A II. világháború ’legütésállóbb” vadászgépe a Grumman F4F 'Wildcat'-ok felváltására készült. Miután egy kényszerleszállást végzett japán Zero-t találtak az Aleut-szigetek környékén, azt az Egyesült Államokba szállítottak és a Grumman gyárban alapos tesztelésnek vetették alá.

Ennek nyomán készült el a ’Hellcat’. És bár nem fordult olyan jól, mint a Zero, nagy sebessége és erős fegyverzete segítségével sikeresen pusztította ellenfeleit  — és közben szinte mindent túlélt. A jellegzetes formájú gép kulcsszerepet játszott az Egyesült Államok győzelmében a csendes-óceáni hadszíntéren.

Az amerikai haditengerészet 1941 nyarán kötött szerződést a Grumman vállalattal a csendes-óceáni hadszíntéren több-kevesebb sikerrel harcoló F4F Wildcatek leváltására szánt, repülőgép-hordozóról indítható vadászgép tervezésére. A feladat az volt, hogy egy, a Wildcatnél gyorsabb, nagyobb hasznos terhelésű gépet hozzanak létre, amely nagy tá- volságok megtételére alkalmas. A Grumman a tervek elkészültét követően, 1942 kora tavaszán megkapta az engedélyt az XF6F-1 prototípus megépítésére.

XF6F-1 az első repülése előtt (1942)

A 10,12 méter hosszú, 3,97 méter magas repülőgépek gyártására a New York állambeli Long Islanden, Bethpage városában egy új üzemet építettek. A ’Hellcat’ névre keresztelt, továbbfejlesztett, R-2800-as Pratt & Whitney Double Wasp csillagmotorral szerelt XF6F-3-as jelzésű gép percenkénti emelkedőképessége meghaladta az ezer, szolgálati csúcsma- gassága pedig a 11 200 métert. Üzemanyagtartályaiban (póttartállyal) több mint 1,5 ezer liter benzin fért el, ami közel 2500 kilométeres táv megtételére tette alkalmassá. (Megj.: ez a Wildcat hatótávolságának mintegy kétszerese.)

A pilóta védelmét a golyóálló szélvédő mellett közel 100 kilogramm páncél biztosította. A fegyverzetet hat 12,7 mm-es Browning géppuska alkotta, darabonként 400 lőszerrel. A Hellcat üresen 4,1 tonnát, harckészen 5,2 tonnát nyomott, max. sebessége elérte a 602 km/h-t. A tágas kabinnal rendelkező Hellcat mindemellett könnyen kezelhető volt, így a kezdők is jól boldogultak a géptípussal. Nem meglepő, hogy a Grumman cég a háború végéig nem kevesebb, mint 12 275 Hellcatet gyártott le.

A világháború alatt a Hellcatek az amerikaiak részvételével zajló valamennyi csendes-óceáni szigetcsatában részt vettek. Első éles bevetésükre 1943. augusztus 31-én került sor; a gépek két japán járőrhajót is harcképtelenné tettek, de az akció során két amerikai repülő is odaveszett. A Hellcat már másnap elkönyvelhette első légi győzelmét is: a USS Independence hordozó gépei egy japán járőrhidroplánt lőttek le.

Az amerikai haditengerészet F6F vadászrepülői 1942 júliusában.

Az első Zero-t a USS Yorktown (CV-10) repülőgép-hordozó pilótája, Robert W. Duncan lőtte le 1943. október 5-én, a japán megszállás alatt álló Wake-sziget elleni támadás során. Már itt nyilvánvalóvá vált, hogy az elődjénél jobban gyorsuló, a jóval mozgéko- nyabb Zerokat zuhanórepülésben és emelkedésben is felülmúló Hellcat alkalmas lehet a japánokkal szembeni légi fölény megszerzésére.

