A német hadsereg villámháborús sikereit követően a szembenálló államok vezetésének felül kellett vizsgálni légi haderejük csapásmérő képességét. Az új harcászati elvek kidolgozásakor egyre nagyobb hangsúlyt kapott a szárazföldi csapatok légi támogatása. Ennek szellemében fejlesztették ki az angol légierő két 40 mm-es Vickers „S" típusú löveggel felszerelt Hurricane IID csatarepülőgépét is.

A II. világháború kezdetén a brit légierő nem rendelkezett közvetlen légi támogatásra alkalmas repülőgéppel. 1940 májusában, amikor Franciaországban a brit hadsereg közvetlen harcérintkezésbe került a Wehrmacht alakulataival, a RAF erre a feladatra kizárólag a Fairey Battle könnyű-, illetve a Bristol Blenheim közepes bombázókat volt kénytelen bevetni. Ezekkel a gyengén páncélozott repülőgépekkel felszerelt alakulatok azonban súlyos veszteséget szenvedtek a német légierő vadászrepülőgépeivel vívott légi harcok során, valamint a földi légvédelem elhárító tüzétől.

Ráadásul a repülőgépek kizárólag 7,7 mm-es könnyű géppuskákból álló fegyverzete is hatástalannak bizonyult még a könnyű harckocsik páncélzatával szemben is. A helyzet némileg javult, amikor megjelentek az első 20 mm-es Hispano gépágyúkkal felszerelt repülőgépek, de ezeket a típusokat is más feladatra tervezték, ráadásul a kétmotoros repülőgépek, mint például a Beaufighter, illetve a Mosquito, az alacsony magasságon végrehajtott támadások során könnyű célpontot jelentettek az ellenséges légvédelem számára. A páncélozott célok hatékony leküzdéséhez a 20 mm-es fegyvereknél nagyobb tűzerejű fegyverekre volt szükség. Erre a célra tökéletesen megfelelt a Vickers — erede- tileg más célra kifejlesztett — 40 mm-es, „S" típusjelzéssel ellátott gépágyúja.

Egy Hurricane Mk I Witteringben, 1940.

A fegyver fejlesztését még a harmincas évek végén kezdték el. A brit légierő egyik légi harccal foglalkozó tanulmányának szerzői arra a megállapításra jutottak, hogy a legtöbb, akkoriban rendszerben álló repülőgép megsemmisítéséhez elegendő egyetlen 0,9 kg-os (2 fontos) lövedékkel elért találat. A Vickers cég a tanulmányban foglaltak szerint kiadott, a bombázók védőfegyverzetének fejlesztésére vonatkozó pályázati kiírás alapján kezdte el a 40 mm-es, 2 fontos lövedék tüzelésére alkalmas fegyver tervezését.

A fejlesztés alapja az I. világháború idején, a Coventry Ordnance Works által tervezett 37 mm-es, 1,5 fontos lövedék tüzelésére alkalmas löveg volt. A hosszú csőhátrasiklásos, de nagyobb, 40 mm-es űrméretű csővel ellátott fegyverhez a Vickers vállalat a saját gyártá- sú, a haditengerészet 2 fontos légvédelmi lövegeihez használt 40x158R típusú peremes lőszerét használta fel. A löveghez egy 15 töltényt tartalmazó csigatárat terveztek.

Hurricane IIC négy 20 mm-es gépágyúval és póttatályokkal.

Az első, 1939-ben elkészült „S" típusú gépágyút — kiegészítve egy távolságmérő, ill. egy lőelemképző berendezéssel — egy módosított Wellington bombázóba építve próbálták ki. Az első, két „S" típusú gépágyúval felszerelt IID prototípust az Mk IIA 2. sorozathoz tartozó repülőgépből alakították ki. K. G. Seth-Smith, a Hawker vállalat berepülőpilótája 1941. szeptember 18-án repült vele először.

A repülőgépet a következő napon további kiértékelés céljából Boscombe Downba szál- lították. A gépágyúk lövedékének viszonylag alacsony, 615 m/s-os torkolati sebességét elfogadhatónak tartották, ugyanis a repülőgép csak kis távolságról nyitott tüzet. A löve- dék becsapódási sebességét a várható 400 km/h repülési sebesség további 110 m/s-mal növelte meg. A páncélosok elleni harcra kifejlesztett speciális, 1,13 kg tömegű páncéltörő lövedék 400 m-es távolságból 50 mm-es páncél átütésére volt képes. (Az 1942-ben kifej- lesztett 1,36 kg-os lövedék 9%-kal nagyobb páncélátütő képességgel rendelkezett.)

