Kiegészítés az első részhez. Korábban szó esett a II. világháború előtt épült amerikai csatahajókról, amelyekkel az Egyesült Államok Haditengerészete végül is nekiindultak a háborúnak — elsősorban a Csendes-óceánon a japán flotta ellen. Érdemes tehát röviden, vázlatosan áttekinteni azt is, hogy a császári japán haditengerészet (Dai-Nippon Teikoku Kaigun) miképp jutott el oda, hogy a legfőbb riválisa legyen az Egyesült Államoknak.
1944. március 19-én, hajnali 4 órai kezdettel a németek egyetlen nap alatt megszállták Magyarországot. Kovács Imre, a világháború utáni Nemzeti Parasztpárt elnökhelyettese, korábban antifasiszta politikus egy anekdotával kezdte a német megszállásról szóló, már az emigrációban írott, de csak 1990-ben kiadott könyvét.
A háború alatt egy diplomata megkérdezte Walter von Brauchitsch tábornagytól, a német hadsereg főparancsnokától:
— Mennyi időre lenne szüksége Magyarország megszállásához?
— Huszonnégy óra.
— És ha ellenállnak?
— Tizenkét óra.
— Hogy-hogy?
— Elmaradnak az üdvözlő beszédek.
Magyarország megszállásának napján különösebb ellenállás nem volt. A koronatanács ülésén a Hitlerrel történt találkozóról hazaérkező Horthy Miklós hangsúlyozta, nem akarja, hogy a hadsereg ellenálljon. „Nincsenek megfelelő erőink, de ha lennének is, úgy a németek pusztítanák a magyar fajt és birtokba vennék Magyarországot. Egy ellenállás magyar részről maga után vonná azt, hogy a román hadsereg is bevonulna Magyarországra.”
Az I. világháború vége felé a német és brit csatahajók is egyre nagyobb és nagyobb kaliberű ágyúkat kaptak, mígnem elértek a 15"-es lövegekhez. Ráadásul a japánok már javában építették a saját 16"-es lövegekkel felszerelt csatahajó-osztályukat, amely mind méreteiben, mind tűzerejében és sebességben felülmúlta a korábbi amerikai, brit és német csatahajókat.
Viszont a páncélzata kb. 20%-kal gyengébb volt a többi konstrukcióénál. (Ezt az árat kellett fizetniük a 25 csomós sebességért.)
Természetesen az amerikai tervezőmérnökök is lázasan munkálkodtak az US Navy következő csatahajóján, Daniels főtitkár minden ellenvetésének dacára. A fő szempont a tűzerő növelése volt, már régóta fejlesztés alatt állt a Mark 1-es 406 mm/45-ös löveg, míg végül sikerült meggyőzni a politikusokat, hogy hajókra is telepíthessék az új fegyvert, ne csak papíron maradt tervekre.
Gyakorlatilag a rendkívül jól sikerült TENNESSEE-osztályt vették alapul, de olyannyira, hogy kizárólag a barbetták átmérőjén és a főfegyverzeten változtattak. A 12 db (4 x 3) 356 mm/50-es löveget felcserélték 8 db (4 x 2) 406 mm/45-ös ágyúra. Ez hatalmas előnyt jelentett ennek az osztálynak, ugyanis egészen 1925-ig csak a két japán 406 mm-es csata- hajó jelentett kihívást (NAGATO és MUTSU), minden más hajónál nagyobb lőtávolsággal és nagyobb vagy egyenlő tűzerővel rendelkeztek.
Az USS West Virginia a San Francisco-öbölben, kb. 1934.
Az amerikai mérnökök a sebesség rovására inkább a viszonylag erős páncélzat hívei voltak. A másodlagos fegyverzetben, a meghajtórendszerben, a víz alatti védelemben és a külső kialakításban teljesen megegyeztek az előző osztállyal. Először a MARYLAND ge- rincét fektették le (1917-ben), és ez a hajó állt szolgálatba a leghamarabb (1921); utána a WEST VIRGINIA következett és végül a névadó egység.
