Németország első 12 torpedónaszádjának építését 1924-ben kezdték meg, befejezésükre pedig 1926/29-ben került sor, és tulajdonképpen ezek a hajók alkották az újjászületőben lévő német haditengerészet magvát. Az I. világháborúban megsemmisült német hadiflotta újjáépítésének első eredményei — az Emden könnyűcirkáló mellett — TYPE 23 és TYPE 24 osztályú torpedó- naszádok voltak.

A torpedónaszád kategóriába besorolt hajók a maguk 1310 tonnás teljes vízkiszorításával és három 105 mm-es lövegükkel valójában inkább a torpedórombolók közé tartoztak, és a TYPE 34 rombolók szolgálatba állásáig valójában tényleg a rombolók feladatait látták el a német flottánál. Tényleges besorolásukra utal, hogy a torpedónaszádoknál szokásos gyakorlattal ellentétben ezeket a hajókat nem csupán számozták, hanem nevet is kaptak. Az első hat egységet ragadozó madarakról nevezték el (Raubvogel-osztály), a második széria hat hajója pedig ragadozó állatok neveit kapta (Raubtier-osztály).

Az I. világháborús rombolók mintájára épült hajók sikeres konstrukciók voltak, aktívan és eredményesen tevékenykedtek a háború tengeri hadszínterein. Elkészültük után a nyílt tengeri torpedónaszádok építése hat évig szünetelt, mivel a rombolók és a nagy hadiha- jók lekötötték a Kriegsmarine hajóépítési kapacitását.

Möwe a Torpedoboot 1923 (Raubvogel) osztályból.

Csak 1934-ben vetődött fel egy olyan hajótípus létrehozásának szükségessége, amely kitöltené a torpedórombolók és a gyorsnaszádok közti űrt. Egy nyílt tengeri feladatokra is alkalmas, jó tengerállóságú torpedónaszádot kellett létrehozni, amelynek vízkiszorítása nem haladhatta meg az ilyen kategóriájú hajók részére a németeknek engedélyezett 600 tonnát. Ez komoly kihívás elé állította a konstruktőröket, és lehetetlenné tette a Fejleszté- si Iroda által az új típusokkal szemben támasztott követelmények teljesítését.

Hosszú és heves viták után végül feláldozták az eredetileg tervezett sebesség (40 csomó) és a fegyverzet (2 x 105 mm és 2 x 37 mm) egy részét, viszont a torpedó-vetőcsövek szá- mát a kétszeresére, hatra növelték. (Megj.: tervezték a hajók 127 mm-es lövegekkel való felszerelését is, ám ettől az angol tiltakozás miatt végül elálltak.)

T 2 a Torpedoboot 1935 osztályból.

A 600 tonnás vízkiszorítást még így sem tudták tartani, az új hajók vízkiszorítása végül 860 tonna körül alakult. A TYPE 35 típusba tartozó egységek 84,3 m hosszú, 8,62 m széles, elegáns hajók voltak, melyek a hajótest gyenge szerkezete ellenére a vártnál jobb tengerállósággal rendelkeztek. A hajótestet összesen 12 vízmentes rekeszre osztották, és a hajófenék 75%-a duplafenekű volt. A súlycsökkentés miatt a felépítményeket nagyrészt könnyűfém-ötvözetekből és alumíniumból készítették.

A típus egyik gyenge pontját a hajtóművek jelentették. A követelményeknek megfelelő, nagy sebesség elérését lehetővé tevő gépek meglehetősen nagy helyigényűek voltak, és csak komoly nehézségek árán tudták bezsúfolni őket a kisméretű hajótestbe, ráadásul számos hibával küszködtek. A németek által használt Wagner-kazánok ugyanis minden korabeli típusnál nagyobb nyomáson (70 atm) és hőmérsékleten (460 °C) működtek, ami ugyan nagy teljesítményű gépeket eredményezett, azonban ezek szerkezeti anyaga ha- talmas terhelésnek volt kitéve. (Megj.: összehasonlításképpen, az angol hajókon elterjedt Admiralty-kazánok hozzávetőleg 21 atm nyomáson és 338 °C hőmérsékleten működtek.)

Type 37 (T 17 – 1941)

Ennek következtében a német hajók kazánjainál — nemcsak a naszádokon, hanem a nagyobb egységeken is — állandóak voltak a meghibásodások és üzemzavarok. A hajók gépei összesen 31 000 LE teljesítményt tudtak leadni a két hajócsavarnak, ez 35 csomós sebesség eléréséhez volt elegendő. A naszádok elektromos ellátásáról két dízel- és két turbógenerátor gondoskodott, összesen 240 kW teljesítménnyel.

