1942. november elejére a Barents-tengertől a Kaukázusig terjedő szovjet-német front, néhány kisebb arcvonalszakasz kivételével, megmerevedett, majd 1942/43 telén fordulat következett be a II. világháború menetében. A Volgánál és a nagy Don-kanyarban a Vörös Hadsereg véres csatát kényszerített a Wehrmachtra; Sztálingrád a német főparancsnokság akarata ellenére mindent elnyelő katlanná vált. Paulus tábornok nem érte el célját, a szovjet csapatokat nem sikerült beleszorítania a Volgába.

1942 októberében a német vezérkar Tuapsze, Nalcsik és Sztálingrád kivételével elrendel- te a védelemre való áttérést. A szovjet főparancsnokság úgy döntött, hogy az arcvonal déli szárnyán ellentámadást indít, bekeríti és szétveri a német "B" hadseregcsoport fő- erejét, Paulus 6. hadseregét. A megfelelő erők összpontosítása után november közepén Sztálingrád térségében a felek erőviszonya nagyjából megegyezett.

Az álcázás sikerrel járt, a német felderítés nem vette észre a felvonulást, ezért az ellen- támadás teljesen váratlan volt. A hadművelet az "Uránusz" fedőnevet kapta. November 19-én Vatutyin tábornok parancsnoksága alatt hat szovjet hadsereg Sztálingrádtól észak- ra és délre áttörte a magyar, román, olasz és német vonalakat.

Román katonák Sztálingrád közelében

A Délnyugati és a Sztálingrádi Front gyorscsoportjai 1942. november 23-án 10 órakor Szovjetszkij körzetében összetalálkoztak. A makacs védekezés ellenére 20 német és két román hadosztályt, 330 000 embert zártak a gyűrűbe. Paulust és a 6. hadsereget bekerí- tették. Paulus habozott, hogy visszavonuljon-e. A saját tekintélye mellett Németország tekintélye is kockán forgott, és Paulus úgy vélte, tartani tudja állását, akárcsak az előző évben a német csapatok Moszkva előtt.

Hitler természetesen ugyanerre az álláspontra helyezkedett, és még határozottabb lett, amikor Göring – teljesen alaptalanul – megnyugtatta afelől, hogy a Luftwaffe biztosítani tudja légi úton a 6. hadsereg ellátását. (A szovjet légvédelem sok száz repülőgépet meg- semmisített. A németek az ígért napi 500 tonna rakomány helyett átlagosan 100 tonnát kaptak, amivel a hadsereg ellátását nem tudták biztosítani.)

Német katona Sztálingrádban - szovjet PPS-41 géppisztollyal...

November 20-án Manstein, a legkitűnőbbnek tartott német tábornok megérkezett, hogy átvegye a doni hadsereg parancsnokságát. Azt a feladatot kapta, hogy Kotyelnyikovszkij és Tormoszin körzetében indított támadással törje át a Paulus hadserege köré vont gyű- rűt, egyesüljön a bekerített erőkkel, és állítsa vissza a november 19-e előtti helyzetet.

Ő is tétovázott. Ha Paulus visszavonul, a szovjet erők szabadon nekironthatnak a Don és a Kaukázus között szétszóródott német haderőnek. A szovjet vonalak azonban amúgy is megerősödtek már; Paulus akkor sem tudna kitörni, ha rászánná magát.

... és rohamra induló szovjet katonák, 1942. október-november

Fölmentő seregre volt szükség. Hoth tábornok páncélos csoportja december 12-én Ko- tyelnyikovszkij körzetéből Sztálingrád felé megindította a "Wintergewitter" (Téli vihar) fedőnevű támadást, amely szerint Paulusnak össze kellett volna kapcsolódnia Hoth pán- célos ékével, és így egy folyosót nyitni, amelyen el lehetett volna látni a 6. hadsereget. Paulus azt felelte, hogy nem tud megindítani egy támadást Hoth felé anélkül, hogy meg ne fossza a védelemtől a sztálingrádi katlan peremsávját. Ennél fogva az egyetlen lehet- séges hadművelet a Villámcsapás – a teljes visszavonulás. Paulus föltette a kérdést: Man- stein kiadja-e a parancsot a Villámcsapásra? Manstein egy szóval sem válaszolt.

