A szövetséges hajók elleni harcban a gyorsan fejlődő német tengeralattjáró-flotta, az U-Bootwaffe játszotta a döntő szerepet. 1940-ben a németek 54 új búvárnaszádot vetettek be, 1941-ben 202-t, 1943-ban pedig már 290-et. Tengeralattjáróik hadműveleti lehetőségeit jelentősen megnövelte az 1940 júniusában elfoglalt hat franciaországi atlanti kikötő: Brest, Lorient, St. Nazaire, La Pallice, La Rochelle és Bordeaux — ahol szárazföldi infrastruktúrát, és ennek részeként hatalmas betonbunkereket építettek ki a tengeralattjárók számára.

A britek bombázni kezdték az új német támaszpontokat, és megpróbálták elzárni azokat az útvonalakat, amelyeken a U-hajók kijuthattak a Biscayai-öbölből (ma: Vizcayai-öböl) az Atlanti-óceánra. A brit hajók és repülőgépek folyamatosan járőröztek a brit partoktól a Spanyolország északnyugati partján lévő Ortegal-fokig. A németek víz alatt hajózhattak át a veszélyes területen, emiatt viszont az akkumulátoraik hamar lemerültek. Minthogy a szövetséges repülőgépek általában egyesével tevékenykedtek, a németek hamarosan új módszert kezdtek alkalmazni: 30-35 hajóból álló csoportokban, megerősített légvédelem- mel, a felszínre emelkedve haladtak át a veszélyes térségen.

Válaszképp a britek repülőgépekből és felszíni hajókból álló „vegyes" járőröket küldtek ellenük. Az Atlanti-óceánért vívott csata hónapról hónapra hevesebbé vált. A németek tökéletesítették U-Bootjaikat és torpedóikat. Tengeralattjáróikat már a háború elején mágneses torpedókkal szerelték fel, amelyek a megtámadott hajó alatt, a hajótest mág- neses terének hatására robbantak fel. A mágneses torpedók azonban gyakran mondtak csütörtököt, és a szövetségesek is megtalálták az ellenszert, a hajók demagnetizálását.

A szövetséges hajókaravánok elleni német támadásokban elsősorban a „farkasfalkák" voltak sikeresek. A módszert még az első világháború vége felé dolgozták ki: a tenger- alattjárók előbb nagy területen szétszóródva keresték a célpontokat, majd ha valamelyik észrevett egy konvojt, értesítette a parancsnokságot, amely összevonta a „falkát". Ezután rendszerint éjszaka, a felszínre emelkedve csoportosan támadtak kiszemelt áldozatukra. Gyakran beúsztak a teherhajók közé, kilőtték torpedóikat, majd lemerülve elmenekültek a konvojt kísérő hadihajók elől.

1940 közepétől 1941 márciusáig a németek a legtöbb hajót Írországtól északnyugatra süllyesztették el, 1941 második felében viszont a legveszélyeztetettebb térség már Grön- land déli partjaitól egészen az Azori-szigetekig terjedt. Az 1940-es esztendő nagy sikerei után az U-Bootok következő, és egyben utolsó nagy „fogása" az Egyesült Államok hadba lépését követő időszakra esett: 1941 decemberétől 1942 augusztusáig több mint hatszáz hajót süllyesztettek el az USA és Kanada keleti partjainál, a Mexikói-öbölben és a Karib-tengeren — eközben csak 22 saját egységet vesztettek.

Elképesztően merészek voltak, gyakran még a sekély parti vizekre is üldözték a teher- hajókat, ahol veszély esetén már le sem tudtak volna merülni. A tengeralattjáró-flotta hatékonyságát tovább növelte az ún. „fejőstehenek" — a többi U-Boot számára üzem- anyagot és torpedót szállító — nagyobb méretű egységek bevetése.

A Prinz Eugen nehézcirkáló

1942 februárjában a németek úgy döntöttek, hogy a Scharnhorst és a Gneisenau csata- cirkálót, valamint a Bismarckot elkísérő Prinz Eugen nehézcirkálót Brestből a csatornán át visszavonják a német vizekre, mivel — az angol partok közelében állomásozó három nagy hadihajó kezdettől fogva a RAF kiemelkedő célpontjának számított — a britek fo- lyamatosan bombázták a hajókat befogadó kikötőket. (A Kriegsmarine a Brestbe szorult három hadihajót az Észak-Norvégiában állomásozó erői növelésére akarta felhasználni.)

