A háború kezdetén a tengeralattjárók észlelésére alkalmas egyetlen általánosan használt eszköz a hidrofon, a víz alatti mikrofon volt, amellyel a víz alatt mozgó hajó által keltett hangokat lehetett észlelni. Veszély esetén a búvárnaszádok legénysége passzív védekezést alkalmazott, vagyis kikapcsolták a motorokat, lesüllyedtek a tengerfenékre ha az elég sekélyen volt, és teljes csendben maradtak.

A a víz alá merült búvárhajók elleni harcban az ASDIC (az Anti Submarine Detection Investigation Comittee kutatóintézet nevének rövidítése) hozott igazi fordulatot. Az ASDIC lelke egy felváltva egymásra helyezett fém- és kvarclemezekből álló oszcillátor volt. A berendezés váltóáram hatására erős hanghullámot keltett, amely visszaverődött a víz alatt rejtőzködő hajóról vagy bármilyen más elég kemény tárgyról, például halrajról, majd visszaverődött a hanghullámot küldő hajó vevőkészülékébe.

ASDIC a HMCS Rimouski fedélzetén, 1943. november

A keresett hajó távolságát a hanghullám kibocsátása és a vevőkészülékbe való visszaérkezése között eltelt idő alapján határozták meg. Az ASDIC legnagyobb hibája az volt, hogy használatakor mintegy húsz csomóra kellett csökkenteni a sebességet, és az általa kibocsátott hanghullámot az ellenséges hajó is észlelhette.

A brit ASV radar

Az Atlanti-óceánon aratott szövetséges győzelemben elsősorban a 10 cm-es hullámhosz- szon dolgozó brit radarok bevezetése volt döntő jelentőségű, amellyel immár a legtöbb konvojkísérő hajót és számos, nagy hatótávolságú repülőgépet is felszereltek. A radar alkalmazásával egyrészt nagy távolságból — látóterületen túl — fel lehetett deríteni a felszínen úszó ellenséges hajókat, másrészt pontosan meg lehetett határozni a pozíció- jukat. A német tengeralattjárók nem észlelték a 10 cm-es radar jeleit, így gyakran lepték meg őket váratlanul a felszínen, rendszerint végzetes következményekkel.

Sir Robert Watson-Watt, a Huff-Duff és a radar brit feltalálója

Az 1939-ben kifejlesztett készülék az első példányainak gyenge pontja a földfelszínről visszaverődő erős zavaró jelek voltak, ezért döntöttek a tenger feletti ill. a tengeren való alkalmazásról; a készülék tengeri változata lett ASV. 1940 nyarán a Parti Parancsnokság- nak már volt egy Mark-II-es típusjelű ASV-je, amely négy mérföld sugarú körben észlelte a felszínen haladó tengeralattjárókat, és a célpont közelébe vezette a repülőgépeket. Az 1943-ra már általánosan alkalmazott brit radar hatékonysága igen nagy szerepet játszott a felszínen tartózkodó U-hajók megtalálásában és legyőzésében.

H/F D/F

A felszínen úszó U-bootokat a radarok észlelhették, bár rossz idő esetén nem kellő pontossággal jelezték a közeledő ellenséget. A tengeralattjárók bemérésére szolgáló ígéretes módszer volt az 1942-ben bevezetett nagyfrekvenciájú rövidhullámú rádiós iránymérő készülék, a H/F D/F (High Frequency Direction Finding), népszerű nevén Huff-Duff. Működése azon alapult, hogy a „farkasfalkává" összeálló búvárnaszádok támadásra készülve meghatározott rövidhullámú rádiósávokon érintkeztek egymással.

Mélyvízi bombatámadás

Ha a H/F D/F fogott egy ilyen jelet, a készüléket ráhangolták az adott frekvenciára, majd bemérték az U-Boot irányát — majd ezt az információt továbbították a kísérőhajóknak. A fedezet hajói szintén vették a tengeralattjáró jeleit, a bemérési vonalak metszéspontja megközelítőleg megadta a keresett hajó helyét. A bemért tengeralattjárók megsemmi- sítésére nagy többségében mélyvízi bombát használtak.

Mélyvízi bombák és a Hedgehog

A rombolók — és később az összes többi kísérőhajó — legfontosabb tengeralattjáró-elhárító fegyvere a vízibomba volt. Az első világháború éveiben kifejlesztett, kifejezetten tengeralattjárók ellen alkalmazott mélyvízi bomba egy 150 kg súlyú, robbanóanyaggal megtöltött fémhenger volt. A hidrosztatikus membrán a kívánt mélység elérése után mozgásba hozta az ütőszeg rugóját; az ütőszeg ráütött a gyutacsra, és a bomba felrob- bant. Célba juttatásának bevált módja volt a Thornycroft bombavető alkalmazása, amely a bombákat mintegy 150 méterre lőtte ki.

Mélyvízi bomba betöltése a HMS Dianthus korvett fedélzetén

A bombavetők viszonylag nagy területet tudtak beszórni; a becslések szerint a tengeralattjárótól 10 méterre felrobbanó bomba már megrongálta a hajót, ha pedig 5 méternél közelebb robbant, rendszerint meg is semmisítette. A nagy hátránya volt, hogy a bombák felrobbanásakor a hanghullámok visszaverődése megszakadt, és az ASDIC használhatatlanná vált egy időre.

