A világháború tapasztalatai alapján a Honvédelmi Minisztérium gép- és harcjármű-felszerelési osztálya 1942 nyarán felvetette a honvédség önjáró tüzérséggel való ellátásának gondolatát. Hangsúlyozták a lánctalpas alvázra szerelt tüzérségi lövegek előnyeit a vontatott tüzérséggel szemben: állandó harckészség, jó terepjáró képesség, a támogatott egységekkel való mozgás.

A két világháború között a magyar hadsereg korszerűsítése — főleg gépesítése — 1936-37-ben indult meg. Az 1938-ban meghirdetett Győri-programban konkrét összeget határoztak meg erre a célra. Ezen belül a modernizálás része lett az önálló páncélos fegyvernem kialakítása, létrehozása, mivel a katonai vezetők jelentős része előtt ekkor már egyértelmű volt, hogy egy korszerű mozgóharc fő elemei a harckocsik lesznek.

A második világháborúban a német haditengerészet egyik legfontosabb és legsokoldalúbb hajótípusának a torpedónaszád bizonyult. A építése és használata mögötti elképzelés gyökerei a német hadászati gondolkodásban igen mélyen gyökereztek. Tirpitz tengernagy már jóval az I. világháború előtt lefektette a típus harci alkalmazásának alapjait.

Németország első 12 torpedónaszádjának építését 1924-ben kezdték meg, befejezésükre pedig 1926/29-ben került sor, és tulajdonképpen ezek a hajók alkották az újjászületőben lévő német haditengerészet magvát. Az I. világháborúban megsemmisült német hadiflotta újjáépítésének első eredményei — az Emden könnyűcirkáló mellett — TYPE 23 és TYPE 24 osztályú torpedó- naszádok voltak.

Ma ötven éve adta meg magát Onoda Hiroo japán katona, aki a II. világháború vége után egészen 1974-ig mintegy harminc évig folytatta a harcot a Fülöp-szigeteken. Japánban máig hősként tisztelik, az odaadás és az önfeláldozás ikonjaként.

A Horch 901-es típusú összkerékhajtású közepes terepjáró komoly karriert futott be a német Wehrmachtban, sokáig a katonai gépkocsipark meghatározó típusa volt. Ezt a terepjárót nagy darabszámban hosszú éveken át gyártották, több üzemben, egészen 1942. novemberéig, a gyártás leállításáig.

A könnyű, hátrasiklás nélküli löveg fejlesztésének előzményei még az első világháború végére nyúlnak vissza, amikor az Egyesült Államokban C. Davis kifejlesztette az ún. Davis-ágyút**, amely az első hátrasiklás nélküli löveg volt. A második világháború folyamán a német haderő arzenáljában is felbukkant ez az újszerű tüzérégi eszköz, amely — ellentétben az amerikaival — már jelentős hatással volt a háborús és a háború utáni haditechnikai fejlesztésekre. Ez volt az ún. „Leichtgeschütz", egy hátrasiklás nélküli (HSN) lövegtípus.

A II. világháború kirobbanásától kezdve állandó — és sok ország hadseregének teljesen új — feladatot jelentett a harctereken addig elképzelhetetlen mennyiségben megjelenő páncélosok elleni harc. Az ennek részeként bevetett — első időben még kisebb, 20-40 mm űrméretű — páncéltörő lövegek mozgatása kialakulóban volt. A kezdetben fogatolt lövegeket rövidesen a gyorsabb személygépkocsik vagy teherautók vontatták.

Eltelt bő egy év, nézzük ismét, hogy ebben az időszakban milyen témákban, milyen posztok kerültek fel a blogra. Ártani most sem árthat. (A legfelső nyolc témakörre kattintva pedig az állandó oldalakra felkerült rövid ismertetők láthatók, olvashatók. 

A nagy francia hadihajók egyik legjellegzetesebb ismertetőjele volt a négyágyús lövegtorony. Bár a '20-as és '30-as években szinte valamennyi haditengerészet foglalkozott a négyágyús tornyok rendszeresítésének gondolatával, a franciákon kívül végül csak a britek alkalmazták azt, a KING GEORGE V-osztályú csatahajóikon.