Az I. világháborút lezáró versailles-i békeszerződés szinte teljesen felszámolta a német haditengerészetet, a 190-es cikkelye pedig maximálta az engedélyezett német hadihajók vízkiszorítását — a páncélos cirkálóknál 10 000, kis cirkálóknál 6000, a rombolóknál 800 tonna volt az engedélyezett határ. A lövegek űrmérete 28 cm-nél nagyobb nem lehetett.

Új háború — új hordozók. Az európai háború fő színtere szárazföldön volt, a csendes-óceáni hadműveletekhez hasonló repülőgéphordozó-csatára soha nem került sor. A brit repülőgép-hordozóknak elsősorban a kereskedelmi útvonalak, hajókonvojok biztosítása volt a feladatuk, ezért az azokat támadó német tengeralattjárókkal, hadihajókkal és szárazföldi támaszpontú zuhanóbombázókkal kerültek harcérintkezésbe.

A haditengerészeti repülés kezdete a brit Királyi Haditengerészet kötelékében kissé eltérő módon alakult, mint az Egyesült Államok haditengerészeténél. A kezdeti, vízről történő „hidroplános" felszállások után a HMS AFRICA sorhajóra épített rámpáról 1912. január 10-én Charles R. Samson tengerész főhadnagy Short S. 30 típusú biplánjával felszállt, és az east-church-i haditengerészeti légibázisra repült.

Az amerikai repülőgép-hordozó flotta kialakulásának előtörténete még az 1910-es évekre nyúlik vissza. Eugene Ely civil pilóta 1910. november 14-én — a repülés történetében először — repülőgépével sikeres felszállást hajtott végre az USS BIRMINGHAM könnyűcirkáló fedélzetéről.

A csendes-óceáni harcok fordulópontját jelentő, Midwaynél 1942. június 4-én és 5-én vívott légi-tengeri csatában amerikai repülőgépek elsüllyesztették az AKAGI, KAGA, SORYU és HIRYU japán repülőgép-hordozókat. A négy legjobbnak tartott hordozójuk elvesztése a japán császári haditengerészet vezetőit arra kényszerítette, hogy akár szükségmegoldásokkal is megkíséreljék pótolni, sőt növelni repülőgép-hordozó flottájukat.

Japán hadba lépését követően, de főleg a sokkoló hatású midway-i csatavesztés után a haditengerészet vezetői a már meglévő, nagyméretű hajók repülőgép-hordozóvá történő átalakítását szorgalmazták, de az Unryu-osztályon kívül meg sem kísérelték, hogy sorozatban és gyorsan építsenek repülőgép-hordozókat.

Japán hivatalos hadba lépését a második világháborúban 1941 decemberétől, Pearl Harbor megtámadásától számítjuk. Japán a támadásra már 1941 tavasza óta tudatosan készült, és speciális csapásmérő flottája már november 26-án kifutott az anyaország kikötőiből. Ekkor Japán rendelkezett a világon a legtöbb repülőgép-hordozóval, ill. kísérő repülőgép-hordozóval.

A japán császári főparancsnokság elsők között ismerte fel a repülőgép-hordozók döntő fontosságát a tengeri hadműveletekben. 1931-től a Mandzsúriában folyó háborúban szinte korlátlan légi fölényt vívtak ki a Hosho. Kaga, Ryujo fedélzeti repülőgépei. A haditengerészet pilótáinak ez kiváló felkészülési lehetőséget adott a későbbi nagyobb feladatokra.

1942 nyarától a japán csapatok egyik vereséget a másik után szenvedték el. Elszánt védekezésük ellenére 1944-ben már semmi sem tarthatta vissza az amerikaiakat Japán megtámadásától. És ezt a japánok szentségtörésként élték meg.

A virágzó cseresznyefák, az origami és az ikebana országa — ugyanakkor a harakiri, a nankingi vérengzés és a kamikáze országa is. Hogyan egyeztethetők össze ezek a szélsőségek? Hogyan vehették semmibe az „udvarias" japánok az életet (a sajátjukat és másokét is), és kegyetlenségük miért múlta felül a nyugatiak minden képzeletét? Vagy tévedünk, és a japánok sem voltak kegyetlenebbek a többieknél?