Az Alexandriától száz kilométerre, nyugatra fekvő El-Alamein – Rommel szavaival élve – úgy kerül be a történelembe, mint az „afrikai hadjárat sorsát eldöntő" helyszín. A valóságban nem egy csata volt ez, hanem három. Mindegyik 1942-ben történt.

Június 23-án Rommel átlépte az egyiptomi határt. Neil Ritchie, a brit haderő parancsnoka megállapította, hogy az itteni állások védhetetlenek, ezért úgy döntött, hogy egységeit a mintegy 200 kilométerre keletre fekvő Mersa Matruhba helyezi át. Számbeli túlsúlya és több harckocsija ellenére azonban az Afrika-Korps vakmerő támadása a brit 8. hadsere- get kiszorította pozícióiból. Rommel – nem vesztegetve idejét – június 29-én elfoglalta Mersa Matru-hot, és 6 000 foglyot ejtett. Másnap reggel elragadtatva írta feleségének: „Már alig több, mint 160 km maradt Alexandriáig". Este már csak 100 km választotta el a várostól. Úgy tűnt, hogy Egyiptom kapujának kulcsa karnyújtásnyira van.

Erwin Rommel (balra) 1942 júniusában

Június 30-án a németek pontosan El-Alameinnel szemben foglalták el állásaikat. A kis állomás és az ettől a helytől 56 kilométernyire délre fekvő, nehezen járható El Quattarah mélyföld között gondosan megerősített brit állások helyezkedtek el. Az egyikről a néme- teknek gyakorlatilag semmilyen információjuk nem volt. Ez a Ruweisat csúcsának nyugati szélén található Deir el Shein volt, amelyet az indiai 8. gyalogoshadosztály védett.

Az állások között brit felderítő egységek cirkáltak. Ezt a kiszámíthatatlan akadályt Rom- mel csak estére tudta elfoglalni, a szívós brit védelem szétoszlatta villámgyors német áttörés reményét. Rommel parancsot adott az éjszakai továbbvonulásra, amit azonban a brit tüzérség és a géppuskák megállítottak.

Német tüzérség El-Alamein felé haladva, 1942 júliusa

Az igazi problémát El-Alameinnél az okozta, hogy a kiépített védelmi vonal csupán egy viszonylag szűk sávon volt támadható, mivel a délre húzódó Kattara-sivatag lehetetlenné tette az átkaroló hadműveleteket. Így július 1-jén – jobb lehetőség híján – az Afrika Korps és az Ariete-hadosztály frontális támadást indított El-Alamein ellenében.

Eközben Rommel El-Alameinbe érkezésének hírére a brit flotta elhagyta Alexandria kikö- tőjét, és a Szuezi-csatornán át a Vörös-tengerre hajózott. Fekete füstoszlopok emelkedtek a kairói brit haderő főhadiszállásának kéményeiből, ahol sietve égették a dokumentumo- kat. A füst láttán a városlakók azt hitték, hogy a britek Egyiptom elhagyására készülnek, a vasútállomásokat azonnal elárasztották a menekültek, azt gondolva, hogy Anglia elvesz- tette a közel-keleti háborút. Valójában Rommel egységei túlságosan kimerültek voltak, a támadást fel kellett függeszteni. Ugyanakkor a brit csapatok is teljesítőképességük hatá- rára értek. Képtelenek voltak egy azonnali ellentámadásra, ezért a harcok szüneteltek.

Montgomery El-Alameinnél

Churchill és Sir Alan Brooke, a birodalmi törzs parancsnoka nyugtalankodni kezdett a gyors visszavonulás miatt, és augusztus elején Kairóba utazott. Churchill elismerte, hogy Auchinleck „megállította az ellenséges hullámot", ugyanakkor a szemére vetette, hogy nem vállalkozott ellentámadásra. A miniszterelnök úgy döntött, változtat a legfelső vezetésen: a Közép-Keleten Auchinlecket felváltotta Alexander tábornok, Montgomery meg átvette a 8. hadsereg vezetését. A támadást mégis el kellett halasztani, mert a dühöngő Churchill kénytelen volt engedni Montgomerynek, aki ragaszkodott az összes előkészület befeje- zéséhez. Ez azt jelentette, hogy esélyt adtak Rommelnek.

