra. Valójában Göringnek egészen a háború végéig nem sikerült olyan stratégiai bombázóflottát létre- hoznia, amely alkalmas lett volna például az orosz hadianyaggyárak megsemmisítésére.

A kétmotoros Heinkel He 111H alkotta a német bombázóerők gerincét 1940-ben

Churchill nem habozott dönteni a III. Birodalom elleni légi tevékenység megkezdéséről. 1941 elején az egyetlen ésszerű angol kezdeményezésnek Németország bombázása látszott. A Bomber Command azonban egészen a Szovjetunió elleni német támadásig, vagyis 1941 júniusáig nem volt képes egyetlen nagyobb akció megszervezésére sem. Amikor viszont a Luftwaffénak erői nagy részét a keleti frontra kellett összpontosítania, Nagy-Britannia nyilvánosságra hozta Németország megtámadására irányuló terveit. A célok kiválasztása és a taktika azonban számos ellentmondást vetett fel. Egyesek úgy vélték, hogy az offenzívát az ipari központokra — például olajfinomítókra — kell irányí- tani, míg mások a városok elleni légitámadásokkal akartak bosszút állni a németeken. Bár végül sikerült közös nevezőre jutni, a koordináció hiánya és a pontatlanság miatt a műveletek holtpontra jutottak, és az elszenvedett veszteségek 1941 novemberében a légi hadjárat leállítására kényszerítették a briteket.

Az angol stratégiát alapvetően Harris repülőmarsallnak a Bomber Command főparancs- nokává történt 1942. február 22-i kinevezése változtatta meg. Harris a bombázásokkal a német társadalmat akarta szétzilálni . A Hollandia fölé vezényelt ezernyi repülőgép 1942 májusában ugyan nem érte el a várt pszichológiai hatást, de lehetővé tette, hogy a légi- erő kidolgozza a Németország ellen küldendő bombázó-kötelékek bevetésének elveit. 1942 egyik döntő jelentőségű eseménye az amerikai bombázók Nagy-Britanniába való érkezése volt, bár az USA egyelőre csak ereje töredékével kapcsolódott be a konfliktusba.

A Németország elleni könyörtelen légitámadások miatt Arthur "Bombázó" Harris
a „mészáros" gúnynevet is megkapta

A Németország elleni brit légitámadások mérlege nem volt kedvező az angolok számára. Az ilyen nagyszabású hadműveletekhez szükséges összpontosítást szinte sohasem sike- rült elérniük. Ezért a RAF — a brit légierő igényeihez alkalmazva és korszerűsítve az angol lakosságra sok bajt zúdító Kampfgruppe 100-at — megalakította a Pathfinders (célkereső) hadosztályt. Az alakulatba a legjobb pilóták, a legjobb felszerelések kerültek. A bombázók előtt repülő gépek a „Gee" és „Eureka" elnevezésű új radarok segítségével még a legsö- tétebb éjszakában is be tudták mérni a célpontot. Az irányváltoztatásokat a fiatalabb pilóták tájékozódását megkönnyítő rakétákkal jelezték, s a bombázókat a létesítmények azonosítása után ugyanilyen piros és zöld rakétákkal vezették rá a célpontra.

Roosevelt és Churchill, valamint a két vezérkar megbeszélést Casablancában

1943 januárjában a casablancai konferencián a szövetséges erők legfőbb parancsnokai a stratégiai bombázást elsőrendű fontosságúnak minősítették. Úgy döntöttek, hogy éjjel-nappal tartó folyamatos légitámadásokat indítanak a német gazdaság elpusztítására és a lakosság megfélemlítésére, hogy halálos csapást mérjenek a III. Birodalomra.

Harris elmélete diadalmaskodott. A britek Lancestereikre alapozott, nagy területre kiter- jedő éjszakai bombázásokat javasoltak, az amerikaiak pedig a városi ipari központokat kívánták pontos nappali támadásokkal lerombolni. A terv végrehajtása szoros együttmű- ködést kívánt. A 8 Strategic Air Force US-nek nagy-britanniai támaszpontokról felszállva nappal kellett a kiszemelt célpontok — német katonai bázisok, gyárak, olajfinomítók — ellen indulnia, a brit Bomber Commandnak pedig éjszaka kellett csapást mérnie az elő- zőleg bemért célpontokra.

Ezek szükséges lépéseknek bizonyultak, mert a német ellenállás fokozódott. A Kammhu- ber tábornok parancsnoksága alatt álló német légvédelmi vonalat radarokkal erősítették meg, és ez jelentősen megnehezítette a szövetséges bombázók dolgát. Egyes történé- szek úgy látják, hogy a rengeteg épület elpusztítása és az áldozatok nagy száma (305 ezer civil halott) ellenére a német lakosság sohasem tört meg, a birodalom ipari terme- lése pedig 1944-ben érte el a csúcspontját. A szövetségesek taktikája nem váltotta be a reményeket. Ezt igazolják Fuller brit tábornok szavai is:

A német ipari létesítmények elleni légitámadások és a városok bombázása a II. világháború legnagyobb stratégiai vereségének bizonyultak.

Harris tábornok ellentétes véleményt képviselt, és azzal magyarázta a szövetségesek részleges kudarcát, hogy a birodalom stratégiai bambázása csak egy évig tartott, és a szövetséges légierőknek számos nehézséggel kellett megküzdeniük.

Az amerikai hadsereg Japánt — akárcsak Németországot — a légtér feletti uralom meg- szerzésével és a hadiipar megsemmisítésével akarta térdre kényszeríteni; a szárazföldi háborút mindenáron el akarták kerülni. Ezúttal a stratégia sikeres volt. A Matterhom-terv kudarca után (a japán szigetek támadása az ázsiai kontinensen lévő támaszpontokról), a Mariana-szigetek elfoglalása a választott taktika eredményességét jelezte.

A fontosabb japán ipari központok módszeres pusztításának tervét 1945 márciusától kezdték végrehajtani. Két hónappal később a fő iparvárosok: Tokió, Yokohama, Oszaka és Nagoya termelési kapacitásának 80%-a már megsemmisült. Ezt követően június 17-én megkezdődött a 23, 100-350 ezer közötti lélekszámú japán város bombázása, az amerika- iak — tekintettel műemlékeire — mindössze Kiotót kímélték meg. Egy hónappal később már a kisebb városok is sorra kerültek, Japán gazdasági ereje nem egészen fél év alatt gyakorlatilag teljesen megsemmisült.

A stratégiai bombázás híveinek és ellenzőinek vitájában nehéz igazságot szolgáltatni. Egyet azonban le kell szögezni: a két világháború közötti időszak katonai teoretikusai a stratégiai bombázást az ellenség gyors legyőzésének egyetlen alkalmas eszközeként mutatták be. A gyakorlatban azonban mind pénzügyileg, mind pedig a repülőszemélyzet veszteségei miatt nagyon költségesnek bizonyult. Az amerikaiak a Németország elleni légitámadásokban 10-15 000 repülőgépet és 80 000 embert, az angolok 22 000 repülőgépet és az amerikaiakéhoz hasonló számú legénységet veszítettek.