A tengeren vívott harc elsősorban a haditechnika harca volt. Ha az új német tengeralattjárók pár évvel korábban készülnek el, a szövetséges konvojok valóban drámai helyzetbe kerülhettek volna. De az atlanti-csatában bekövetkezett 1943-as fordulat már megmutatta az U-Bootwaffe gyengéit. A víz alá kényszerített német tengeralattjárók nem veszélyeztethették a szövetséges konvojokat, mert víz alatti sebességük a villanymotorok használata miatt lényegesen kisebb volt belső égésű motorjaikkal elért felszíni sebességüknél.

Megoldást a légperiszkóp, a Schnorchel széleskörű alkalmazása jelentette. A toronyból, vagy közvetlenül a fedélzetből kiinduló cső lehetővé tette a hajók dízelmotorjának víz alatti használatát. Belsejében két cső volt: az egyik friss levegőt vezetett a hajó belsejébe, elsősorban a motorokhoz, a másik pedig a kipufogógázt vezette ki. Ez lehetővé tette a periszkópmélységben haladó tengeralattjáróknak a dieselmotor majdnem korlátlan víz alatti működését.

A berendezés másik nagy előnye volt, hogy csak egy egészen kis része állt ki a vízből, így kevésbé verte vissza a radarhullámokat, mint a felszínre emelkedett hajó. A megoldásnak azonban voltak hátrányai: először is lassította a tengeralattjárót, másodszor komoly gon- dot okozott az állandóan víz alatt tartózkodó hajón, hogy az elhasznált levegő nem, vagy csak kevéssé tudott eltávozni a hajótestből. A harmadik probléma az volt, hogy a korai Schnorchel-árbóc hajlamos volt elzáródni, ilyenformán a dieselmotor a felszínről nem jutott levegőhöz és azt a hajótestből használta el.

Az USA-ban már 1933-ban elkészítették az első hasonló berendezést; Németországban ugyanebben az évben dolgozta ki Helmut Walter a légperiszkóp első terveit. Gyakorlati felhasználásában mégis a holland haditengerészet járt az élen, kísérletképpen 1938-ban kipróbálták, majd 1939-ben több tengeralattjárójukat ellátták a J. J. Wichers által 1935-ben tervezett berendezéssel. Amikor 1940-ben a német hadsereg elfoglalta Hollandiát, a hadizsákmányban szerepelt ez a holland találmány, de mivel a német tengeralattjárók ebben az időszakban többnyire a felszínen hajtották végre hadműveleteiket, és csak meneküléskor, vagy kivételes esetben támadáskor merültek le, a német haditengerészet nem szentelt különösebb figyelmet a készüléknek.

1943-ra viszont egyre gyakrabban érte a német tengeralattjárókat támadás a szövet- séges légierő részéről. Ekkor elővették az addig félredobott találmányt, és elkezdték beépíteni az U-Bootwaffe már kész VIIC és IXC osztály hajóiba. Az első hajó, amelybe beszerelték a Schnorchel-készüléket az U-58 volt, kísérletképpen a Balti-tengeren 1943 nyarán. Hadműveleti területen – a franciaországi bázisokon – 1944 júniusában kezdték el a készülékeket alkalmazni. (A VII. típusú hajókba lehajtható Schnorchel-t építettek be a tengeralattjáró bal oldalába, míg a IX. típusú hajókon a toronyban helyezték el.)*

Az igazi megoldást azonban az jelentette, amikor sikerült a tengeralattjárók víz alatti sebességét 17 csomóra növelni. Az U-bootok konstrukcióját forradalmasító megoldások tervezője Hellmut Walter volt. Koncepciója a víz alatt is nagy sebességű tengeralattjárók megépítésére a hidrogénperoxid meghajtású motorok alkalmazásán és az áramvonalas formán alapult. A hidrogénperoxid hiánya azonban gátolta az új meghajtás széleskörű alkalmazását, és a V2 rakétaprogram is konkurenciát jelentett. Végül csak hét kicsi, 300 tonnás hidrogénperoxid meghajtású tengeralattjáró került legyártásra.

Walter munkája azonban nem veszett kárba, csak más irányt vett. Azt javasolta, hogy a hajók hidrogénperoxid tárolására szánt nagy kamráit használják további akkumulátorok elhelyezésére, így háromszorozva meg az elektromotorok teljesítményét. Az új tenger- alattjárók letisztult, áramvonalas formát kapva képessé váltak az akkoriban nagynak számító, több mint 17 csomós víz alatti sebesség elérésére, ami 10 csomóval volt több a VIIC típusú hajók sebességénél. Így az új tengeralattjárók erős, 4000 lóerős dízel-elektro meghajtásuk segítségével már merülésben is meg tudták előzni a konvojokat, sőt a kísérőhajók nagy részét is.