Augusztus 30-án éjszaka Rommel újra támadott. Az utánpótlás késése és a brit légitáma- dások azonban lelassították az Afrika Korps előrehaladását, amely csak délután fordult észak felé. A német páncélosok Alam el Halfa, valamint a 22. és 23. páncélosdandár köze- lébe érve az álcázott brit harckocsik és a tüzérség golyózáporába kerültek. A további, a bekerítésre irányuló próbálkozásaikat az éjszaka beálltáig meghiúsították, amikor a sö- tétség már lehetetlenné tette a további harcot. A folyamatos brit légitámadások éjszakája után Rommel úgy döntött, hogy leállítja a támadást.

Brit gyalogos feltűzött bajonettel

1942 augusztusában a brit erők olyan fölényben voltak, mint eddig még soha. A két hadsereg látszólag ugyanakkora – tizenkét hadosztálynyi – haderővel rendelkezett, ütőképességük azonban nagyon eltérő volt. Az angol 8. hadseregnek 195 000 katonája volt, míg Rommel 104 000 emberrel rendelkezett, de közülük alig 50 000 volt német.

A páncélos erők összevetésénél még szembetűnőbb a britek fölénye, az ütközet elején a 8. hadseregnek 1029 harckocsija volt. A csata elhúzódása esetén a britek még használ- hatták volna az egyiptomi raktárakban lévő mintegy ezer harckocsit is, míg Rommelnek csupán 510 páncélosa volt, ebből 300 olasz. A németek fegyvereik minőségét tekintve is határozottan lemaradtak az angoloktól, akik erőiket Shermanekkel egészítették ki.

Sherman M4A1 a sivatagban, El-Alamein közelében

A csata kezdetén a 8. hadseregnek több mint ötszáz Sherman és Grant, míg Rommelnek mindössze harminc darab Pz.Kpfw IV típusú harckocsija volt. Ráadásul Rommel a páncél- elhárító lövegek területén is elvesztette fölényét. Az ütközet eredményét még inkább megszabták azok az összehangolt hadműveletek, amelyeket a brit légierő és a Royal Navy tengeralattjárói folytattak a tengelyhatalmak utánpótlási útvonalainak elvágására; 1942 szeptemberében a szállítóhajók harmadát elsüllyesztették a Földközi-tengeren. A legfájóbb azonban a sok üzemanyag-szállító hajó elsüllyesztése volt.

Az ütközet elején a tengelyhatalmaknak alig három javadalmazás üzemanyaguk volt a szükséges minimumnak tekintett harminc helyett. Ez rendkívül megnehezítette Rommel mozgását, és a gépesített erők apró csoportokra bomlottak, ami megakadályozta a csa- patok támadás előtti összevonását.

Brit egység az aknamezőn

A német katonák gyakori megbetegedéséhez a súlyos élelmiszerhiány is hozzájárult. Ez Rommelt sem kerülte el, akinek szeptemberben vissza kellett térnie Európába gyógyke- zelésre; szeptember 22-én átadta az Afrika Korps vezetését a keleti hadszíntérről érkezett Georg Stumme tábornoknak. Rommel távolléte és az új vezető tapasztalatlansága az an- golok elleni harcokban még tovább növelte a britek fölényét.

Rommel egyelőre elvetette mindenféle nagyobb támadás ötletét. A „sivatagi róka" terve egyszerű volt: mindenáron megtartani a hadállásokat és meghiúsítani az ellenségnek a páncélosok ellentámadásával tett bármiféle behatolási kísérletét. Churchill nyomására augusztustól a britek nagyszabású támadásra készültek. Mivel semmilyen átkaroló had- műveletről nem lehetett szó, Montgomery egy egyszerű, mondhatnánk klasszikus tervet fogadott el, ami az elfoglalt állásokban történő kitartáson alapult.