A TYPE 35 osztályú hajók másik gyenge pontja az elégtelen fegyverzet volt. A hat 533 mm-es torpedó-vetőcső mellett a hajók egyetlen, a taton elhelyezett 105 mm-es löveg- gel, és néhány légvédelmi gépágyúval rendelkeztek. Emellett összesen 60 darab EMC akna hordozására/telepítésére voltak képesek. A háború során légvédelmi fegyverze- tüket további gépágyúk beépítésével erősítették, és később felszerelték őket radarral is.

A Tiger 1930 körül.

A 12 egységből álló osztály hajóinak építése a német hajógyárak leterheltsége miatt csak vontatottan haladt előre, és az elsőként elkészült egységet, a T 8-at, csak 1939. október 8-án állították szolgálatba. A TYPE 35 osztály hajóinak megrendelése után egy évvel a Kriegsmarine további kilenc hajót rendelt ebből a típusból. A második sorozat TYPE 37 jelű egységei a korábbi hajók kis mértékben módosított változatai voltak.

A hajók mérete, alakja, sebessége és fegyverzete majdnem teljesen egyforma volt, ám a 37-es típusú hajók valamivel nagyobb üzemanyagkészlettel és hatótávolsággal rendel- keztek. Ezek a torpedónaszádok már nem kaptak nevet, csupán számozták őket. A TYPE 35 osztályú hajók a T 1 – T 12, a TYPE 37-esek pedig a T 13 – T 21 jelzést kapták.

Type 23, Grief.

A 35-ös és 37-es hajók igazából soha nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, a típusok kivitelezésben és koncepcióban egyaránt elhibázottnak bizonyult. Az eredeti elképzelések szerint ezeket a naszádokat a nyílt tengeren közlekedő ellenséges hajók elleni támadásokra tervezték, ám hamar bebizonyosodott, a T-naszádok hatótávolsága ehhez túl kevés, és gyenge fegyverzetük szinte védtelenné teszi őket az ellenséges el- hárítótűzzel szemben.

Emellett komoly problémát jelentett hajtóműveik megbízhatatlansága, valamint az, hogy a hajók szűk belső terei miatt a gépek karbantartása és a javítása is igen nehezen meg- oldható feladat volt. Ráadásul, mint később kiderült, az eredetileg csupán a partmenti tevékenységre tervezett „S" jelű gyorsnaszádok a vártnál sokkal jobb tengerállósággal rendelkeztek, és a gyakorlatban szinte minden hadszíntéren be lehetett vetni őket.

T 1 osztályú torpedobboot.

Így aztán a TYPE 35 és 37 torpedónaszádokat, az első bevetések kudarcai után foko- zatosan kivonták a tűzvonalból és 1942-től jószerével csak iskolahajóként, aknarakóként, valamint kísérőhajóként használták őket, többnyire a Balti-tengeren. A háborút túlélő nyolc egységből hatot nem sokkal később lebontottak, illetve elsüllyesztettek, míg két hajó az ötvenes évek végéig a szovjet haditengerészetben teljesített szolgálatot.

A TYPE 35 és 37 naszádokat eleve korlátozott feladatokra szánt kisegítő egységeknek tervezték, melyeknek nem volt feladatuk a flotta-hadműveletekben való részvétel. 1939-re azonban a Kriegsmarine vezetésében felmerült az igény egy univerzális, minden harci feladatra, így a nagy hadihajók védőkíséretében való részvételre is alkalmas torpedóna- szád iránt. Az új típus, a TYPE 39, komoly előrelépést jelentett elődeihez képest.

T 22 (1943)  Flottentorpedoboot. 39.

A nagyobb, erősebb hajótest lehetővé tette a gépek jobb elhelyezését és több fegyver felszerelését. A gépházakat és a kazánházakat váltakozva helyezték el a hajótestben (kazánház-gépház-kazánház-gépház), és jobban elkülönítették őket egymástól, ami nagymértékben javította a hajók sérülésállóságát. A korábbiakhoz képest nagyobb üzemanyag-mennyiség nagyobb hatótávolságot tett lehetővé, viszont a súlynövekedés miatt a sebesség 33,5 csomóra csökkent. (Megj.: gyakorlatban még ezt a sebességet sem érték el, s legnagyobb sebességük valójában 30-32 csomó volt.)