Ugyanakkor a vízibombák hatásfoka is meglehetősen alacsony volt, a felszín alatt megbúvó, a tengeralattjáró-vadász fedélzetéről láthatatlan U-bootot nem volt könnyű pontosan eltalálni, így a szövetséges hajók nem ritkán 300-400 vízibombát is kiszórtak egyetlen búvárnaszádra.

Hedgehog a HMS  Westcott-on

A megoldást a Hedgehog, vagyis „Sündisznó" bombavetők alkalmazása jelentette. Az alapvető különbség a két támadási mód között az volt, hogy a Hedgehog segítségével 24 kisméretű töltetből álló sorozatot lőhettek ki 200 méterig terjedő távolságra. A lövedékek megfelelő beállítása és központi indítása következtében a lövedékek csaknem egyszerre csapódtak a vízbe egy ellipszis alakú területet lefedve, és csak találat esetén robbantak.

Ha a 11 kg-os, háromszoros robbanóerejű Toprex lövedék eltalált egy tengeralattjárót, az majdnem minden esetben azonnal elsüllyedt. A felszínre kényszerülő sérült U-Bootokat pedig lövegek tüzével süllyesztették el. (Az elsõ Hedgehog-t a HMS Bayntun fregatt fedél- zetére szerelték fel 1943. március 12-én. Ezek a bombavetők és az akusztikus torpedók váltak a későbbiek folyamán a legfontosabb fegyverekké a tengeralattjárók ellen folytatott küzdelemben.)

A tengeralattjárók elleni harc aktív eszközei mellett olyan passzív berendezéseket is használtak, amelyek az ellenség új fegyvereinek hatékonyságát korlátozták. A mágneses aknák ellen pl. a demagnetizáló kábeleket alkalmazták, az 1943-ban bevezetett Zaunkönig akusztikus torpedók ellen pedig a hajók csalikat vontattak maguk után, amelyek hangos zajt bocsátottak ki, magukhoz vonzva a torpedókat. A britek Foxernek, a kanadaiak pedig Catnek nevezték ezeket a dobozokat, amelyek jócskán megnehezítették a németek dol- gát. A csalik alkalmazása után a kilőtt, addig igen hatékony akusztikus torpedóknak már alig 20 százaléka csapódott a célba, a többi a jeladó felől érkező hanghullámokra állt rá.

Fontos újítás volt a rendszerint néhány korszerű rombolóból álló új harcászati egységek, az ún. támogató csoportok (Support Groups) bevezetése. Ezek a csoportok önállóan te- vékenykedtek, még a konvojoktól nagyobb távolságra is felkutatták s megsemmisítették a gyülekező tengeralattjárókat. A támogató csoportok a legveszélyesebb időszakban, vagyis éjszaka, tízegynéhány mérföld távolságra maradtak a konvojtól, azon az oldalon, ahonnan a legnagyobb veszély fenyegetett, vagyis ahol a H/F D/F lehallgatás a legna- gyobb aktivitást jelezte.

A V és W osztályú rombolók voltak a leggyakoribbak a kísérő csoportokban.

Amikor a radaron észleltek egy felszínre úszó búvárhajót, meghatározták pozícióját, és világító rakétát lőttek ki fölé. A támadás folytatása általában az ellenség merülése közben zajlott, az ASDIC méréseit követve. Hogy megakadályozzák az U-Bootokat abban, hogy a felszínre emelkedve támadhassanak, mélyvízi bombát lőttek ki, miközben reflektorokkal is megvilágították a területet.

A levegőből 1943-ban a konvojok tengeri és légi fedezetének megszervezése, főképpen pedig az ellenséget meglepő új technikai megoldások alkalmazása jelentős fölényt biztosított a szövetségeseknek. Rendkívül fontos volt az ellenfél szándékainak ismerete is, amit a Bletchley Parkban működő brit központ rejtjelfejtő gépei tettek lehetővé. Sok tengeralattjáró ki sem jutott a tengerre, már a támaszpontok előtt szétbombázták őket. Az Atlanti-óceánon aratott győzelemben mégis a tökéletesített, 10 cm-es hullámokat kibocsájtó radarok 1943-as bevezetése volt döntő jelentőségű, a radarokkal és mélyvízi bombákkal felszerelt repülőgépek billentették a mérleget a szövetségesek javára.

A RAAF Sunderlandja támadja az U-243-at a Vizcayai-öbölben 1944 nyarán

Kezdetben a repülőgépek a szárazföldi támaszpontokról szálltak fel. Az Atlanti-óceán északi medencéjében évről évre csökkent az a terület, ahol az U-Bootok még viszonylag biztonságban voltak a szövetségesek légitámadásai elől. 1943-ban azonban Izlandon és az Azori-szigeteken is létesültek légitámaszpontok, és ettől kezdve a németek vesztesé- gei hónapról hónapra nőttek. Amikor pedig a szövetségesek a nagy számban épített kísérő repülőgép-hordozókat is bevetették a konvojok védelmére, a tengeralattjárók utolsó esélyüket is elvesztették. A víz alatt már nem érvényesült fő erősségük, a mozgékonyságuk. Az Atlanti-óceánért vívott csata néhány évi elkeseredett küzdelem után a szövetségesek győzelmével ért véget.