„Soha nem adom meg magam” — mondta Hitler a háború előestéjén. Hat évvel később a szovjet csapatok Berlin kapujában álltak. Eljött az idő, hogy a führer betartsa szavát. Be is tartotta, százezrek halála árán: keleten a Vörös Hadsereg győzelmei megteremtették Berlin elfoglalásának feltételeit. Nyugaton a német arcvonal véglegesen összeomlott, a Ruhr-vidéki hadműveletet követően az angolszász csapatok gyorsuló ütemben törtek kelet felé. A német hadsereg alig tanúsított ellenállást, minden létező erőt Berlin alá irányítottak a szovjetek ellen.

1945 februárjában a Visztula menti védelmi vonal összeomlása után a németek Berlin alatt három védelmi vonal felállításával még egyszer utoljára megpróbálták feltartóztatni a Vörös Hadsereget. Az elsőt az Odera, illetve a Neisse bal partján, három vonalban bun- kerekkel megerősített lövészárkok, drótakadályok és aknamezők alkották 5-10 km-es mélységben. A 10-20 kilométerrel távolabb kiépített második vonal hasonló, de csak 1-5 km széles volt. A harmadik viszont teljesen különbözött az előzőktől: már nem a lövész- árkok és bunkerek folyamatos vonala, hanem egy sor külön álló, megerősített védelmi állás volt. Az erődítmények mögött pedig ott volt a cél, Berlin.

Hitler az erődítmények benépesítéséhez az Odera vonalától visszavont minden egységet, beleértve több tucat hiányos állományú hadosztályt is. Szemben három szovjet front sorakozott: Zsukov marsall 1. Belorusz frontja, Rokosszovszkij marsall 2. Belorusz frontja, valamint Konyev marsall 1. Ukrán frontja. Ez a haderő összesen két és fél millió főből, 41 600 lövegből, 6250 harckocsiból és 800 repülőgép állt — ez 2,5-5-szöröse az ellenfél had- erejének emberek és eszközök tekintetében.

A Vörös Hadsereg Berlin felé indul

A Vörös Hadsereg terve az óriási számbeli fölény kihasználásán alapult. Az oderai erődítményeket frontális támadással kívánták bevenni, hogy ezután a szovjet hadsereg észak és dél felől bekerítse Berlint, majd kerületről kerületre haladva elfoglalja a várost.

Sztálin megígérte Zsukovnak, hogy addigi sikereiért rá bízza Berlin bevételét. Amikor azonban a parancsnoki tanácskozáson felvetődött a kérdés Zsukov és Konyev hadseregei közötti demarkációs vonal helyéről, Sztálin ceruzát vett elő, Berlintől mintegy 60 km-re húzott egy vonalat és azt mondta: „Az veszi be a várost, aki ezen átmegy". Így a két szovjet marsall (házi)versenyre kelt a III. Birodalom fővárosának elfoglalásáért.

Szovjet tüzérség (122 mm-es 1938. M-30) Berlin körül,1945 áprilisának elején

A roham 1945. április 16-án tüzérségi tűzzel kezdődött. Zsukov arcvonalán a támadás Csujkov tábornok 8. gárdahadserege kezdte, ugyanaz, amely még 62. hadsereg elneve- zéssel Sztálingrádot védte és a németek első nagy vereségét okozta. A támadás második napján az ellenség elkeseredett védekezése ellenére Konyev már a Berlint átszelő Spree folyónál volt. Ekkor telefonon jelentette Sztálinnak, hogy elfoglalta a Berlin bekerítésének megkezdéséhez legkényelmesebb hadállásokat. Zsukov dühöngött, ugyanis csapatai a seelowi magaslatoknál elakadtak. A marsall utasította parancsnokait, hogy vezessék ro- hamra egységüket, és lefokozással fenyegette meg azokat, akik „nem tudják megoldani feladatukat", vagy „nincs kezdeményezőkészségük". Április 19-re mindhárom német védelmi vonal összeomlott és Zsukov katonái is készen álltak arra, hogy behatoljanak Berlinbe.

Hitler 1945. április 20-án töltötte be 56. esztendejét. Ekkora megfáradt, öreg, gyógyszer- függő ember lett. A kancellária területén lévő bunkeréből akkor jött ki utoljára, amikor kitüntetéseket adott át a Hitlerjugend tagjainak. Zsukov ugyanezen a napon parancsolta meg a 6. tüzérhadosztálynak, hogy kezdje el lőni Berlin utcáit. Konyev pedig utasította egységeit, hogy hatoljanak be a városba „akár még ma éjszaka".

