A He-219-est a Luftwaffe legjobb éjszakai vadászaként említi a szakirodalom, de a világháború egyik legjobb típusának is nevezhető. Egyedül az amerikai Northrop P-61 "Fekete özvegy" volt az, amely hasonló harci tulajdonságokkal rendelkezett. A He-219-es gyors és fordulékony volt, valamint jelentős tűzerővel rendelkezett. Ez volt a Luftwaffe egyedüli olyan dugattyús motoros éjszakai vadászgépe, amely sebességével felvehette a versenyt a brit Mosquitoval.

Korszerű megoldás volt a felső gépágyúk ferdeszögű irányításának lehetősége, a kormányoz- ható orrkerék; egyben ez volt az egyik első széria harci gép, amelyet katapultüléssel szereltek fel, és valószínűleg az első, amelynek személyzete rá is kényszerült annak használatára.

A többfeladatú repülőgép tervét 1940 nyarán Ernst Heinkel fogalmazta meg; eszerint erős, kétmotoros gép kell hosszú távú kísérő vadász, nehézvadász, vadászbombázó és alacsony magasságú támadógép feladatkörökre. A tervet a Birodalmi Légügyi Minisz- térium (RLM) elvetette, ugyanis a náci vezetésnek – elsősorban Erhard Milchnek, aki a repülőgépbeszerzés és ellátás főnöke az RLM-nél – politikai fenntartásai voltak a Heinkel céggel szemben, illetve jobban bíztak a már gyártott sorozattípusok gyorsabb és olcsóbb átalakíthatóságában.

1941 végén azonban a Brit Királyi Légierő (RAF) sikeres bombatámadásokat hajtott végre német célpontok ellen. amelyeket a Luftwaffe Ju-88-as és Me-110-es átépített éjszakai vadászgépei nem tudtak érdemben megakadályozni. Az éjszakai vadászok parancsnoka Josef Kammhuber vezérőrnagy sürgetésére ekkor az RLM mégis Heinkelhez fordult, hogy dolgozzon egy fedélzeti lokátorral felszerelt éjszakai vadászgép-változat megépítésén.

A németek az elfogó vadászgépekben első ízben 1942 elején alkalmaztak fedélzeti lokátorokat brit éjszakai bombázók ellen. A szerencsétlen megoldású „szarvasagancs" lokátorantennák a Ju-88-as éjszakai vadász sebességét azonban mintegy 40 kilométerrel csökkentették, az éjszakai harcnál pedig ennél nagyobb sebességre volt szükség. A gyor- sabb He-219-es első tíz prototípusa 1942 novemberében repült először, 11 hónappal azt követően, hogy az RLM felkérése Heinkelhez megérkezett.

A két darab tizenkét hengeres, folyadékhűtéses Daimler-Benz DB 603-as motorral felszerelt gép gyors volt, és nagy szárnyfelületeinek köszönhetően jól manőverezhető, így a Luftwaffe 300 darab He-219A gépre (beleértve a 130 darabos nullszériát is) adott megrendelést, de a gyártás késlekedett, mert 1943 márciusában és áprilisában angol bombatámadás érte a Heinkel rostocki, illetve a Wien-Schwehatban üzemelő gyárait, és megsemmisült a tervrajzok jelentős része.

Néhány nullasorozati példányt mindezek ellenére 1943 áprilisában a Hollandiába települt 1. éjszakai vadász csoporthoz (NJG.1 Nachtjagdgeschwader - NJG) irányítottak. A gépek első bevetésére 1943. június 11-12. éjszakáján került sor; ekkor az egyik Heinkel, amelyet Wemer Streib őrnagy vezetett, mindössze fél óra alatt öt brit bombázót (4 Halifax-et és egy Lancaster-t) lőtt le. (A gép a már kipróbált Telefunken FuG-212-es berendezéssel, egy Lichenstein C-1-es elfogó lokátorral volt felszerelve.)

A He-219-es nagyon népszerű volt mind a hajózó állomány, mind a kiszolgáló személyzet körében, a gyártás azonban az ígéretes bemutatkozás ellenére is vontatottan haladt; így az első sorozatgyártású változat csak 1943 végén került ki a csapatokhoz. A He-219A5-ös fegyverzetét két darab 30 mm-es és két darab 20 mm-es géppuska alkotta, amely össze- állítás komoly tűzerővel ruházta fel a gépet. Mivel az Uhu volt az egyetlen olyan német vadászgép, amely képes volt felvenni a harcot a RAF kétmotoros Mosquito vadászaival, az RLM minél több gép leszállítását követelte.

A következő változatoknál megjelent a Schräge Musik (Ferde muzsika) nevű fegyverzet-beépítés is két MG 108-as gépágyúval, amelyek felfelé-hátrafelé (65 fokban) is tudtak tüzelni a pilótafülke mögül. Ez a 30 mm űrméretű gépágyú olyan nagy tűzerejű volt, hogy 3 repeszromboló lövedéke találatkor elégségesnek bizonyult egy brit nehézbombázó lelövésére. A hatásos fegyverrendszer az éjszakai vadászok kedvenc fegyvere lett.

A német vadászgépek általában úgy tudták befogni a brit bombázókat, hogy azok vala- milyen sugárzás-kibocsátását detektálták. Lehetett az IFF (Identifikation Freund or Foe – saját/idegen felismerő berendezés), amit folyamatosan működtetett bombázó, vagy navigációs lokátor. A németek eredményessége miatt a britek koordinálták a földi és a fedélzeti lokátorok használatát, s megkezdték a dipólcsíkok kidobását, amely elvakította mind a földi telepítésű, mind az első generációs Lichtenstein C-1 fedélzeti lokátorokat.