A Washington Treaty azonban a 3. egység megsemmisítésére kötelezte az amerikaiakat, mert különben jelentős túlerővel rendelkeztek volna a britekkel szemben, akiknek akkor még nem volt 406 mm-es csatahajójuk. Tehát a BB-47 sorsa az lett, hogy miután 75%-ban elkészült vízre bocsátották és a torpedók hatásának vizsgálatára használták. Végül 1924-ben célponthajóként végezte be. Az ágyúit és a páncélzatát soha sem szerelték fel rá, sőt a kazánjait is kibontották és azokat más hajókban használták fel.
Az USS Colorado Manhattan közelében a modernizálás után, 1932 körül.
A '20-as és '30-as évek során mindhárom megépült egység a Csendes-óceánon szolgált. Modernizálásukat az 1940-es évek elejére tervezték. A MARYLAND-re fel is szereltek egy kisebb torpedóvédő dudort, de semmi komolyabb módosítást nem hajtottak végre rajta, mivel a flotta legjobb csatahajóira nagy szükség volt.
Végül a COLORADO-t küldték el először átépítésre és el is kezdték a munkálatokat a Puget Sound Navy Yarban, de ekkor kitört a háború; Pearl Harborban horgonyzott a támadáskor mind a MARYLAND, mind a WEST VIRGINIA. Az előbbi nem szenvedett ko- molyabb károkat, mert horgonyzóhelyén jobb felől a Ford-sziget, bal felől az OKLAHOMA megvédte a torpedóktól. Két bomba találta csak el; az egyik kisebb léket vágott az orron. Később a hajót átvezényelték a nyugati partra, ahol kisebb módosításokat végeztek rajta (radart és légvédelmi gépágyúkat kapott).
A Pearl Harbor: a közepén látható vízoszlop a West Virginiát ért egyik torpedótalálat.
A WEST VIRGINIA viszont a legsúlyosabban sérült egység volt, amelyet még kijavítottak. Hét torpedó találta el a bal oldalán, egy a kormánylapátnál, és ettől azonnal elkezdett süllyedni és dőlni. Csak a legénység lélekjelenléte mentette meg a hajót a felborulástól, ugyanis azonnal megkezdték az ellenoldali elárasztást. Végső soron a hajó — akárcsak a CALIFORNIA — leült a kikötő iszapjába. Meg kell jegyezni, hogy az elképesztő pusztítás ellenére a hajó fő torpedóvédelmi válaszfala nem szakadt át, tehát a hajó létfontosságú részei sértetlenek maradtak.
Maryland a felborult Oklahoma mellett a Pearl Harborban, a háttérben a West Virginia ég.
Később a CALIFORNIA-t kiemelték és megjavították annyira, hogy át tudjon evickélni a nyugati partra. Ott a Puget Sound Navy Yardban ugyanúgy építették át, mint az előző osztály két hajóját. Végül csak 1944-ben tért vissza a flotta állományába.
Mindhárom egység részt vett a háború majd' mindegyik akciójában, a MARYLAND és a WEST VIRGINIA még a Surigao-szorosban is harcolt; később több alkalommal kamikaze találatot is kaptak. A háború folyamán többször is korszerűsítették a MARYLAND-et és a COLORADO-t, de nem építették át őket annyira, mint a testvérüket, mert a flottának nagy szüksége volt rájuk, főleg 1942 második felében, amikor a déli térségekben konvojkísé- retet és elrettentő szerepkört töltöttek be.
Az USS Maryland a tengeren, 1945 elején.
Mindössze a MARYLAND másodlagos fegyverzetét cserélték le 8 darab ikercsövű 127 mm/38-as ágyútoronyra, de már csak 1945 közepén. A technikai adataik nem változtak számottevően, csupán a vízkiszorításuk nőtt. A WEST VIRGINIA adatai megegyeznek az átépített TENNESSEE specifikációval (a főfegyverzetet kivéve). A háború végén mindhá- rom egységet tartalék állományba helyezték. majd 1959-ban lebontották őket.