A Hellcatek Zerokkal szembeni győzelmeinek aránya a háború során 13:1 volt, vagyis minden 13 lelőtt Zerora egy Hellcat jutott  — az utóbbi innen kapta a „Zeroölő” nevet. A háború utolsó két évében minden lelőtt Hellcatre 19 megsemmisített japán repülő jutott. Ez a hatalmas különbség jórészt a repülő kialakításának volt köszönhető. Nem véletlen, hogy az amerikai pilóták — nagyrészt a repülőtípus által nyújtott biztonságot értékelték a legtöbbre. Még az ellenséges japán pilóták is elismerően nyilatkoztak a Hellcatről.

Felszállásra készülő Hellcat.

A Hellcat egyik leglátványosabb diadala a Fülöp-tengeri csatához köthető. Az 1944. június 19-20-án zajló ütközet során az amerikaiak 433 repülőgépet lőttek le a levegőben, mint- egy 200-at pedig a földön pusztítottak el, emellett pedig három repülőgép-hordozót is elsüllyesztettek. Az összecsapást az aránytalanul nagy japán veszteségek miatt „Mariana-szigeteki nagy pulykalövészet” néven emlegették az amerikai hordozók pilótái, akik 373 repülőből 243-at lőttek le, miközben „csak” 29 gépet vesztettek. A hatalmas győzelemben a Hellcatek kulcsszerepet játszottak.

Hellcat-ek a USS Yorktown hangárjában.

A II. világháború során az amerikai haditengerészet történetének legeredményesebb vadászgép-típusával igazoltan 5223 ellenséges gépet lőttek le, többségüket a csendes-óceáni hadszíntéren. A brit Királyi Haditengerészeti Flotta légiereje a Földközi-tenger medencéjében, Norvégiában, valamint a Távol-Keleten összesen 1263 Hellcatet (köztük fotófelderítő és éjszakai vadász változatotokat) vetett be a háborúban. A Royal Navy kötelékébe tartozó Hellcatek a háború folyamán 52 ellenséges gépet lőttek le.

David McCampbell kapitány a háború során 34 légi győzelmet ért el Hellcatjével. Az amerikai haditengerészet pilótái közül ennél többel azóta sem büszkélkedhet senki, de McCampbell ezzel az eredménnyel a világháború amerikai ászai közül összesítésben is a harmadik helyet foglalja el. Emellett Cecil Harris (24 gépet lőtt le), Eugene Valencia (23 gép), Alexander Vraciu és Cornalius Nooy (19-19 gép), valamint Patrick Fleming is nagy- számú légi győzelmet aratott Hellcatjével.

Hellcatok a törzs alatti üzemanyagtartállyal.

A Hellcatek a háború után veszítettek jelentőségükből. Az USA-ban a Grumman F8F Bearcatek váltották fel a gépeket, azonban a tartalékos és a kiképző alakulatok 1954-ig még repültek velük. Néhány gépet a franciák kaptak meg, akik az indokínai háború mellett még Algériában is vetettek be Hellcateket. A típus utolsó bevetésére 1960-ban, az uruguayi flotta kötelékében került sor.

Az amerikai haditengerészeti repülők közül a Hellcat mellett a Vought F-4U Corsair emelkedett ki, és a szakértők véleménye még ma is megoszlik azzal kapcsolatban, hogy melyik volt jobb gép  — de a többség a Hellcat mellett teszi le a voksát. A két gép esetében már megtervezésük irányelveiben is komoly eltérések mutatkoztak. A Hellcatnél a kiemelkedő teljesítmény mellett a könnyű kezelhetőségre és karbantarthatóságra helyeztek nagy hangsúlyt, míg a Corsair esetében a teljesítmény maximalizálása volt a tervezők célja. Nem véletlen tehát, hogy míg a pilóták a Corsair esetében a kirobbanó erőt emelték ki, addig a Hellcatnál a biztonságot hangsúlyozták. (via mult-kor)

(Forrás: Charles Stafrace: Grumman F6F Hellcat; 
Edward M. Young: F6F Hellcat vs. A6M Zero-sen)