Az 1939-ben vízre bocsátott Bismarck és testvérhajója, a Tirpitz nemcsak a német flotta, hanem a kor legmodernebb, legütőképesebb egységeinek számítottak. Elkészültük idején a világ legnagyobb csatahajói voltak. Sebességük meghaladta a korabeli brit csatahajók csúcssebességét, fegyverzetük pedig olyan tűzerőt jelentett, amellyel akkoriban képesek lettek volna bármely atlanti hadszíntéren szolgáló csatahajó elsüllyesztésére. Pályafutásuk ennek ellenére igen rövid és tragikus volt.

Elsődleges feladatuk a konvojok megsemmisítése lett volna, a 251 méter hosszú és 36 méteres övszélességű hajókat 50 000 tonna vízkiszorításúra tervezték. Építésüket 1936-ban kezdték meg: a Bismarckhoz júliusban fogtak hozzá a Blohm und Voss hamburgi gyártelepén, a Tirpitzet pedig októberben kezdték építeni a Krigsmarinewerft wilhelmshaveni hajógyárában.

*

Az I. világháborút lezáró versailles-i békeszerződés szinte teljesen felszámolta a német haditengerészet hajóállományát. Az 1935. június 18-án megkötött angol-német tengeré- szeti egyezmény azonban lehetővé tette Németország számára, hogy újjáépítse flottáját. Az egyezmény hivatalosan is megengedte, hogy a németek 184 ezer tonna összsúlyban csatahajókat építsenek. Ezzel érvénytelenné vált a versailles-i egyezményben megállapí- tott 10 ezer tonnás súlykorlátozás,

Helyette az 1921-es washingtoni Tengerészeti Konferencia által megszabott 35 ezer ton- nás limit vált a Kriegsmarine számára is kötelezővé. 1936-ban azonban gyakorlatilag ezek a korlátozások is érvénytelenné váltak. A következő években valamennyi tengeri hatalom lázas fegyverkezésbe kezdett, és a korábbiaknál sokkal nagyobb, erősebb csatahajók épí- tését kezdték meg. Ebben a flottaépítő versenyben a németek sem kívántak lemaradni, és elkezdték építeni a Bismarck-osztály csatahajóit.

A Bismarck gerincét a hamburgi Blohm & Voss hajógyár 9-es sólyáján 1936. július 1-én fektették le, vízrebocsátására két és fél év múlva, 1939. február 14-én került sor, Adolf Hitler és kísérete és mintegy 60 000 érdeklődő jelenlétében. A Bismarck nevet Erich Raeder kérésére adták az új csatahajónak. A vízrebocsátási után a hajógyár mólójához vontatták, ahol a következő hónapokban folytatták rajta a munkálatokat és beszerelték a belső felszereléseit. (Eközben az egyenes hajóorrt egy íves hajóorra, az ún. Atlantikbugra cserélték, hasonlóan a Scharnhorst-osztály egységeihez.) A felszerelése 18 hónapot vett igénybe, 1940 áprilisában érkeztek a legénység első tagjai a hajóhoz, majd 1940 júniusá- ban egy úszódokkban helyezték el, hogy a hajócsavarjait is felszerelhessék.

Az a jelű (Anton) lövegtorony a hajó orrában.

Az új csatahajót nyolc 380 mm-es főlövege (eredetileg 406 mm-es lövegeket terveztek, de ezek nem készültek el időre), melyeket négy, egyenként 1452 tonna tömegű lövegtorony- ban helyezték el, hatalmas tűzerővel ruházta fel. A lőgyakorlatok és az I. világháborús tapasztalatok alapján a német mérnökök úgy gondolták, ez a csatahajók főtüzérségének ideális elrendezése. A hajó orrán és tatján elhelyezett két-két ikerlövegtorony biztosította a tűzerő megosztásának legkiegyensúlyozottabb módját, a kilőtt lövedékek nem zavarták egymás pályáját, valamint minimálisra csökkentette a lövegtornyot ért találat miatt kieső lövegek számát.

A Kriegsmarine konstruktőrei szerint ezek az előnyök ellensúlyozták a négy lövegtornyos elrendezés azon hátrányát, hogy a több lövegtorony miatt az övpáncél hossza nagyobb volt, mint a három- vagy négyágyús tornyokkal szerelt hajók esetében, és ez értelemsze- rűen nagyobb páncélsúlyt tett szükségessé. A lövegeket a -5,51+30°-os tartományban lehetett emelni, a legnagyobb lőtávolság optikai irányzékkal 36.800 m volt.

A Bismarck fő felépítményének bal oldala az elülső két 150 mm-es lövegtoronnyal.

