A világháború tapasztalatai alapján a Honvédelmi Minisztérium gép- és harcjármű-felszerelési osztálya 1942 nyarán felvetette a honvédség önjáró tüzérséggel való ellátásának gondolatát. Hangsúlyozták a lánctalpas alvázra szerelt tüzérségi lövegek előnyeit a vontatott tüzérséggel szemben: állandó harckészség, jó terepjáró képesség, a támogatott egységekkel való mozgás.

A háború folyamán megjelent harckocsik viszonylag kis kaliberű ágyúik, vagy nagyobb űrmé- retű fegyver beépítése esetén nehézkességük miatt nem feleltek meg a gépesített egységek tüzérségével szemben támasztott követelményeknek, így jutottak arra a következtetésre, hogy a páncéloshadosztályokhoz beosztott tüzérséget olyan önjáró lövegekkel kell felszerelni, ame- lyek követni tudják a harckocsik támadását, hatásos tűztámogatást nyújtva azoknak.

A fentiek alapján, valamint német és olasz gyakorlatra hivatkozva javasolta az osztály egy 10,5 cm kaliberű önjáró lánctalpas löveg megvalósítását. Az indoklásban kifejtették, hogy a Turánba beépített 75 mm-es ágyúnál nagyobb kaliberű lövegről van szó, és hogy ren- delkezésre áll a magyar gyártású 10,5 cm-es tábori tarack csöve, amely a Turán harckocsi alvázába építve lehetővé teszi a típus gyors kialakítását. Bár az önjáró löveg alkalmazá- sának módja — támogató- vagy kísérőtüzérség, esetleg harckocsi-elhárítás — még nem volt tisztázott, a minisztérium és a vezérkar illetékesei egyetértettek a javaslattal. 

A Haditechnikai Intézetet bízták meg a részletek kidolgozásával, és 1942 szeptemberé- ben a Weiss Manfréd-gyárban már el is készült a leendő harcjármű famodellje. A modell alapján a 40 M tarack beépítését viszonylag egyszerűnek, kezelését könnyűnek és jónak ítélték. Az előrejelzések szerint a löveg páncélátütő képessége páncéltörő gránáttal 500 m-en, 60 fokos találati szögnél 471 m/s kezdősebesség esetén 70 mm-re tehető, amely páncélromboló gránáttal 80 mm-re növelhető.

A Turán harckocsiból kifejlesztett alváz lényegében változatlan maradt, csupán szélessé- gét növelték meg 40 cm-rel, hogy a löveg megfelelő oldalirányzását biztosítsák. A fém mintapéldány megrendelésére 1942 októberében került sor, a Weiss Manfréd-gyárban egy meglévő Turán alvázára építették — a Zrínyi típusnévvel jelölt — önjáró löveg felépít- ményét, a HM által rendelkezésre bocsátott 10,5 cm-es 40 M tarackkal. Mivel a Zrínyiket tüzérségi fegyvernek szánták, kialakításának, alkalmazásának kérdéseit a tüzérségi felü- gyelőre bízták, amit a páncéloscsapatok felügyelője ingerülten vett tudomásul.  

A Zrínyi rohamtarack H-801-es prototípusa, botantennával.

A követelmények kialakításánál felmerült a kérdés, a Zrínyit rohamlövegként vagy önjáró lövegként alkalmazzák-e? Az előbbi esetben, mint a gyalogság harcát közvetlenül támo- gató, nagy tűzerejű harcjárműnek, amely a gyalogságot követi, sem nagy sebességre, sem nagy hatótávolságra nem lenne szüksége. Ugyanakkor erős páncélzattal kell ren- delkeznie, mivel az ellenség tüzét magára vonja.

A második esetben a páncéloshadosztályok tüzérségeként képesnek kell lennie, hogy a harckocsik támadásával együtt haladva, azokat közvetlen tüzérségi támogatást adjon. Sebességének és akciósugarának éppen ezért azonosnak kell lennie a páncélosokéval, ugyanakkor védettségének is meg kell egyeznie a harckocsikéval.

Zrínyi II., fő fegyverzete egy 105 mm-es MÁVAG 40/43M L20.5 tarack.

