Az Atlanti-óceánon 1941. május 27-én süllyedt el a német haditengerészet büszkesége, a Bismarck csatahajó, amely első harci bevetésének kilencedik napján esett áldozatul a brit flottának. Az első német birodalmi kancellár nevét viselő hadihajó Bresttől 450 mérföldre, nyugatra merült a hullámsírba 1977 főnyi személyzetével, négy héttel azelőtt, hogy a III. Birodalom megtámadta a Szovjetuniót.

Az 1939-ben vízre bocsátott Bismarck és testvérhajója, a Tirpitz nemcsak a német flotta, hanem a kor legmodernebb, legütőképesebb egységeinek számítottak. Elkészültük idején a világ legnagyobb csatahajói voltak. Sebességük meghaladta a korabeli brit csatahajók csúcssebességét, fegyverzetük pedig olyan tűzerőt jelentett, amellyel akkoriban képesek lettek volna bármely atlanti hadszíntéren szolgáló csatahajó elsüllyesztésére. Pályafutásuk ennek ellenére igen rövid és tragikus volt.

Amíg a hagyományos méretű és osztályú német tengeralattjárók tevékenysége sikeres volt, és azok harcai Németország partjaitól gyakran több ezer kilométerre folytak, a haditengerészet vezetése folyamatosan elutasította hajógyárak egy-két személyes egységekről szóló terveit, nem mutattak érdeklődést a kis úszó egységek iránt.

A háború kezdetén a tengeralattjárók észlelésére alkalmas egyetlen általánosan használt eszköz a hidrofon, a víz alatti mikrofon volt, amellyel a víz alatt mozgó hajó által keltett hangokat lehetett észlelni. Veszély esetén a búvárnaszádok legénysége passzív védekezést alkalmazott, vagyis kikapcsolták a motorokat, lesüllyedtek a tengerfenékre ha az elég sekélyen volt, és teljes csendben maradtak.

A világháború kitörésekor a német tengeralattjárók rettegésben tartották az Atlanti-óceánon hajózó szövetségeseket, akik egyre újabb módszerekkel és eszközökkel próbáltak védekezni ellenük. A radaroktól a mélyvízi bombákig mindennek az volt a célja, hogy csökkentsék, majd megszüntessék az U-Bootok jelentette fenyegetést.

A korábban ismertetett XXI-es és XXIII-as új típusú tengeralattjárók mellett még számtalan megvalósulatlan terv is született Németországban – 1933-tól kezdve, egészen a háború végéig. A Kriegsmarine különféle tengeralattjáró-terveket rendelt meg speciális műveletekhez, vagy a már meglévő U-bootok teljesítményének javításához.

A tengeren vívott harc elsősorban a haditechnika harca volt. Ha az új német tengeralattjárók pár évvel korábban készülnek el, a szövetséges konvojok valóban drámai helyzetbe kerülhettek volna. De az atlanti-csatában bekövetkezett 1943-as fordulat már megmutatta az U-Bootwaffe gyengéit. A víz alá kényszerített német tengeralattjárók nem veszélyeztethették a szövetséges konvojokat, mert víz alatti sebességük a villanymotorok használata miatt lényegesen kisebb volt belső égésű motorjaikkal elért felszíni sebességüknél.

A szövetséges hajók elleni harcban a gyorsan fejlődő német tengeralattjáró-flotta, az U-Bootwaffe játszotta a döntő szerepet. 1940-ben a németek 54 új búvárnaszádot vetettek be, 1941-ben 202-t, 1943-ban pedig már 290-et. Tengeralattjáróik hadműveleti lehetőségeit jelentősen megnövelte az 1940 júniusában elfoglalt hat franciaországi atlanti kikötő: Brest, Lorient, St. Nazaire, La Pallice, La Rochelle és Bordeaux — ahol szárazföldi infrastruktúrát, és ennek részeként hatalmas betonbunkereket építettek ki a tengeralattjárók számára.

Miközben keleten Németország lerohanta Lengyelországot, nyugaton — bár Franciaország és Anglia is hadat üzent a Harmadik Birodalomnak — a fronton egészen 1940. április 9-ig, Dánia és Norvégia megtámadásáig csend volt, tényleges harci események nem történtek.

Nem így a tengeren, ahol a szövetségesek kereskedelmi hajói sorra estek áldozatul a német tengeralattjáróknak. Az első áldozat a brit Athenia volt, amelyet 1939. szeptember 3-án este — azaz az Anglia elleni német hadüzenet napján — süllyesztett el az U-30.

Wald Ábrahám (1902–1950) Kolozsváron született, mint Glasner Mózes főrabbi unokája. Ez a bevezető mintegy előrevetíti, hogy egy testvére kivételével teljes rokonsága koncentrációs táborban pusztult el. Az ő mázlija az volt, hogy 1938 nyarán kivándorolt az Amerikai Egyesült Államokba, ahol jeles matematikusból élenjáróvá képezte magát. Jelentősen hozzájárult a döntéselmélet, a geometria és az ökonometria fejlődéséhez.