A haditengerészeti repülés kezdete a brit Királyi Haditengerészet kötelékében kissé eltérő módon alakult, mint az Egyesült Államok haditengerészeténél. A kezdeti, vízről történő „hidroplános" felszállások után a HMS AFRICA sorhajóra épített rámpáról 1912. január 10-én Charles R. Samson tengerész főhadnagy Short S. 30 típusú biplánjával felszállt, és az east-church-i haditengerészeti légibázisra repült.
Az amerikai repülőgép-hordozó flotta kialakulásának előtörténete még az 1910-es évekre nyúlik vissza. Eugene Ely civil pilóta 1910. november 14-én — a repülés történetében először — repülőgépével sikeres felszállást hajtott végre az USS BIRMINGHAM könnyűcirkáló fedélzetéről.
A csendes-óceáni harcok fordulópontját jelentő, Midwaynél 1942. június 4-én és 5-én vívott légi-tengeri csatában amerikai repülőgépek elsüllyesztették az AKAGI, KAGA, SORYU és HIRYU japán repülőgép-hordozókat. A négy legjobbnak tartott hordozójuk elvesztése a japán császári haditengerészet vezetőit arra kényszerítette, hogy akár szükségmegoldásokkal is megkíséreljék pótolni, sőt növelni repülőgép-hordozó flottájukat.
Japán hadba lépését követően, de főleg a sokkoló hatású midway-i csatavesztés után a haditengerészet vezetői a már meglévő, nagyméretű hajók repülőgép-hordozóvá történő átalakítását szorgalmazták, de az Unryu-osztályon kívül meg sem kísérelték, hogy sorozatban és gyorsan építsenek repülőgép-hordozókat.
Japán hivatalos hadba lépését a második világháborúban 1941 decemberétől, Pearl Harbor megtámadásától számítjuk. Japán a támadásra már 1941 tavasza óta tudatosan készült, és speciális csapásmérő flottája már november 26-án kifutott az anyaország kikötőiből. Ekkor Japán rendelkezett a világon a legtöbb repülőgép-hordozóval, ill. kísérő repülőgép-hordozóval.
A japán császári főparancsnokság elsők között ismerte fel a repülőgép-hordozók döntő fontosságát a tengeri hadműveletekben. 1931-től a Mandzsúriában folyó háborúban szinte korlátlan légi fölényt vívtak ki a Hosho. Kaga, Ryujo fedélzeti repülőgépei. A haditengerészet pilótáinak ez kiváló felkészülési lehetőséget adott a későbbi nagyobb feladatokra.
1942 nyarától a japán csapatok egyik vereséget a másik után szenvedték el. Elszánt védekezésük ellenére 1944-ben már semmi sem tarthatta vissza az amerikaiakat Japán megtámadásától. És ezt a japánok szentségtörésként élték meg.
A virágzó cseresznyefák, az origami és az ikebana országa — ugyanakkor a harakiri, a nankingi vérengzés és a kamikáze országa is. Hogyan egyeztethetők össze ezek a szélsőségek? Hogyan vehették semmibe az „udvarias" japánok az életet (a sajátjukat és másokét is), és kegyetlenségük miért múlta felül a nyugatiak minden képzeletét? Vagy tévedünk, és a japánok sem voltak kegyetlenebbek a többieknél?
Kiegészítés az első részhez. Korábban szó esett a II. világháború előtt épült amerikai csatahajókról, amelyekkel az Egyesült Államok Haditengerészete végül is nekiindultak a háborúnak — elsősorban a Csendes-óceánon a japán flotta ellen. Érdemes tehát röviden, vázlatosan áttekinteni azt is, hogy a császári japán haditengerészet (Dai-Nippon Teikoku Kaigun) miképp jutott el oda, hogy a legfőbb riválisa legyen az Egyesült Államoknak.
1944. március 19-én, hajnali 4 órai kezdettel a németek egyetlen nap alatt megszállták Magyarországot. Kovács Imre, a világháború utáni Nemzeti Parasztpárt elnökhelyettese, korábban antifasiszta politikus egy anekdotával kezdte a német megszállásról szóló, már az emigrációban írott, de csak 1990-ben kiadott könyvét.
A háború alatt egy diplomata megkérdezte Walter von Brauchitsch tábornagytól, a német hadsereg főparancsnokától:
— Mennyi időre lenne szüksége Magyarország megszállásához?
— Huszonnégy óra.
— És ha ellenállnak?
— Tizenkét óra.
— Hogy-hogy?
— Elmaradnak az üdvözlő beszédek.
Magyarország megszállásának napján különösebb ellenállás nem volt. A koronatanács ülésén a Hitlerrel történt találkozóról hazaérkező Horthy Miklós hangsúlyozta, nem akarja, hogy a hadsereg ellenálljon. „Nincsenek megfelelő erőink, de ha lennének is, úgy a németek pusztítanák a magyar fajt és birtokba vennék Magyarországot. Egy ellenállás magyar részről maga után vonná azt, hogy a román hadsereg is bevonulna Magyarországra.”