A németek a keleti fronton rendkívül szélsőséges időjárási viszonyok között voltak kénytelenek harcolni. Járműveik gyakran a sártengerben, vagy a méteres hóban akadtak el. Ez elsősorban az utánpótlást és hadfelszerelést szállító teherautókat érintette. A probléma megoldásaként született meg a szögletes mozgású, lassú, de minden terepen átgázoló Raupenschlepper Ost (RSO), azaz a "keleti lánctalpas vontató".

A 3 tonnás Opel „Blitz” volt a németek legsikeresebb kísérlete arra, hogy szabványosítsák gépjárműállományukat. A típust több feladatra vették igénybe, mentőautóként ugyanúgy megállta a helyét, mint mozgó javítóműhelyként, vagy parancsnoki járműként.

A II. világháborúba belépni készülő Egyesült Államok minden téren igyekezett a háború elvárásainak megfelelő harceszközőket, speciális katonai járműveket kifejleszteni. Ezek sorába tartozott a korábbi tárgyalt kétéltű személygépkocsi (Jeep) nagyobb, teherszállításra tervezett változata, a GMC gyár DUKW-353 (D = 1942-ben gyártott, U = kétéltű, I = elsőkerék hajtás, W = hátsókerék hajtás) típusjelölésű, úszóképes tehergépkocsija.

1941 augusztusában a német hadsereg elérte Leningrádot. 1941. szeptember 8-án a német és a finn csapatok blokád alá vették a várost, és a Balti flotta fő bázisát — Kronstadtot. A német Északi Hadseregcsoport menetből próbálta elfoglalni Leningrádot, és megsemmisíteni az orosz flottát. Így a Balti-tenger „német beltengerré” vált volna, biztonságos tengeri és száraz- földi kapcsolatot létrehozva Skandináviával és a finn szövetségeseikkel.

1941.szeptember 8-án zárták körül Oroszország egykori fővárosát, a Leningrádra átkeresztelt Szentpétervárt, ám a német hadvezetés a Néva-parti város bevétele helyett annak kiéheztetése mellett döntött. Leningrád és a szovjet hátország között szinte teljesen megszűnt a kapcsolat, és megkezdődött az újkori történelem egyik leghosszabb, legtöbb áldozatot követelő ostroma.

1941. szeptember 12-én a XVI. Hadtest 96. gyalogoshadosztályának 31. gyalogosezredébe tartozó előőrsök elérték Leningrád külvárosát. Találkoztak egy belváros felé tartó villamossal. Az utasokat leszállították, és a villamosvezetőnek átadtak egy levelet, amelyben a német parancsnokság azonnali megadásra szólította fel a város védelmének parancsnokát.

A '30-as évek elején Németországban megindult újrafegyverkezés a szövetséges hatalmakat a meglevő fegyverzetük korszerűsítésére, illetve új fegyverek gyártására sarkallta. A brit Légügyi Minisztérium folyamatosan adta ki a különböző feladatokra szánt repülőgépek fejlesztésre a pályázati kiírásait. Ekkor születtek meg a világháború meghatározó repülőinek prototípusai.

A német hadsereg villámháborús sikereit követően a szembenálló államok vezetésének felül kellett vizsgálni légi haderejük csapásmérő képességét. Az új harcászati elvek kidolgozásakor egyre nagyobb hangsúlyt kapott a szárazföldi csapatok légi támogatása. Ennek szellemében fejlesztették ki az angol légierő két 40 mm-es Vickers „S" típusú löveggel felszerelt Hurricane IID csatarepülőgépét is.

Már az előző posztban is szóba került, hogy a II. világháború során számosan vesztek oda baráti tűz miatt a Csendes-óceánon. Az Egyesült Államok hadba lépésével a térség hadszín- terein felgyorsultak az események, a szövetségesek hatalmas veszteségeket szenvedtek, sok katonájuk hadifogságba esett. És megtörtént, hogy a hadifoglyokat szállító japán hajókat annak ellenére megtorpedózták a szövetségesek, hogy tudták kiket szállítanak.

A Balao osztályú USS PAMPANITO (SS-383) 1943-ban épült New Hampshireben a portsmouthi hajógyárban. Tíz hasonló tengeralattjáró épült az akkor átadott új portsmouthi dokkban. A hajó gerincét 1943. március 15-én fektették le, és ugyanazon év július 12-én már vízre is bo- csátották, majd a szerelési munkálatok befejeztével 1944. november 6-án az Egyesült Államok Haditengerészete lajstromba vette. Testvérhajója a USS PICUDA (SS-382).