Még el sem csendesedtek a harcok Berlinben, amikor Dönitz tengernagy plöni főhadiszállásán megalakult az ideiglenes kormány. A német hadsereg azonban már nem volt képes szervezett ellenállásra, a birodalom védelme már csak szétszórt, bár néha igen heves harcok sorozata volt. A hadsereg maradványai már csak azért küzdhettek, hogy kinek adják meg magukat.

1945. április 28-án a szövetséges rádióállomások beszámolnak azokról a lépésekről, melyeket „a leghűségesebbek leghűségesebbike", Himmler tett a szövetségeseknél a kapcsolatfelvétel céljából. Elkezdődik a dráma utolsó felvonása, amelyben árulás árulást követ. A megkötendő különbékéről szóló hír, amelyet alátámasztott a koncentrációs táboroknak a Vöröskereszt ellenőrzése alá helyezése, és amit Himmler a svéd Bernadotte gróf közvetítésével juttatott el, szertefoszlatta Hitler utolsó illúzióit, hogy környezetét még mindig ellenőrzése alatt tarthatja.

Bunkerében Hitler újra olvasta Nagy Frigyes történetéből azt a fejezetet, ahol Carlyle arról számolt be, hogy a porosz uralkodót a legtragikusabb pillanatban, amikor öngyilkosságot akart elkövetni, mert nem kívánta átélni hadserege vereségét, megmentette az orosz cárnő halála, és az ellene létrehozott koalíció szétesése. Hitler is erről ábrándozott, azt remélte, hogy a történelem megismétli önmagát: a kommunista Oroszország és a kapitalista Amerika közti szövetség felbomlik, és új konfliktus alakul ki a két versenytárs között, ami majd megmenti a náci rendszert.

„Soha nem adom meg magam” — mondta Hitler a háború előestéjén. Hat évvel később a szovjet csapatok Berlin kapujában álltak. Eljött az idő, hogy a führer betartsa szavát. Be is tartotta, százezrek halála árán: keleten a Vörös Hadsereg győzelmei megteremtették Berlin elfoglalásának feltételeit. Nyugaton a német arcvonal véglegesen összeomlott, a Ruhr-vidéki hadműveletet követően az angolszász csapatok gyorsuló ütemben törtek kelet felé. A német hadsereg alig tanúsított ellenállást, minden létező erőt Berlin alá irányítottak a szovjetek ellen.

És most essen szó egy másik igen furcsa – persze ez is német – repülőgépről. Amikor 1937-ben a német Légügyi Minisztérium (RLM) pályázatot írt ki egy egymotoros, jó kilátással rendelkező megfigyelőgépre, a Blohm und Voss – bár nem hívták meg – mégis részt vett a pályázaton. És hogy eleget tegyenek a jó kilátás követelményének, Richard Vogt egy szokatlan, aszimmetrikus elrendezésű gépet tervezett; a személyzet a külön kabinban a szárny egyik, a vezérsíkok és a motor a másik, nagyobb felén kapott helyet.

A He-219-est a Luftwaffe legjobb éjszakai vadászaként említi a szakirodalom, de a világháború egyik legjobb típusának is nevezhető. Egyedül az amerikai Northrop P-61 "Fekete özvegy" volt az, amely hasonló harci tulajdonságokkal rendelkezett. A He-219-es gyors és fordulékony volt, valamint jelentős tűzerővel rendelkezett. Ez volt a Luftwaffe egyedüli olyan dugattyús motoros éjszakai vadászgépe, amely sebességével felvehette a versenyt a brit Mosquitoval.

Korszerű megoldás volt a felső gépágyúk ferdeszögű irányításának lehetősége, a kormányoz- ható orrkerék; egyben ez volt az egyik első széria harci gép, amelyet katapultüléssel szereltek fel, és valószínűleg az első, amelynek személyzete rá is kényszerült annak használatára.

A második világháború egyik legérdekesebb és legszokatlanabb légcsavaros konstrukciója volt, amely azonban sohasem tudta a gyakorlatban érvényesíteni kimagasló harci képességeit. A kétmotoros gép igen különleges kialakítású volt: az egyik motor az orrban, a másik pedig a farokrészben kapott helyet; ez a húzó-toló kialakítás tette lehetővé, hogy a típusnál nem volt gyorsabb légcsavaros gép a háború folyamán, de technikai bonyolultsága és kevés legyártott példány miatt számottevően nem befolyásolhatta a harcok menetét.

A szövetséges légierők magyar célpontok elleni támadásai katonai célokat szolgáltak; a magyarok nem szenvedtek el a németországiakhoz hasonló terrortámadásokat, mint 1943. július végén a Hamburg elleni légitámadás, vagy Drezda bombázása 1945. február közepén. Magyarországon elsősorban ipari létesítmények, továbbá hidak, utak, vasútvonalak voltak a célok, az itteni vadászvédelem és a repülőterek mellett.

A szerb családból származó Sztójay – még Dimitrije Sztojakovics néven – 1883-ban, Versecen született. Katonai pályáját a Monarchia hadseregében kezdte, ezredesként harcolt az első világháborúban és a magyar Vörös Hadseregben, majd a Horthy-féle nemzeti hadsereg kémelhárító osztályán. A húszas évek elején léptették elő tábornokká, 1925-ben pedig Berlinbe került, mint katonai attasé; ekkor változtatta nevét Sztojakovicsról Sztójayra. 1933-ban hazahívták, két évig a Honvédelmi Minisztériumban alkalmazták, majd 1935-ben Gömbös Gyula őt nevezte ki berlini magyar követnek – ekkor már altábornagy.

Követi pozícióját egészen 1944-ig, miniszterelnöki kinevezéséig megtartotta, és ebben a kilenc évben mindent megtett azért, hogy Magyarországot a német-olasz tengely mellé állítsa.

1897. január 6-án nehéz körülmények között élő kassai családban született. Szülei katonai pályára szánták, ezért ennek megfelelően – az elemi iskola befejezése után – a kőszegi, a marosvásárhelyi, majd a kismartoni katonai iskolába járatták. Tanulmányait 1915 szeptemberében a bécsújhelyi található Mária Terézia Katonai Akadémián hadnagyi rangban fejezte be. Noha részt vett az első világháborúban, és szol- gálataiért átvehette a Vaskorona Rend III. osztályát, katonai pályafutása az 1920-as évek második felében kezdett felívelni.

1925 végétől vezérkari tiszt, 1933 tavaszán vezérkari őrnaggyá nevezték ki; pályatársai szerint komoly karriert futhatott volna be, ha a katonáskodást nem adja fel a politizálás kedvéért.