A típust először 1942 végén vetették be nagyobb számban a keleti fronton — szállítógépként(!) —, amikor a Sztálingrádnál körülzárt egységek utánpótlását légihíddal próbálták megoldani; öt He-177-est lőtt le a szovjet légvédelem. Az A-3 végső alváltozata az R5 lett volna, amelyet 50 mm-es ágyúval szerelve páncélelhárításra szántak, de a nagy célfelület miatt szerencsére itt elálltak a gyártástól. Az A-5-öt 1943 februárjában mutatták be — utolsó jelentős változatként.

Legfontosabb újdonsága a DB610 típusú erőforrás volt, ami két összekapcsolt DB605 12 hengeres motorból állt, és jóval nagyobb teljesítményre volt képes, mint a korábbi DB606 — és ami fontosabb: megbízhatóbbak is lettek.

Az R2-től tervezték a fegyverzet kibővítését, végül a Luftwaffe kérésére azonnal gyártás- ba került, és 1944-ig 565, a termelés végleges leállításáig 826 darab készült el a Heinkel üzemben. Egységesen felszerelhették három irányított levegő-víz osztályú rakétával, ill. irányított bombával (mint az A3/R4 fegyverei), és a két szárnytő mellett az elülső bomba- kamra alá is elhelyezhettek egy pilont. Ezután már csak keveset változtattak, azt is főleg a műszerezettség korszerűsítése (pl. bombacélzó berendezés) és a védőfegyverzet erősí- tése érdekében; a FuG 203 rádiórendszert a hátsó törzsszekcióba telepítették.

A késői He-177-et komoly védelmi fegyverzettel látták el. Ebből a szögből nem kevesebb, mint három lövegállás látható.

Az R2-n kívül tervbe vettek egyéb változatokat is, de ezek márnem kerültek gyártásba, csakúgy, mint az 1944 folyamán épült A6 távolsági és magassági bombázó, túlnyomásos személyzeti fülkével. Az év végén készült egy A7 jelű változat is az A6-hoz kapcsolódóan, ugyanúgy az első toronyban négyes csoportban elhelyezett Rheinmetall gépágyúkkal, de 4,56 m-rel megnövelt szárnyfesztávolsággal és DB613 magassági motorokkal. Végül ez is megrekedt a tervezés stádiumában. A Greif különböző változataiból a gyártás végleges leállításáig (1944 vége) 1095 darab (más adatok szerint 1200 db) épült.

*

Általános szerkezeti jellemzők

A He-177 Greil nehézbombázó, zuhanóbombázó, nagy hatótávolságú tengeri őrjáratozó, aknatelepítő repülőgép. Középszárnyú, fémépítésű repülőgép, törzse héjszerkezetű. A szárny egy átmenő fő- és kétszer két kisegítő tartós szerkezet. Ez utóbbiak közül kettő a külső belépőélek mögött, kettő a belső kilépőélek előtt található. Maga a szárny három részből áll, egy középső szekcióból és a két külső szárnyfélből. Fowler-segédszárnyakkal szerelték fel. A személyzet zömét az akkori német tervezési alapelveknek megfelelően közös térben helyezték el a morál javítása érdekében.

A bombateret a törzs középső részében alakították ki, a fő üzemanyagtartályok alatt. A négy törzstartály kétszer 1520 (bombateher nélkül 3450 is lehetett a tartályok cseréje után) és kétszer 1140 (központi tartályok) liter, a négy szárnytartály összesen 3500 liter befogadóképességű. A futómű hárompontos, bevonható, farokkerekes. A kettős főfutók a szárnyba, a kormányozható farokkerék a törzsben kialakított gondolába húzható be. A hírközlőrendszer alapja a FuG10P általános rádiókészlet, a FuG1/2 belső kommunikátor, de felszerelték FuG BL2F vakrepülőrendszerrel és FuG101/FM sávú és FuG 102 (szakaszos jeladású) rádió-magasságmérőkkel is. A motortér gyűrű alakú borítással készült, az olaj- hűtőket a szárnyba építették. A motorok több mint négy méter átmérőjű, négytollú, fém légcsavarokat forgattak meg.

Fegyverzet

A fegyverzetet szinte az első pillanattól kezdve fejlesztették és erősítették, védelmi és támadó jellegében egyaránt. A legelső változatok (A-0. A-1 még nem rendelkeztek a második felső fegyverállással és az elülső toronyban is még csak egy nehézgéppuskát találunk. Ennek ikresítése, a második torony és a bombatartók a szárnyak alatt az A-3 sorozattól jellemezték a He-177-et. A faroklövész az A-0-tól kezdve egy kézi irányzású 20 mm-es MG151/20 gépágyúval tüzelhetett.

A fegyverteknőben egy MG8Z ikergéppuska nézett hátrafelé, előre lefelé kezdetben egy 13 mm-es MG131, később MG FFM, illetve MG151/20 20 mm-es (A-3, A-5), felfelé előre vagy egy MG81 vagy MG81Z (z - zwilling) 7,9 mm-es géppuska. Ezeken kívül felszerelték a légvédelmi ballonok függesztő kábeleinek elvágására alkalmas rendszerrel is.