A célzás megkönnyítése érdekében a repülőgépeket szárnyanként egy-egy nyomjelzős lövedékkel tüzelő, 7,7 mm-es Browning géppuskával is felszerelték. A gépágyúk ugyan alkalmasak voltak sorozatlövés leadására, de erre ritkán került sor; a szárnyak alá füg- gesztett gépágyúk súlypontjai ugyanis jóval a repülőgép kereszttengelyének súlypontja alá, illetve mögé kerültek, emiatt a gép orra minden lövés esetén öt fokkal lejjebb került. A Hurricane helyzetét igy minden lövés után korrigálni kellett, jóllehet a pilóták idővel megtanulták, hogy a lövések által kiváltott törzsbólintást a botkormány egyidejű hasra- húzásával némileg ellensúlyozhatják. A sorozatlövés így csupán elvi lehetőség maradt.

Az „S" gépágyúk lőkísérleteihez négy Mk IID repülőgépet használtak fel, majd azonnal megkezdték a felkészülést a sorozatgyártásra. Az első repülőgépeket 1942 márciusában adták át. A sorozat első 92 repülőgépe a IIC változatnál alkalmazott páncélzattal épült, ami azt jelentette, hogy a pilóta, a motor, illetve a hűtő gyakorlatilag védtelen maradt a földi légvédelmi tűzzel szemben. A Hurricane IID sorozat később gyártott gépeit azonban már 167 kg tömegű kiegészítő páncélzattal látták el, ebből a változatból megközelítőleg 300 db épült. A változat gépeinek többségét a tengerentúli hadszíntereken vetették be.

Az első repülőgépek 1942 áprilisában érkeztek meg a közép-keletre, ahol az egyiptomi Shandur bázison állomásozó 6. repülőszázad állományába kerültek. Az alakulat június elejére vált hadrafoghatóvá, és a repülőgépek rendkívül hatékonynak bizonyultak a nyílt területen, légvédelmi tüzérség fedezete nélkül haladó harckocsik ellen. Így például 1943. március 10-én 19 Hurricane gyakorlatilag teljesen megsemmisítette a németek egyik harckocsikból, páncélozott harcjárművekből és szállító járművekből álló menetoszlopát, amely a francia Leclerc tábornok Csád-tó közelében állomásozó erőinek irányába tartott.

Hawker Hurricane Mk.IID osztagból álló Shandurban, Egyiptomban (1942)

A IID változatú repülőgépeket végül a bevetések során elszenvedett veszteségek miatt vonták ki a hadrendből. A motor alacsony teljesítménye nem tette lehetővé vastagabb, a földi légvédelmi tűzzel szemben megfelelő védettséget nyújtó páncélzat beépítését (az ellenséges légvédelmi tüzérség összesen 39 repülőgépet semmisített meg), a szárnyak alá függesztett gépágyúk tömege, ill. légellenállása pedig tovább rontotta az amúgy is lomha repülőgépek manőverező-képességét. A vadászvédelem nélkül bevetett gépek így az ellenséges vadászok könnyű prédáivá válhattak. A helyzetet súlyosbította, hogy a 40 mm-es gépágyú hatástalannak bizonyult a később megjelent német harckocsik ellen, ezért a repülőgépek alkalmazása az európai hadszíntéren jelentőségét vesztette.

A földközi-tengeri hadszíntéren tevékenykedő alakulatok így is 144 harckocsi ellen értek el találatot, amelyekből 47 teljesen megsemmisült. A Hurricane IID repülőgépek ezen kívül majdnem 200 egyéb járművet semmisítettek meg. 1944-ben a repülőgépek Távol-Keleten kerültek bevetésre, ahol elsősorban repeszromboló lövedékkel közúti és folyami szállító eszközöket támadtak.

(Forrás: M. Rys - S. Fleischer: Hawker Hurricane;
Kenneth Munson: Aircraft of World War II.)