1942 decemberére elkészült a Zrínyi mintapéldánya. Az önjáró löveg járműtechnikai szempontból megegyezett a Turán harckocsival. Lényegesebb eltérések az alábbiak voltak: a forgótorony elmaradt, a kocsiteknő szélességét 40 cm-rel megnövelték, a test elülső lemezei 75 mm-es páncélborítást kaptak, a vezető mellett, a harcjármű bal oldalán elhelyezett homlokgéppuska helyett egy 10,5 cm-es 40 M tarack került beépítésre. Ez volt a légvédelemre rendszeresített golyószórón kívül a Zrínyi egyetlen fegyvere.

A kocsi hátuljába beépített 260 LE-s, 8 hengeres, 4 ütemű benzinmotor uton 43 km/h maximális sebességgel hajtotta a 21,6 tonna tömegű járművet. A kocsiteknő kiszélesí- tésének köszönhetően a benzintartályok űrtartalmát 265 literről 445 literre növelték, ezáltal a hatótávolság — úton — 280 km-re nőtt.

Zrínyi rohamtarack a Hajmáskéri Rohamtüzér Kiképzőtábor udvarán, 1944 nyarán.

A motor mögött kapott helyet a hajtóműház, a 6 előre és 6 hátra sebességi fokozattal rendelkező jármű kormányzása a vezető előtt elhelyezett két pár fékkarral történt. A kor- mányzást, a fékezést és a sebességváltást sűrített levegővel működő segédberendezések könnyítették meg. A motorházat ajtóval ellátott vaslemez választotta el a küzdőtértől; az ajtó lehetővé tette, hogy a szükséges szereléseket a páncéltest védelmében végezhessék el.

Az elöl 75, oldalt és hátul 25-25, alul-felül 13 mm-es páncéllal védett küzdőtérben kapott helyet a négy kezelő — a lövegparancsnok, az irányzó, a töltőkezelő és a járművezető —, valamint a lőszer. A mindössze 190 cm magas harcjármú tetején 3 nagy csapóajtó bizto- sította a személyzet számára a gyors be- és kiszállást. Ezenkívül a kocsiteknő alján egy vészkijárat is rendelkezésre állt. A beépített rövid L/20 (2148 mm) hosszúságú 10,5 cm 40.M tarack a 15,04 kg-os repeszgránátot 471 m/s, a 17 kg-os rombológránátot 444 m/s kezdősebességgel lőtte ki.

A Zrínyit mind közvetlen, mind osztott irányzékkal való tüzelésre alkalmas célzóberende- zéssel is felszerelték. A löveg elsütése sűrített levegővel vagy mechanikusan történhetett. A csőfart egy, a mintegy egy méter hátrasiklású löveggel együttmozgó korláttal vették körül. A korláton elektronikus nyomógombok voltak, és a löveget csak akkor lehetett el- sütni, ha a parancsnok és a töltő mindkét kezét a nyomógombokon tartotta. A külső kapcsolat tartására R 5/a típusú rádiót szereltek a rohamlövegekbe, a kezelők egymással a belső beszélőn, gégemikrofonnal érintkezhettek.

Az elkészült mintakocsit 1942. december 28-tól egy-hónapos csapatpróbának vetették alá. A próbán a Zrínyit tüzérségi szempontból megfelelőnek találták, a műszaki értékelés szerint a Zrínyi a Turánnal szemben előnyösen változott. Fordulékonysága, stabilitása nőtt, és mint a későbbi tartóssági próbán bebizonyosodott, a Zrínyi nagyobb tömege és talajnyomása sem jelentett hátrányt. Kifogásként csak a pneumatikus erőátviteli rend- szer érzékenységével kapcsolatos — a Turán harckocsinál is gyakran emlegetett — panaszokat ismételték meg. Miután sor került a hibák javítására, a csapatpróbán részt vevő tisztek a Zrínyit mind rohamlövegként, mind önjáró lövegként való alkalmazásra megfelelőnek tartották.