A támadófegyverzet kialakításában — a típussal szemben támasztott követelmények miatt — nagyfokú variálhatóságra törekedtek. A belső bombatér tartóinak áthelyezése lehetővé tette 5600 (A-1), illetve 6000 kg (A-5) hagyományos bomba, vagy két LT50 torpedó, ill. két LMA III mágneses indukciós víziakna elhelyezését.

Főként az A-5-től hordozhatott két-három Hs-293 siklóbombát a szárnyak alatt, és a legelső bombarekesz tetejére épített tartópilonon. A törzs hátsó szekciója tartalmazta a FuG203 Kehl III. adót, amely a navigátor (fegyveroperátor) parancsait továbbította ezekhez az irányított bombákhoz. A hagyományos bombázófeladatok végrehajtásához egy Lofte 7 célzóberendezése volt az orrban. A fegyverállások környékét és a pilótafülkét, valamint a fontosabb szerkezeti részeket a lehetőségekhez képest páncélozták (pl. a faroklövész pajzsa 18 mm-es páncélacélból készült).

1944-ben végeztek még egy kísérletet Brandenburg-Brestben, ezúttal egy He-177A-3 repülőgépen, amely a KG 100 állományába tartozott. Itt a szárnyak és a törzs alá három külső függesztési pontot alakítottak ki, amelyeken a gép három Blohm und Voss L10 irányított siklórepülőgépet vihetett magával. A fegyvert sohasem vetették be.

TECHNIKAI ADATOK (He-177A-5)

*

1940-ben eldöntötték, hogy elsőként az I/KG50-et szerelik fel a típussal, hogy azt még a nyugati fronton kipróbálhassák. Az A-0 változatok mégsem vettek részt bevetéseken, első valódi harctéri alkalmazására sem bombázóként, hanem — mint már fentebb szó volt róla — szállítógépként került sor Sztálingrádnál. Az idevezényelt egységek — további feltöltésekkel összesen 87 — alkották a későbbiekben a KG 1 gerincét, amely 1944 végéig hajtott végre támadásokat Gorkij és Velikije Luki térségében. Ezek a bevetések főként a nagyobb városokra, városközpontokra irányultak és a lakosság demoralizálását célozták.

Heinkel He-177A, 1944.

Az 1944 júniusában kezdett hadászati jellegű műveleteket az egyre aggasztóbb üzem- anyaghiány és a rohamosan csökkenő számú használható repülőtér miatt hamarosan kénytelenek voltak feladni. Az északi tengereken is repültek bevetéseket He-177-esekkel a szövetséges konvojok ellen, de az időjárási körülmények gátolták a Hs-293 siklóbom- bák alkalmazását, mivel a köd és a rossz látási viszonyok legtöbbször megakadályozták a vizuális célra vezetést.

A helyzet nyugaton sem volt rózsás, a Bordeaux-Merignacban állomásozó II/KG 40 csak 1943. november 11-én tudta végrehajtani első komolyabb akcióját, amely az olasz flotta egységei ellen irányult. Az ezt megelőző és követő bevetések is általában a nyugati ten- geri hajómozgásokat voltak hivatottak zavarni és akadályozni. Itt — néhány kivételtől eltekintve — a He-177-eseket mint nehézbombázókat alkalmazták.

1944 elején a franciaországi Toulouse-Blagnacban állomásozó KG100-as egység A-5-öse.

A jóval kisebb célfelület és a nagyobb mozgékonyság miatt a Luftwaffe inkább olyan géptípusokat alkalmazott torpedóvetésre, mint a He-111 vagy a Ju-88. Aknatelepítésre pedig szívesebben használták a lassúbb és úszóképes gépeket, például a He-115-öt, amely a Luftwaffe igáslova volt ebben a feladatkörben. A Spanyolország északi részén lévő vizeken (pl. a Biscayai-öbölben) és az Anglia térségében mozgó hajóegységeket többször is támadták He-177-esek Hs-293 siklóbombákkal.

Az első Anglia elleni szárazföldi bevetéseket a típussal a II/KG 40 és a K100 egységei hajtották végre 1944-ben, az utolsó jelentős szigetországi légi offenzíva alatt (ennek méretét jelzi angol elnevezése: „baby-blitz"). A cél itt is a polgári lakosság terrorizálása volt, a gépek — az angol bombázásokra válaszul — többször támadták Londont. 1944 végétől egyre ritkábban vetették be a Greif-eket a nagyfokú üzemanyaghiány miatt, a gyártást pedig a vadászgépek számának intenzív növelése — gyártáskapacitás-, nyersanyaghiány stb. — miatt törölték, így a lemorzsolódás is folyamatossá vált.

A Heinkel He-177A-7 prototípus a háború után.

A háború utolsó évében a gépek zöme elpusztult, de a háború után több példány a szövetségesek kezére került azok közül, amelyeket a németeknek nem sikerült időben megsemmisíteni.

(Forrás: William Green: Warplanes of the Third Reich;
Olaf Groehler: A légi háborúk története 1910-1980;
Manfred Griehl: Heinkel He-177 'Greif')