Eközben a legmagasabb rangú német parancsnokok, Wilhelm Keitel altábornagy és Alfred Jodl tábornok elhagyták a bunkert és a Wehrmacht új főhadiszállására, a Berlintől északnyugatra mintegy 60 kilométerre fekvő Neuruppinbe távoztak. Dönitz tengernagy, a Kriegsmarine parancsnoka főhadiszállását a dán határ közelében lévő Flensburgban rendezte be. Göring birodalmi marsall, a Luftwaffe parancsnoka pedig Obersalzbergbe költözött. Mindannyian elhagyták Hitlert és a bekerített fővárost, még Himmler, az SS főparancsnoka is — ő Ziethenbe menekült.

A Volkssturm egy tagja Panzerschreckkel Berlin határában, 1945 áprilisa

Az utolsó roham rendkívül nehéznek ígérkezett; az első védelmi vonal a városközponttól mintegy 20-40 kilométerre húzódott, tavak, kisebb folyók és csatornák partja mentén. A másodikat a külvárosoknak a körvasút mentén lévő határa jelölte ki — ezeket az állásokat különösen nehéz volt megsemmisíteni, ugyanis tüzérségi állásokkal és géppuskafészkek- kel megerősített gyárakról volt szó.

Az utolsó védelmi gyűrűt a Landwehr csatorna és a Spree határolta. Az állami épületek hatalmas tömbjei, a földalatti állomásai, a pincék, a csatornahálózat mind ellenállási pontot jelentettek. Az utcákon barikádok, tankcsapdák, csaknem négyszáz bunkerben voltak ágyúk és géppuskák. Néhány bunker hatszintes volt, és 2,5 méter vastag beton- falak óvták, ezek ellenálltak a lövedékek többségének. Az egész erődváros kilenc külső és kilenc belső szektorra lett osztva, amelyeket közlekedési hálózat kötött össze.

Goebbels kitünteti a 16 éves Willi Hübnert a Vaskereszttel, 1945 márciusa

1945. április 23-án Berlin védelmének irányítását Weidling tábornok vette át. Ő irányította a 20. páncéloshadosztály válogatott egységeit, a „Müncheberg" páncéloshadosztályt, a 9. ejtőernyős hadosztályt, a 18. és 25. páncélgránátos hadosztályt, a „Nordland" és „Neder- land" Waffen-SS páncéloshadosztályát, a kancelláriát védő SS-dandárt, a Hitlerjugend Brigádot, az 1. légvédelmi tüzérhadosztályt, valamint a Volkssturm körülbelül kilencven zászlóalját — mintegy 300 000 embert —, akik közül sokan csak egy rövid katonai kikép- zésben vettek részt, viszont mindenre el voltak szánva. Többségüket nem a fanatizmus hajtotta, hanem otthonuk védelme. Megrémítette őket a Vörös Hadsereg; a szovjet kato- nák kiméletlen bosszút álltak a német lakosságon, amelynek most meg kellett fizetnie a német hadsereg kegyetlenkedéseiért.

Azok meggyőzésére pedig, akik inkább ki szerették volna várni a harcok végét, egy cáfolhatatlan érv maradt: a tábori csendőrség felakasztotta őket a lámpavasakra „Áruló voltam" táblával a nyakukban.

Az orosz nehéztüzérség közvetlen közelről lövi a házakat

1945. április 21-én reggel Zsukov páncélosai behatoltak a fővárost észak felől lezáró településre, őket követte a gyalogság — Csujkov tábornok kihasználta a sztálingrádi tapasztalatokat. A katonákat rohamcsapatokra osztotta, amelyek mindegyike gyalogos- századból, néhány páncéltörő ágyúból, rohamütegből, két mérnök és egy lángszórós szakaszból állt. A kipróbált harcmód szerint a tüzérség szétlőtte az ellenség védőállását, majd a gyalogság rohamra indult, és emeletről emeletre elfoglalta az épületet. Az akciók minden fázisát ágyú- és rakétatűz előzte meg.

házról házra, utcáról utcára folyt a küzdelem

Az utcai harcok rendkívül erőszakosan folytak, a támadók súlyos veszteségeket szenved- tek a közelharcokban, az összeomló épületek sokszor a védőkkel közös sírba temették őket. Számtalan harckocsi is elpusztult, különösen a beépített területeken; többségük a páncélöklöknek esett áldozatul, amelyek igen eredményesek voltak a védők kezében. A Hitlerjugend tagjai — Hitler utolsó fanatikus hívei — különösen veszélyesek voltak; óriási elszántság és bátorság kellett egy szál páncélököllel kiállni a T-34-es elé. Lesben kellett állni, 50 méterre engedni a harckocsit, majd tüzelni. És egy lövésnek elegendőnek kellett lennie, hibázni nem lehetett, mert az egyenlő volt a biztos halállal. (Folyt. köv.)