43M Zrinyi I. rohamlöveg

Még be sem fejeződött a csapatpróba eredményeinek értékelése, amikor 1943. február 3-án a honvédség a Turán-gyártás terhére 40 db Zrínyi löveget rendelt a Weiss Manfréd cégtől, a mintadarabbal egyező kivitelben, de már páncélzattal, fegyverzet nélkül. A löve- get a bölcsővel együtt a MAVAG lövegüzeme szállította. 1943. május 1-én a HTI javasolta a rohamlöveg rendszeresítését. A javaslatot a Honvédelmi Minisztérium elfogadta, és az új fegyvert „10,5 cm 40/43 M. rohamtarack" jelöléssel rendszeresítette.

A döntéssel egy időben a vezérkar kiadta az 1944. évi páncéljármű-gyártással és a jövő- beli harckocsifejlesztéssel kapcsolatos követelményeit. Ebben hangsúlyozták, hogy az 1944-es évben a rohamtüzérség mielőbbi felállítására kell súlyt fektetni. Elképzelése szerint a gyalog- és lovashadosztályokhoz egy-egy rohamtüzérosztályt kell szervezni, amely német minta szerint három 10 löveges ütegből áll. Ezekből kettőt, valamint a pa- rancsnoki kocsit 75 mm-es rohamágyúval, a harmadik üteget 10,5 cm-es rohamtarackkal kell felszerelni. Az előbbieket — megkülönböztetésül — Zrínyi I.-nek, az utóbbiakat Zrínyi II.-nek nevezték el.

Zrínyi rohamtarackok és 07/31M Schwarzlose géppuskával felfegyverzett gyalogság Dél-Erdélyben. 1944 szeptemberében.

A vezérkar elrendelte, hogy az 1943 februárjában megrendelt 40 db Zrínyiből 1944. március 1-ig állítsanak fel egy kiképző rohamtüzérosztályt. Majd az év folyamán még további három rohamtüzérosztály felállítását vette tervbe, amelyeket a Turán-gyártásból elvont 90 Zrínyi I.-gyel kívántak felszerelni. Ezekbe a Turánok korszerűsítésére szánt, de még tervezés alatt álló 75 mm-es 43 M, hosszú csövű, nagy teljesítményű harckocsilö- veget akarták beépíteni. 1945-ben további öt osztály felállítását tervezték újabb 110 db Zrínyi I.-gyel és 50 db Zrinyi II.-vel. Ezzel egy időben a vezérkar utasítást adott a 75 mm-es kaliberű, hosszú csövű Zrínyi I. rohamágyú megszerkesztésére és 2 mintapéldány megrendelésére.

A Honvédelmi Minisztérium 3.b osztálya javasolta, hogy a gyártás folyamatossága érde- kében először az 1945-ben sorra kerülő 50 db Zrínyi II-t építtessék meg. A javaslatot elfogadták; a Weiss Manfréd- és Ganz gyáraknál megrendelték 1944 szeptemberéig a Zrínyi-lI, szeptembertől a Zrínyi l. sorozatgyártását, havi 10 darabos tételben. A Zrínyi-gyártásra való átállást a W. M. 1944 márciusára, a Ganz júliusra vállalata. Közben folyt az első 40 darabos széria előállítása, az első három példányt — a hadsereg sürgetése miatt még nem tökéletes páncélzattal — 1943 szeptemberében adták át a kiképzőkeretnek.

Kilőtt a Zrínyi II-es a Vérmezőn, 1945.

A fennmaradt további 37 járművet 1944 januárjáig szállították le. Visszaemlékezések szerint a második sorozatból kb. 25 darab készült el, mielőtt 1944 nyarán egy bomba- támadás elpusztította a Weiss Manfréd gyár harckocsigyártó üzemét. A megmaradt alkatrészekből még további hat rohamtarackot szereltek össze a Ganz gyárban. 1945-ig a Zrínyi II.-ből 236 példány, a Zrínyi I-ből pedig a 75 mm-es harckocsilöveg gyártásának ké- sése miatt csak egy egy prototípus épült meg.

A kezelőszemélyzete megbízható, jól kezelhető eszköznek tartotta, elmondható, hogy a Zrínyi rohamlöveg viszonylag korszerű technikai mutatóival a magyar páncéljármű-prog- ram legjobb vállalkozása volt.

(Forrás: Bonhardt Attila–Sárhidai Gyula–Winkler László: A Magyar Királyi Honvédség fegyverzete; Bonhardt Attila: Zrínyi II rohamtarack)