Az új típusú, több és újabb akkumulátorokkal felszerelt U-Bootokat Elektroboot-nak nevezték, Dönitz admirális nagy reményeket fűzött hozzájuk. Az 1600 tonnás XXI típusú, valamint a lényegesen kisebb, 250 tonnás XXIII típusú tengeralattjárók tartoztak ebbe a csoportba. A hajókat 8 előre legyártott „szeletekből" (melyeket különböző gyárakban készítetek el) állították össze, így a XXI típusú tengeralattjárók építése – bár nagyobbak voltak, mint a korábbi típusok – jelentősen felgyorsult. Ennek ellenére a III. Birodalom a háború végéig mindössze két ilyen tengeralattjárót tudott hadrendbe állítani.

A típus hajói hidraulikus torpedó-betöltő rendszert kaptak, ezekkel az orrban lévő hat torpedót gyorsabban töltötték be, mint a VII típusú hajókon egyet. Az új egységeket a periszkóp mellett szonárral és hidrofonnal is felszerelték, így a torpedó kilövéséhez szükséges adatokat a cél vizuális megfigyelése nélkül dolgozhatták ki – hanglokátor segítségével, periszkóp nélkül hajthatott végre támadást – és akár ötven méteres mély- ségben is indíthatott torpedót. A hatótávolságuk is nagy volt: felszínen haladva 10 csomós sebesség mellett meghaladta a 15 000 mérföldet.

A szövetségesek szerencséjére az első ilyen hajó csak 1945 áprilisában futott ki a tengerre. Vagy száz XXI típusú tengeralattjáró épült, de csak néhány vált harcképessé a hosszú kiképzési folyamat miatt – sok időbe telt, mire a legénység elsajátította az új technológia használatát. Végül csak két ilyen tengeralattjáró tudott hadrendbe állni, az U-2511 és az U-3008. A háború után a legtöbb XXI típusú tengeralattjárót szétbontották, vagy elsüllyesztették, kivéve nyolc darabot, melyek a szövetségesekhez kerültek, ahol átvizsgálták és hosszabb-rövidebb időre szolgálatba állították azokat.

A jóval kisebb, a parti vizekben végrehajtandó harci feladatokra tervezett XXIII típusnak több alkalma volt erényei bizonyítására: az első XXIII-as, az U-2321 – vízrebocsátása a Deutsche Werft hamburgi hajógyárában történt 1944. április 17-én. Ezt további hat egy- ség követte, melyeket 1945 elején rögtön be is vetettek Anglia partjai előtt, sikerrel.

A XXIII-as U-2336 az 1964-es felújítás után.

Az új stratégia szerint már nem a nyílt tengeren, hanem indulásuk és érkezésük helyén támadták a szövetséges konvojokat. A viszonylag sekély vizekben való tevékenységre is képes kisméretű XXIII-as különösen alkalmas volt erre. A fegyverzete viszonylag gyenge volt, de aránylag közelről támadott, majd azonnal elmenekült. Ez a módszer a Firth of Forth-ban, 1945. május 7-én végrehajtott utolsó támadásban is bevált, amikor az U-2336 két pontosan kilőtt torpedója a kísérőhajók szeme láttára süllyesztett el két teherhajót.

Az összeomlás szélén álló III. Birodalom azonban már képtelen volt valóra váltani sok száz új típusú U-Boot megépítésére vonatkozó terveit. Ha korábban, valamint nagyobb számban gyártották volna őket, jelentősen befolyásolhatták volna az atlanti-csata kime- netelét. Leghitelesebben a szövetségesek minősítették az új tengeralattjárókat azzal, hogy a háború után mind az USA, mind a Szovjetunió a XXI és XXIII típus számos műszaki megoldását alkalmazta.

*Legalább 119 hagyományos tengeralattjáróba építették be a Schnorkel-készüléket a háború befejezése előtt. Az első levegőztető készülékkel ellátott tengeralattjáró (U-539) Franciaországból indult harci bevetésre 1944. január 2-án. Sok forrás első ilyen hajóként az U-264-t említi, de ez a tengeralattjáró csak egy hónappal később, február 2-án hajózott ki. 1943-ban három hajót szereltek fel a levegőztető készülékkel: U-58-t augusztusban, U-211-t novemberben és az U-264-t decemberben. 1944-ben legalább 95 tengeralattjáróba építették be, míg 1945-ben 14 hajót láttak el a Schnorchel-készülékkel. (Több tengeralattjárónál nem lehet biztosan tudni, hogy kaptak-e ilyen készüléket.)

*

A XXI típusú U-2540-et a háború végén a németek elsüllyesztették, de 1957-ben kiemelték; a helyreállítás után ez lett Bundesmarine Wilhelm Bauer nevű kutató tengeralattjárója. A hajót később kiállították a bremerhaveni Német Tengerészeti Múzeumnál.