A harc szó szerint minden utcáért, házért, négyzetméterért folyt hónapokon át

Nemcsak arról volt szó, hogy Hitler megtiltotta a visszavonulást. Manstein számára lét- fontosságú volt, hogy a 6. hadsereg ott maradjon, ahol volt. A szovjet csapatok ugyanis már megint áttörtek följebb, a Donnál. A 6. hadseregnek továbbra is le kell kötnie a beke- rítő félmilliós szovjet haderőt és a szovjet tüzérség egyharmadát. Ez a döntés pusztulásra ítélte a 6. hadsereget.

A bekerített német csapatok helyzete 1943. január elejére erősen megromlott, az éhség- től, a betegségtől és a hidegtől is szenvedtek. A szovjet parancsnokság megadásra szólí- totta fel Paulust: tájékoztatták az arcvonalon kialakult helyzetről, és felszólították, hogy szüntesse be a reménytelen harcot. Paulus és vezénylő tábornokai, Hitler újabb beígért nagyszabású felmentési kísérletében reménykedve, az ajánlatot elutasították. A Vörös Hadsereg 1943. január 10-én megkezdte a bekerített erők megsemmisítését.

Német harckocsik - üzemanyag nélkül, 1943 január

1943. január 24-én Paulus újra kérte a kapituláció haladéktalan engedélyezését. Hitler válasza: "Kapitulálás kizárva. A 6. hadsereg történelmi missziót teljesít azzal, hogy az utolsó töltényig folytatott harccal módot nyújt egy új déli arcvonal kiépítésére." 1943. január 31-én Paulus, akiből kevéssel korábban csináltak tábornagyot, megadta magát, és az utolsó né- met csapatok február 2-án követték a példáját. (A 91 000 fogságba esett németből alig 6000 tért vissza Németországba, az utolsók csak 1955-ben.)

Hitler keserűen megjegyezte: "Paulus nem tudta, hogyan lépjen át a halhatatlanságba; főbe kellett volna lőnie magát." Göbbels háromnapos nemzeti gyászt rendelt el, és a "totális há- ború" eljövetelét ígérte.

Paulus tábornok és hadseregének maradéka kapitulált, 1943. január 31.

A 6. hadsereg föláldozása nem volt hiábavaló. Kleist hadserege vissza tudott vonulni a Kaukázusból. Mansteinnek is volt ideje visszahúzódni és átcsoportosítani erőit. Most az egyszer Hitler is módosított merev álláspontján, egyetértett Mansteinnel, veszítsenek te- ret és nyerjenek időt: "olyan hadszínterünk van itt, ahol van hely stratégiai méretű hadműve- letekre". A szovjet előrenyomulás folytatódott; február 15-én szovjet kézre került Harkov. Aztán ők nem bírták utánpótlással, a németek visszavágtak. Noha nem sikerült bekeríteni a szovjet erőket, és csak 9000 foglyot ejtettek, március 13-án visszafoglalták Harkovot. Aztán a tavaszi olvadás latyakjában fokozatosan véget ért a küzdelem.

A véres csata egyik legismertebb fotója: Sztálingrád központja a győzelem után

Talán nem Sztálingrád volt a második világháború döntő ütközete, ahogy gyakran állítják. A csatlósok – Románia, Magyarország, Olaszország – hadseregei azonban megtörtek, és nem is kaptak többé új erőre. De 1943 márciusában a németek még mindig azon a vonalon álltak, ahonnan elindították az 1942-es offenzívájukat. Időközben visszatért a harci kedvük is, és Harkovnál megmutatták, hogy még nem lehet leírni őket. Ők indítottak offenzívát, nem a Szovjetunió, amikor megkezdődött az 1943-as harci időszak. Mindazonáltal a sztálingrádi szovjet győzelem sokkal inkább, mint Moszkva előző évi védelme – szétfoszlatta a németek legyőzhetetlenségének mítoszát. Hitler maga mondta Jodlnak: "A Hadisten átállt a másik oldalra." (Akit mindez részletesebben is érdekelne, annak itt van ez a Wikipédián...)