A főfegyverzetet tizenkét 150 mm-es másodlagos löveg egészítette ki. Az 1934-ben szolgálatba állított SK C/28 jól bevált, megbízható fegyverek voltak. A 8,2 méter hosszú, 9,08 tonna súlyú lövegek a maximális, 40 fokos csőemelkedésnél 23 km távolságra tudták eljuttatni 45,3 kg súlyú lövedékeiket. Ezek az ágyúk azonban légvédelmi célokra nem voltak alkalmasak, ezért utólag sok kritika érte a német konstruktőröket, hogy ezeknek a korlátozottan alkalmazható fegyvereknek a beépítése mellett döntöttek, ahelyett, hogy a többi haditengerészetnél használt, felszíni és légi célok ellen egyaránt alkalmazható, ket- tős rendeltetésű lövegeket rendszeresítették volna.

Az angolokkal és amerikaiakkal ellentétben azonban a németek nagy valószínűséggel számíthattak arra, hogy hajóiknak túlerőben levő ellenséggel szemben kell felvenniük a küzdelmet, ezért úgy vélték, szükségük van ezekre az ágyúkra, mivel a kisebb kaliberű kettős rendeltetésű lövegek hatótávolsága és tűzereje nem biztosít megfelelő védelmet a támadó rombolók és könnyűcirkálók ellen.

A jobb oldali III. számú 150 mm-es torony, 1940.

A hajó nehéz légvédelmét 16 darab, félig nyitott ikerlövegtornyokban elhelyezett 105 mm-es SK C/33 légvédelmi ágyú biztosította. A 12,5 km magasság alatt repülő célpontok ellen használható, 18 lövés/perc tűzgyorsaságú, nagy tűzerejű, pontos és megbízható fegyverek hatékonyságát azonban némileg lerontotta a tornyok és a lövegek viszonylag lassú forgatási, illetve emelési sebessége (8-10 fok/sec). Ezen felül még tizenhat 37 mm-es, tizennyolc darab 20 mm-es légvédelmi gépágyú kapott helyet a fedélzeten.

A csatahajó különlegessége volt a hajó orrában, a vízvonal alatt, a hossztengelytől jobbra, ill. balra beépített hat darab, 533 mm-es torpedóvető cső. Ezek már a harmincas években is meglehetősen anakronisztikus hatást keltettek, hiszen az 1928-ban szolgálatba állított angol Nelson-osztály óta csatahajókon nem építettek be torpedófegyverzetet. A vető- csövek sebezhető pontot jelentettek a hajón, védelmük pedig jelentős plusz páncélzatot igényelt. Beépítésük arra utal, hogy a német haditengerészet elsősorban az ellenség kereskedelmi hajózása elleni portyázó hadviselésre szánta a Bismarck-ot. Úgyszintén ezt jelzi az Arado Ar-196 felderítő repülőgépek elhelyezése a hajón.

A Bismarck felépítménye az A jelű (Anton) torony mellől fényképezve, Wilhelmshaven, 1940.

A Bismarck-ot az 1909-es Nassau-osztály óta alkalmazott citadella rendszerű páncélzattal szerelték fel. Ez a páncélelrendezés az első világháborúban kiválóan bevált, és a németek továbbra is úgy gondolták, hogy az általuk feltételezett, 20 km alatti távolságból vívott tűzharcban ez a rendszer nyújtja a legjobb védelmet a hajónak. A hajótest páncélzatának vastagsága általában kisebb volt a hasonló kategóriájú hajókénál, de nagyobb területet védett, mint bármelyik másik csatahajó páncélzata. A páncélöv 320 mm vastag speciális Krupp kompozit páncéllemezekből készült, és a standard vízkiszorítás melletti 10 méteres merülésnél 1,825 méterre ért a vízvonal alá.

 A páncélzat elrendezése és a víz alatti védelem kialakítása a géptermek magasságában.

A fő páncélfedélzet úgynevezett teknősfedélzet volt, azaz a fedélzetek széleit, melyek 80-120 mm vastag páncéllal voltak védve, lefelé hajlították. A hajó oldalpáncélzatának 145 mm-es vastagsága önmagában nem számított kiemelkedőnek, azonban a védelemhez így hozzáadódott a teknősfedélzet lefelé hajlított széle is, és együttesen már kiváló vé- dettséget biztosítottak a hajónak a vízvonal körül becsapódó lövedékekkel szemben. A 120-145 mm-es páncéllal védett citadellán belül további vastagon páncélozott hosszanti keresztválaszfal húzódott, ezeknek feladata volt, hogy a hajó belsejében robbanó lövedé- kek pusztítását minél kisebb területre korlátozzák, ill. hozzájárultak a hajótest hosszanti szilárdságának erősítéséhez is, amire a hajótest kis magassága miatt szükség is volt.