(Forrás: Haditechnika)
A TENNESSEE-osztály a legsikeresebb megépült amerikai dreadnought típus (természetesen a szuper-dreadnoughtokat nem számítva). Ennél az osztálynál már minden technikai újítást alkalmaztak, amit kifejlesztettek és figyelembe vettek minden tapasztalatot, amit a korábbi hajóknál szereztek. Ez az osztály igazából a NEW MEXICO-osztály továbbfejlesztett változata, a legjelentősebb változtatás a turbó-elektromos meghajtás miatti kétkéményes kialakítás.
Eredetileg 35 000 tonnás vízkiszorítással teljesen új típusú csatahajóknak szánták az osztályt, erősebb páncélzattal és 406 mm-es főtüzérséggel, de a pénzügyi megszorítások miatt végül csak a PENNSYLVANIA-osztály megnövelt változataiként kerültek megépítésre. Néhány újítást azonban így is sikerült bevezetni, amiktől a hajók harcértéke megnőtt.
A két csatahajó a NEVADA-osztály javított változatának tekinthető. A kialakításuk alapvetően megegyezik az előző osztályéval. A főfegyverzetet azonban megnövelték két ágyúval, tehát a B és X pozíciókba is triplacsövű lövegtornyok kerültek. A teljesítményt is növelték, köszönhetően a némileg hosszabb hajótestnek és a fejlettebb turbináknak. A páncélzat és a felépítmény kialakítást átvették az előző osztálytól.
A NEVADA osztály megjelenésével egy új típusú dreadnought született, amely fegyverzetének elrendezésében, páncélvédettségében és kialakításában is teljesen új volt. Rendkívül jól bevált, ezért ez az osztály lett az alapja az összes utána épült amerikai csatahajónak, egészen a Washingtoni Flottaszerződésig. Szolgálatba állításukkor a legjobb és legerősebb csatahajók közé tartoztak; a páncélvédettség szempontjából nem létezett akkor erősebb hadihajó náluk.
1939-ben a hadiflották összetétele a Nagy Háború tapasztalatait tükrözte. A fontosabb flották törzsállománya 35-40 000 tonna vízkiszorítású csatahajókból állt. Ezek döntő többsége az I. világháború előtt és alatt, illetve az 1922-ben megkötött Washingtoni Flottaegyezmény előtt épültek. A II. világháború aztán alaposan megváltoztatta a tengeri harcászatot, a légierő szerepe vált döntővé. Ennek ellenére érdemes röviden áttekinteni, hogy mivel is kezdték — elsősorban a Csendes-óceánon — a harcot az ellenfelek. Például az amerikaiak.
1953. március 5-én, moszkvai idő szerint 21 óra 50 perckor adta közre a rádió, hogy „Lenin fegyvertársának, aki a zsenialitásának és ügyének zászlóvivője volt, a kommunista párt és a Szovjetunió bölcs nevelőjének a szíve megszűnt dobogni”. Joszif Dzsugasvili. a Hitler elleni koalíció egyik kulcsembere, a Nagy Honvédő Háború győztese, aki világhatalommá emelte a Szovjetuniót, olyan vagyont hagyott hátra, amelynek nem sok köze volt ahhoz, amit általában egy államférfitól várnak.
Joszif Visszarionovics Dzsugasvili egy részeges cipész és egy istenfélő grúz asszony gyermeke; mindketten jobbágy családból származtak. Joszif a harmadik fiuk volt, de az első, aki életben maradt. Vörös hajú, hímlőhelyes, 10 éves korában csaknem meghalt egy balesetben, bal keze részben megbénult. Ekkoriban a helyi iskola jó tanulója volt, de apja a tanulást nem tartotta sokra, azt akarta, hogy a fiának szakmája legyen. Anyja papi pályáról álmodozott, ami bizonyos társadalmi felemelkedést jelentett volna.
1890-ben meghalt az apja. Joszif 1894-ben Tbiliszibe utazott, ahol megkezdte tanulmányait a papi sze- mináriumban, de 1899 májusának végén, közel az iskola befejezéséhez, forradalmi tevékenysége miatt kizárták.