1943-ban 11 darab, 1944-ben pedig 195 He-219-es gépet szereltek össze Wien-Schwehat, illetve a Rostock-Marienehe üzemben. A He-219A5-ös, az első nagy sorozatban gyártott változat összeszerelése, különböző problémák miatt jelentősen késlekedett 1944 márci- usa után. A változat nagyobb hullámhosszú FuG 220 Lichtenstein SN-2-es lokátorokkal volt felszerelve, melyeket már nem lehetett megvakítani dipolfelhőkkel; a Hirschgeweich-antennasor segítségével már 4000 m távolságból észlelni tudta a célpontokat.

A RAF bombázói az éjszakai támadások során 1943-ban 3,6%-os veszteséget könyveltek el a dipólfelhők s egyéb elektronikai ellentevékenység (aktív zavarás) alkalmazása ellenére. 1944 márciusában a veszteségek több bevetés során elérték a 12%-nál nagyobb értéket, amely több volt, mint az USAAF (United States Army Air Force) átlag 11%-os nappali bom- bázó vesztesége ugyanebben az időszakban. Nürnberg bombázásakor – 1944. március 30-án – a német éjszakai vadászok 94 brit bombázót lőttek le.

A Mosquito-k elleni harcok során az A6-os változat már elérte a 650 km/h sebességet, a következő nagy sorozat a He-219A7-es, a nyolc beépített fedélzeti gépágyújával elképesz- tő tűzerőt képviselt. A szárnybekötéseknél két darab 30 mm-es Rheinmetall MK 108-as, kettő 30 mm-es Rheinmetall MK 103-as és kettő 20 mm-es Mauser MK 151/20-as a törzs alatt, valamint 2 darab MK 108-as a gép hátán a kabin mögött (Ferde Muzsika). Emellett a Lichtenstein SN-2 radarral ellátott gép repülési tulajdonságai is sokat javultak, amelyben a legfontosabb szerepe a megnövelt teljesítményű DB 603E motoroknak volt. Ezt követte az A7-es alapjaira épült Jumo 222A/13 2500 LE-s motorral szerelt a He-219A-R6 változat, amely a típus legígéretesebb és leggyorsabb változata volt 700 km/h sebességével.

A He-219A szérián kívül létezett egy B széria is, amelyet nagy magasságban bevethető elfogóvadásznak terveztek. A gép szárnyfelületét és a törzs hosszát megnövelték, illetve a pilótakabin formáját is átalakították a kedvezőbb légellenállás érdekében. Az egyetlen elkészült prototípus azonban a második repülést követő landolás során balesetet szenvedett és súlyosan megrongálódott, így ez a fejlesztés abbamaradt. A mérnökök inkább a „Mosquito-üldöző”-nek nevezett B2 variáns fejlesztését helyezték előtérbe, amely DB 603A típusú motorjait a nagyobb teljesítmény elérése érdekében TK13 turbófeltöltőkkel szerelték fel. A KJ+BB lajstromjellel ellátott prototípus számos tesztrepülésen vett részt, amelyeken remek teljesítményt nyújtott. Az éjjeli vadász utolsó elkészült változata a B3 volt, amelyből már csak pár darabot építettek meg, de ezek a gépek sohasem szálltak fel, mivel nem állt rendelkezésre elegendő mennyiségben a Jumo 222 motor.

A sikeres szereplés ellenére Erhard Milch 1944 májusában meggyőzte az RLM döntésho- zóit, hogy töröljék az egész programot. Az RLM a többfeladatú Junkers Ju-388 és a Focke Wulf Ta-154 éjszakai vadász szolgálatba állítását részesítette előnyben, elképzelésük szerint ezeket könnyebben lehetett volna gyártani. Csakhogy a típusoknak még nem voltak harci referenciái; így Heinkel tovább folytatta a gyártást, s mivel a megrendelés élt, Wien-Schwechatban összeszereltek még további példányokat. 1945-ben 62 gép készült el, összességében 294 darab került legyártásra; ebből 268 állt szolgálatba négy éjszakai vadász-egység, az NJG 1, a Nachtjagdgruppe 10, a Nachtjagdstaffel Norwegen és a 7./NJG 5 kötelékében.

Epilógus: 1944. november 2-áról 3-ára virradóra egy He-219-es 12 perc alatt hat ellenséges bombázót lőtt le, de az éjszakai vadászok hadrafoghatósága folyamatosan csökkent. 1945. január első napjaiban az 1. éjszakai vadász csoport 1. századának 64 gépe közül már csak 45 volt harcképes. Ekkorra a típus ideiglenesen kiadott javítási utasításának olyan részei is voltak, amelyek a lezuhant gépek használható alkatrészeinek kiszerelésére vonatkoztak; a Luftwaffe reménytelenül nehéz helyzetében mindenképp szükség volt éjszakai vadászokra. Mivel a He-219-est viszonylag könnyű volt összeszerelni, további 6 gépet szabadtéren állítottak össze tartalék alkatrészekből, és azonosító számok nélkül vetették be őket.

Két példány a szovjetek kezére került és Csehszlovákiában L8-79-es megnevezéssel repültek; rövid ideg Csehszlovákia és a német megszállási terület határán járőrözésre használták. 1945. június 16-án az USAAF felderítő szolgálatának egy csoportja Harold E. Watson ezredes vezeté- sével a dániai Grove mellett a LUSTY (Luftwaffe Secret Technology) terv keretében megvizsgált 3 olyan példányt, amelyek az 1. éjszakai vadász csoport állományába tartoztak. Az üzemkész repülőgépekkel a franciaországi Cherbourgba repültek, majd hajóval az Egyesült Államokba szállították a többi zsákmányolt német repülőgéppel együtt. Jelenleg egyetlen egy He-219-es tekinthető meg kiállításon, az amerikai Smithsonianben.