Nem köztudott, hogy már a második világháborúban is szerepeltek helikopterek. A háború utolsó évében alkalmazott amerikai Sikorsky R-4 valamelyest még ismert, azonban a német helikopterekről szinte alig tudni valamit, pedig a német helikopterek története egészen a '30-as évek első felére nyúlik vissza. A Luftwaffe irányelvei között már 1934-ben kiemelt témaként szerepelt a forgószárnyas repülőgépek fejlesztése, mert „azok szárazföldi, valamint tengeri alkalmazása egyre jelentősebb lesz".
Korábban — a Heinkel He-177-esek ismertetése során — röviden már szó esett a Ruhrstahl X-1/Fritz X-ről, amely a világ első precíziós vezérlésű fegyvere volt, amelyet harcban is bevetettek.
Története, még 1938-ig nyúlik vissza, amikor Dr. Max Kramer, a Német Repüléskutató Intézet (DVL – Deutsche Versuchanstalt für Luftfahrt) mérnöke egy irányítható, hajók ellen bevethető, nagy távolságból irányítható, csatahajók páncélját átütni képes bomba kifejlesztésére kapott megbízást. A DVL mellett később a Rheinmetall-Borsig nehézipari is beszállt a fejlesztésbe.
És még mindig Norvégia: 1940 áprilisában a Kriegsmarine az „Operation Weserübung" fedőnevű akció során Narviknál 10 torpedórombolóját vesztette el. Az érzékeny veszteség sürgős pótlása érdekében a Deschimag-Bremen hajógyárban 1938, illetve 1939 óta építés alatt álló 1936A típusjelzésű 8 nagy torpedóromboló gyártását felgyorsították.
És még mindig Norvégia: most a főváros, Oslo közelében 1848-1853 között épült Oscarsborg-erőd Moses és Joshua nevet viselő két ősöreg, 28 cm-es ágyújáról lesz szó, amelyek a Norvégia elleni német támadás első napján egyetlen egyszer lőttek — fél évszázados szolgálatuk során először és utoljára —, ám ezzel a két lövéssel beírták magukat a történelembe.
1940 februárjában, a szövetséges akciók nélküli „furcsa háború” közepette hajtott végre a brit Királyi Haditengerészet egy erődemonstrációt a németekkel szemben — a brit kereskedelmi flotta 299 korábban foglyul ejtett tengerészét szabadították ki az Altmark nevű német hajóról. Az akció szépséghibája, hogy az norvég felségvizeken történt, és ezzel a britek megsértették Norvégia semlegességét.
A típust először 1942 végén vetették be nagyobb számban a keleti fronton — szállítógépként(!) —, amikor a Sztálingrádnál körülzárt egységek utánpótlását légihíddal próbálták megoldani; öt He-177-est lőtt le a szovjet légvédelem. Az A-3 végső alváltozata az R5 lett volna, amelyet 50 mm-es ágyúval szerelve páncélelhárításra szántak, de a nagy célfelület miatt szerencsére itt elálltak a gyártástól. Az A-5-öt 1943 februárjában mutatták be — utolsó jelentős változatként.
A He-177 mint Németország egyetlen jelentős számban gyártott nehézbombázója vált ismertté és az egyik legmegbízhatatlanabb típusként hírhedtté. Visszatekintve megállapítható, hogy a típus viszonylag alárendelt szereplése a II. világháború harci cselekményeiben mégsem írható teljes egészében a műszaki hiányosságok rovására.
A Luftwaffe első egyfedelű vadászgépére vonatkozó szerződés elnyeréséért a Heinkel He-112 és a Messerschmitt Bf-109 tervezői vetélkedtek. A viszonylag fejlettebb Heinkel prototípusa 1935 nyarán repült először, és a kísérletek során különböző változatokat próbáltak ki.
Az Antonov A-40/T-60 kétségtelenül az egyik legfurcsább (legeredetibb?) konstrukció volt a szovjet és az orosz repülés történetében. A katonai és a polgári repülésben is maradandót alkotó Oleg Konsztantyinovics Antonov 1941-benn, a Szovjetunió elleni német támadás idején ugyanis egy igen fura ötlettel állt elő: a szárnyas, vagy ha úgy tetszik, a repülő tank tervével.
1939. december 17-én, a II. világháború legelején adott parancsot Montevideónál, a La Plata-öbölben az Admiral Graf Spee német „zsebcsatahajó” parancsnoka, Hans Langsdorff a 12 ezer tonnás hadihajó elsüllyesztésére, megmentve ezzel annak 1100 fős személyzetét, akik így egy argentin internálótáborban várhatták ki a világháború végét.
