Még el sem csendesedtek a harcok Berlinben, amikor Dönitz tengernagy plöni főhadiszállásán megalakult az ideiglenes kormány. A német hadsereg azonban már nem volt képes szervezett ellenállásra, a birodalom védelme már csak szétszórt, bár néha igen heves harcok sorozata volt. A hadsereg maradványai már csak azért küzdhettek, hogy kinek adják meg magukat.

Hitlerrel ellentétben Dönitz tisztában volt a helyzet súlyosságával, célja már csak a Vörös Hadsereg előrenyomulásának késleltetése volt, hogy minél több polgári menekült és a keleti hadszíntérről visszavonuló katona kerülhessen a nyugati szövetségesek fogságába. (Fotó: A szövetséges tábornokok röviddel a német kapitulációt követően Reimsben, 1945. május 7.)

1945. május 2-án életbe lépett az olaszországi német csapatok három nappal korábban aláírt fegyverletétele. Május 3-án Friedeburg tengernagy felajánlotta Montgomerynek, hogy az orosz hadszíntérről visszavonuló három hadsereg Berlin és Rostock között leteszi a fegyvert. Montgomery visszautasította az ajánlatot, mert Eisenhower parancsa értelmében csak azoknak a német alakulatoknak a megadását fogadhatta el, amelyek közvetlenül a nyugati szövetségesek ellen harcoltak.

Bernard Montgomery és a von Friedeburg admirális vezette német delegáció

1945. május 4-én aláírták a Wehrmacht dániai, hollandiai és norvégiai erőinek kapitu- lációját. 1945. május 5-én a német fegyveres erők minden szárazföldi, légi és tengeri haditevékenységet beszüntettek, az Elba partján a britek és az amerikaiak egymás után fogadták el az egyes csoportok megadását; és néha — áthágva a Szovjetunióval kötött megállapodást — a Vörös Hadsereggel harcoló egységek kapitulációját is elismerték.

Dönitz tengernagy utasítására 1945. május 5-én Hans-Georg von Friedeburg tengernagy felkereste Eisenhower főhadiszállását, hogy további német csapatok fegyverletételét ajánlja fel. Nem titkolta, hogy abban reménykedik; a birodalom teljes kapitulációja előtt minél több katonának és polgári személynek sikerül átjutnia Nyugatra. Eisenhower azon- ban most se fogadta el a német ajánlatot és hangsúlyozta, hogy a Szovjetunióval történt megállapodás értelmében csak a német csapatok valamennyi hadszíntéren történő teljes fegyverletételét hajlandó elfogadni.

Montgomery és von Friedeburg a német kapituláció aláírásakor, 1945. május 4-én

1945. május 6-án Dönitz még egy kísérletet tett, ajánlatának lényege: a német csapatok azonnal beszüntetnek minden harci cselekményt, ha viszonzásul 4 nap szabad mozgást biztosítanak számukra, vagy 1945. május 8-án írják alá a kapitulációt, amely csak 48 óra elteltével lép hatályba. Valamennyi kétségbeesett ötlettel — a kelet-poroszországi tra- gikus tapasztalatokból okulva — az összeomlott birodalom minél több polgárát akarta nyugatra menteni.

Ezek a kísérletek is megbuktak azonban Eisenhower ellenállásán, aki azonnali és feltétel nélküli megadást követelt. Dönitznek nem volt választása, felhatalmazta tehát Jodl vezér- ezredest a III. Birodalom feltétel nélküli kapitulációjának aláírására. Az okmányt 1945. május 7-én 2 óra 41-kor írták alá Reimsben, és 1945. május 8-án 23 órakor lépett életbe. Az eseményt Bedell Smith amerikai tábornok, Eisenhower vezérkari főnöke vezette, a szovjet felet Ivan Szuszloparov tábornok, a franciákat (tanúként) François Sevez tábornok képviselte. (Lásd.: fenti szines kép.)

Alfred Jodl aláírja a feltétlen megadásról szóló dokumentumot 1945. május 7-én

A Szovjetunió számára a reimsi okmány azonban csak kiinduló dokumentumot jelentett; Sztálin ugyanis kifogással élt amiatt, hogy azt Reimsben, tehát a nyugati szövetségesek által ellenőrzött területen, méghozzá az amerikai csapatok vezetőjének főhadiszállásán írták alá. Jelezte, hogy másnap, május 8-án újabb aláírási ceremóniára tart igényt a Vörös Hadsereg által elfoglalt Berlinben. (Megfelelő épület híján erre végül a Berlin melletti Karlhorstban, a tiszti kaszinó épületében került sor.)

Eisenhower elutasította a meghívást, és helyettesét, a brit Arthur Teddert küldte. A Szovjetunió képviseletében — Sztálin jóváhagyásával — Zsukov marsall tette kézjegyét a dokumentumra, Spaatz amerikai tábornok és a francia de Lattre de Tassigny tábornok pedig tanúként volt jelen. Német részről Keitel tábornagy, Stumpff tábornok és Friede- burg tengernagy vett részt az eseményen.

Wilhelm Keitel aláírja a fegyverletételt a berlini szovjet főhadiszálláson, 1945. május 8.

Amikor Zsukov marsall kérdést tett fel a kapitulációs okmány új záradékait illetően, Keitel még megkísérelte, hogy 24 órás haladékot alkudjon ki életbelépésére. Miután kérését elutasították, 1945. május 8-án 22.43-kor (moszkvai idő szerint már május 9-én, 00.43-kor) aláírta a dokumentumot. Egy órával később megkezdődött az a reggelig tartó ünnepi bankett, amelyet Zsukov adott a győztesek tiszteletére.

Megj.: A hivatalos ünnepnapot Sztálin május 9-ben jelölte meg, ezzel is hangsúlyozva, hogy a hivatalos dokumentumnak nem a reimsi, hanem a karlhorsti megállapodást kell tekinteni. A gyakorlatban a május 7-án aláírt dokumentumra pedig csak mint a „Harmadik Birodalom kapitulációjának előzetes protokollja” hivatkoztak; kötelező érvényűnek kizárólag a későbbi nyilatkozatot tekintették.

A kapitulációs nyilatkozat aláírása nem jelentette automatikusan a harcok végét. Egyes német erők csak a háború hivatalos befejezése után adták meg magukat. Norvégiában 350 000 német katona, aki addig sem látott harcot, május 8-án kapitulált, a Csatorna-szigeteken levő 20 000 fős helyőrség pedig május 9-én, a helgolandi német alakulatok egészen május 11-ig kitartottak. Az utolsó európai harcok színhelye Prága volt; a Vörös Hadsereg alakulatai csak május 12-én nyomultak be Prágába. Európában az utolsó német egységek pedig május 15-én (Jugoszlávia területén) tették le a fegyvert, míg a II. világháborúnak végérvényesen csak Japán kapitulációja vetett véget 1945. szeptember 2-án.