Kiemelt figyelmet fordítottak a parancsnoki híd védelmére, amely 80-350 mm vastagon volt páncélozva, és erős védelmet kaptak a lövegtornyok is – ezek homloklemezének vastagsága 360 mm volt. A védelem mélysége a főbordánál 5,5 méter volt, azonban az orr és tat felé ez a hajótest szélességével egyenes arányban csökkent, és az első löveg- tornyoknál már csak 3,08 méter volt. A hátsó tornyoknál még rosszabb volt a helyzet, itt a rendszer mélysége mindössze 1,28-2.06 méter volt. (Megj.: a páncélzat elavult elhelyezése azt jelentette, hogy a kormányberendezés, valamint a kommunikációs és irányítási rend- szer kevés védelmet kapott, ami később meg is bosszulta magát…)

Részlet a Bismarck fedélzetéről, háttérben az egyik hátsó, C jelű (Cézár) lövegtoronnyal.

Ugyanakkor a hajótest kis magassága – amellett, hogy kisebb célpontot nyújtott – az alacsonyan beépített fő páncélfedélzettel együtt, lejjebb vitte a hajó súlypontját, ami kiváló stabilitást eredményezett. A hajó metacentrikus magassága (a stabilitásra jellemző szám) teljes terhelésnél 4,5 méter, ez valamennyi csatahajó közt messze a legjobb érték. Ugyanakkor viszont az alacsony szabad oldalmagasságot a hajó tengerálló képessége sínylette meg – a hajónak „nedves" fedélzete volt, azaz nagy sebességnél a víz rendszere- sen elárasztotta azt, ami problémát jelentett az orr résznél, nagymértékben zavarta az első lövegtorony működését.

A jól áramvonalazott, karcsú hajó teljes súlyának a 37,8%-át a páncélzat jelentette (17 256 tonna), de a beépített valamivel több, mint 150 000 LE-s Siemens-turbinák 29 csomós (53,7 km/h) sebességet biztosítottak a csatahajónak, melyet a Balti-tengeren végrehajtott próbák és gyakorlatok után 1940. augusztus 24-én állítottak szolgálatba Ernst Lindemann sorhajókapitány parancsnoksága alatt.

 Hitler a Bismarck fedélzetén Lütjens admirálissal és Lindemann kapitánnyal, 1941. május 5.

A Gottenhafenben (ma Gdynia, Lengyelország) állomásozó Bismarck – miután 1941. május 5-én Adolf Hitler is meglátogatta – Raeder tengernagy parancsára elindult első és egyben utolsó bevetésére. A csatahajó 2221 fővel a fedélzetén 1941. május 18-án a Prinz Eugen nehézcirkáló társaságában kifutott, hogy az észak-atlanti vizeken portyázva felku- tassák és elpusztítsák az Angliába tartó, hadianyagot és élelmiszert szállító konvojokat. A kötelék parancsnokává Günter Lütjens altengernagyot nevezték ki.

Útjuk azonban nem maradt titokban, a brit Admiralitás a HMS Hood és a HMS Prince of Wales csatahajókat küldték feltartóztatásukra a Dánia-szorosba, akikkel a Bismarck és kísérője 24-én kora hajnalban csapott össze: a Bismarck harmadik sortüze felrobbantotta a Hoodot. A csata későbbi részében még súlyosan megrongálták a Prince of Walest, de a Bismarck-ot is két találat érte. Mivel megsérült az első üzemanyagtartálya, a csatahajó külön vált a Prinz Eugen-től és Franciaország (Brest kikötője) felé vette az irányt.

A Bismarck menetben – a Prinz Eugen fedélzetéről fényképezve.

Ezt követően megindult a hadtörténet legnagyobb szabású hajtóvadászata egyetlen hajó ellen; a britek nem kevesebb, mint 7 csatahajója, 2 repülőgép-hordozója, valamint 90 cirkálója, rombolója és egyéb hadihajója sorakozott fel az üldözésre. Május 26-án az Ark Royal-ról felszálló Swordfish torpedóvető repülőgépek eltalálták a Bismarck kormány- művét, irányíthatatlanná téve a német csatahajót. Ezt követően a Royal Navy május 27-én odaérkező flottacsoportja, a King George V. és a Rodney csatahajók, valamint a Norfolk és a Dorestshire cirkálók elsüllyesztették a Bismarck-ot. (A hajó elsüllyesztését később majd külön is tárgyaljuk…)

1989-ben a Titanic-ot is felkutató Ballard kb. 4300 m mélyen az óceánban megtalálta a Bismarckot, és brit szakmai közvéleményben éles vitát kavarva megszellőztette azt a feltételezést, miszerint a Bismarckkal nem az ágyúzás végzett, hanem a saját legénysége süllyesztette el. Mindenesetre a helyszínt haditengerészeti temetőnek nyilvánították…