Brit Sherman harckocsik a csata előtt El-Alamein közelében, 1942 októbere

A brit támadás október 23-án 20.40-kor tüzérségi előkészítéssel kezdődött (az északi sávban húszméterenként állították fel az ágyúkat). Az első csapásmérés után Stumme tábornok október 24-én elesett, Rommel október 25-én visszatért Németországból. Montgomeryt vissza kellett szorítani a kiindulási pontra, ezért sor került az olasz „Littorio" páncéloshadosztály, valamint a 15. páncéloshadosztály ellentámadásaira.

A britek 27-én még igen távol voltak céljuktól; a német ellenállás annyira erős volt, hogy a X. páncéloshadtestnek nem sikerült bevenni a magaslatokat. Az egységek olyan alak- zatot vettek fel, hogy gyakorlatilag nem lehetett közös hadmozdulatokat végezni.

A brit 1. páncélos hadosztály Churchill harckocsijai

Montgomery úgy döntött, hogy ismét átszervezi erőit: visszavonta a hadszíntérről a X. páncéloshadtestet, miközben megerősítette a 7. páncéloshadosztállyal és az új-zélandi 2. gyalogoshadosztállyal – ezután a gyors egymás utáni csapások elvét alkalmazta. Ez mind- két hadsereget tömörülésre késztette, a katonák elkeseredett szuronycsatát vívtak. A 9. gyalogoshadosztály ausztrál szektorában a támadás olyan veszélyessé vált, hogy Rom- mel kénytelen volt tartalékainak egy részét odaküldeni. November elején a Panzerarmee Afrika-nak alig 320 harckocsija maradt. A briteknek is komoly veszteségeik voltak, de ők még így is 800 harckocsival rendelkeztek.

Október 29-től Montgomery új offenzívát készített elő, amelynek célja az ellenséges vonal áttörése volt, a fedőneve „Supercharge". Ez november 2-án, éjjel 1.00-kor indult. Hét órás bombázás vezette fel az áttörést, majd tüzérségi tüzet zúdítottak a német állásokra. A támadást a megerősített új-zélandi 2. gyalogoshadosztály kezdte, mögötte haladtak a harckocsik. Már nappal kezdődött meg a roham, így a támadásra indult 94 brit harckocsi- ból hetvenet kilőttek. A maradék 24 ugyan áttört, de a megnyitott rés nem volt elég széles – így Rommel odavezényelte megmaradt harckocsijait, lezárva a rést. A tábornok katonái kimerültsége miatt azonban mégis visszavonulást javasolt, ehhez azonban Hitler november 3-án nem járult hozzá.

Egy német 88 mm-es elhagyott tüzelőállása El-Alameintől nyugatra, 1942. november 7-én

November 4-én hajnalban előbb a megerősített brit 51. gyalogoshadosztály, majd a X. páncéloshadtest is áttört Rommel erőin. A tengelyhatalmak helyzete tarthatatlanná vált, az „Ariete" páncéloshadosztály megszűnt. Rommel – megszegve Hitler parancsát – a visszavonulás mellett döntött, és sikerült is kivonnia észak felé a Panzerarmee maradvá- nyait. Megkezdődött a visszavonulás Benghazi felé.

Az El-Alamein-i győzelemért nagy árat kellett fizetni. A tizenkét napos harc után a vesz- teség 13 500 halott katona, ebből 4160 a brit; 2300 a német oldalon. A 30 000 hadifogoly közül 10 000 német volt. Rommel a harcmezőn hagyott 400 ágyút, és 500 harckocsijából 350-et. A 8. hadsereg 500 harckocsit veszített, de ebből csak 150 semmisült meg. A szö- vetségesek azonban nem használták ki kellően ezt a győzelmet. Nem győzték le teljesen a Panzerarmee Afrika-t, ugyanis Montgomery az ellenség támadásától tartva megtiltotta a brit harckocsiknak az ellenség üldözését.

Német hadifoglyok menete 1942 novemberében

Közben Tunézia irányából megindult a Fáklya-hadművelet, ezzel a német–olasz csapatok két tűz közé kerültek. A tengelyhatalmak erői 1943 májusában kapituláltak a szövetségesek előtt, akiknek afrikai győzelme előkészítette az olaszországi partraszállást, és Hitler legjelentősebb szövetségesének legyőzését.