A Cerberus fedőnevű akció alaposan megszégyenítette a Royal Navyt, amely nem tudta megakadályozni, hogy a német hajók a britek orra előtt áthaladjanak az alig 40 km széles Doveri-szoroson. A Scharnhorst, a Gneisenau és a Prinz Eugen vadászgépek és a Kriegs- marine könnyű hajóinak fedezetével minden különösebb nehézség nélkül hajózott át a szoros legveszélyesebb szakaszán; késő délután már eredménytelenül támadták őket a kapkodva összeszedett és bevetett brit repülőgépek, rombolók és gyorsnaszádok.

Raeder admirális a Dánia-szoroson át szerette volna visszarendelni őket Németországba, Hitler azonban tartott tőle, hogy megismétlődik a Bismarck esete, és választás elé állította Raedert: a hajók vagy a La Manche-csatornán át térnek haza vagy pedig Brestben leszerelik őket. Így került sor 1942. február 12-13. során a híres „Csatorna-futamra” melynek során a két német csatacirkáló, a Prinz Eugen nehézcirkáló hat romboló kíséretében áthaladt a La Manche-on, és visszatért a hazai kikötőkbe.

Brit bombázók a bresti szárazdokkokban álló német hajók felett (kép balszélén megtévesztő festéssel álcázva, 1941. december 18.)

A legveszélyesebbnek az aknák bizonyultak, amelyekre ugyan a holland partok közelében ráfutott a Scharnhorst és a Gneisenau is, de a robbanás nem okozott komolyabb kárt, így 12-én éjjel sikerült befutniuk a német kikötőkbe. Az akció mérlege azonban mégsem egy- értelmű, ami harcászati szempontból a Royal Navy kudarca volt, hadászati szempontból sikernek bizonyult: az USA-ból és Kanadából induló konvojokat többé nem fenyegették a nagy német hadihajók, azok ismét a birodalom hadászati blokádján belülre kerültek.

A sarkvidéki konvojok elleni támadási lehetőségeik is csökkentek, mert a szövetséges hadvezetés több nehéz hadihajót is a szovjet kikötőkbe, elsősorban a Murmanszkba tartó szállítóhajók közvetett védelmére rendelt. Ezt igazolja a Scharnhorst sorsa is: miközben megpróbált elfogni egy sarkvidéki hajókaravánt, a szövetséges hadihajók meglepték, és az Északi-fok közelében elsüllyesztették. A Scharnhorst elvesztése arra késztette a Kriegsmarinét, hogy beszüntesse nagy felszíni hadihajóinak atlanti-óceáni akcióit.

1943. második negyedévében aztán az Atlanti-óceánért vívott csatában bekövetkezett a fordulat. Míg 1941-ben a német tengeralattjárók 445 hajót süllyesztettek el, egy évvel később pedig már 2094, addig 1943-ban a német búvárnaszádok 451, 1944-ben pedig már csak 131 szövetséges hajó esett áldozatul, miközben saját veszteségeik rohamosan nőttek. A szövetségeseknek 1943. második negyedévében 74 U-bootot sikerült megsem- misíteniük, 1943-ban pedig már 245-öt. Az U-Bootwaffe összeomlását jól mutatja, hogy 1943-ban a németek már több tengeralattjárójukat vesztették el, mint amennyi keres- kedelmi hajót elsüllyesztettek. Volt olyan időszak, amikor egy elsüllyesztett teherhajóra két megsemmisült tengeralattjáró jutott.

Jelentős fordulatot hozott az atlanti-csatában a szövetségesek sok új műszaki és harcá- szati megoldása, mint például a Liberty típusú hajók előregyártott elemekből történő építésének bevezetése az Egyesült Államokban: egy-egy ilyen hajó 4 nap és 15 óra alatt készült el. A németek is felgyorsították kutatásaikat (új torpedók, Schnorchel-készülék) és a háború végére új tengeralattjárók prototípusai készültek el. Tömeges bevetésükre azonban már nem maradt idő.

A háború alatt a németek összesen 1170 tengeralattjárót gyártottak és 863-at be is vetettek. Közülük 630 süllyedt el, többségük a teljes legénységgel együtt (A búvárhajók 39 000 főnyi legénységéből 27 000-én vesztek oda). A németek az Atlanti-óceánon kívül az Indiai-óceánon is folytattak korlátozott hadműveleteket, áttmenetileg az Admiral Scheer zsebcsatahajó, segédcirkálók, U-bootok is tevékenykedtek ott. A Kriegsmarine még a Csendes-óceán nagyon távoli részén is megjelent (erről később majd hosszab- ban), azonban a Távol-Kelet és a Csendes-óceán a tengelyhatalmak harmadik tagja, Japán harci területe volt.