Az osztály torpedónaszádjainak fegyverzete is sokkal erősebb volt a korábbi változatoké- nál. Négy darab 105 mm-es SK C/32 löveget szereltek fel rájuk, egyet a parancsnoki híd elé, kettőt a tatra, egyet pedig középre, a hátsó kémény elé. A légvédelmi fegyverzet két ikercsövű 37 mm-es, és egy négycsövű 20 mm-es gépágyúból állt, de ezek számát folya- matosan növelték a háború során. Elődeikhez hasonlóan szintén két darab, háromcsövű torpedóvetővel voltak felszerelve, és 60 darab aknát szállíthattak. A fegyverzethez tarto- zott még négy vízibombavető is. Később felszerelték őket radarokkal is.

A T 21-es 1946. július 2-án úton az Északi-tengerre, hogy ott elsüllyesszék.

Az eredeti tervek szerint ezekből a naszádokból összesen 38 darabot akartak építeni, ám a háború kitörésekor a T 36 utáni rendeléseket törölték, és végül csak 15 hajó készült el. A naszádok építése a háború következtében fellépő munkaerő- és anyaghiány miatt las- san haladt, és az utolsó egységeket csak 1944 végén adták át a haditengerészetnek. A németek hivatalosan Flottentorpedoboot-ként* kategorizálták ezeket a hajókat, valójában azonban méretük és fegyverzetük alapján inkább az angolszász terminológiában haszná- latos kísérő-romboló kategóriába tartoztak. A hajók a T 22 – T 36 jelzést kapták, és a Kriegsmarine legjobb egységei voltak a maguk nemében.

Az egykori T 35 (DD-935 néven) próbaüzemen Bostonban, 1945. szeptember 14.

A TYPE 39 osztályú hajók, melyeket építésük helye után neveznek Elbing-osztálynak is, a várakozásoknak megfelelően minden területen jól használható, hatékony egységeknek bizonyultak. Számos sikeres akcióban vettek részt, melyek közül valószínűleg az 1943. október 21-i volt a legemlékezetesebb. A Negyedik Torpedónaszád Flottila öt egysége a MÜNSTERLAND nevű kereskedelmi hajónak adott védőkíséretet, mikor az angolok táma- dást kíséreltek meg a német konvoj ellen. A torpedónaszádok azonban visszaverték a támadást, és elsüllyesztették a CHARYBDIS könnyűcirkálót és a LIMBOURNE kísérő-rom- bolót, saját veszteség nélkül..

Szolgálatba állításuk után ezek a naszádok főleg a La Manche-csatornán és a francia partok előtt, 1944 közepe után pedig nagyrészt a Balti-tengeren tevékenykedtek. A háborút csupán négy egység vészelte át, melyek hadizsákmányként szövetséges kézre kerülve az ötvenes évek második feléig teljesítettek szolgálatot a francia és az orosz hadi- tengerészetben, ahol hajókat kísérő-rombolóként sorolták be.

Megj.: A németek a hazai gyártású járművek mellett 1943-ban 26 torpedónaszádot vettek át Olaszországtól, melyek aztán a Földközi-tenger vidékén teljesítettek szolgálatot. Kilenc további torpedónaszádot Franciaországtól zsákmányoltak.

*

*További Flottentorpedoboot tervek

Hollandia 1940-es inváziója után a holland hajógyárak szinte sértetlenek voltak, így a német haditengerészet a hajógyáraktól 1940/41-ben 24 db Flottentorpedoboot 1940-et rendelt meg. A holland tervek alapján készült egységekből azonban csak hármat bocsá- tottak vízre, 1944-ben a félkész hajókat a Balti-tengerre szállították, hogy ott fejezzék be őket, de a háború végéig egyet sem sikerült szolgálatba.

A sikeres Flottentorpedoboot 1939 alapján tervezett  Flottentorpedoboot 1941 hajtó- művei erősebbek lettek, és tovább erősítették a légvédelmi tüzérségét. Ebből 15 hajót 1942/44-ben rendeltek meg, de egyik sem készült el a háború végéig. A már vízrebo- csátott néhány egység az építkezés különböző szakaszában volt, ezek közül az egyik, a T 37 már nagyon közel állt a befejezéshez, de végül ez sem készült el.

Az 1944-ben tervezett Flottentorpedoboot 1944 osztálynak — ellentétben elődjeivel, melyeknek parti vizeken vagy az Északi-tengeren kellett volna működniük — képesnek kellett lennie más flottaegységekkel is együttműködni az Atlanti-óceán északi részén. Emiatt a fegyverzete alapvetően változott. Míg a korábbi torpedónaszádok elsősorban torpedóikkal támadtak, addig ez a típus a légelhárító tüzérséget részesítette előnyben. Ezért a fő fegyverzet négy darab 10,5 cm-es légelhárító ágyú volt (plusz megnövelt számú kisebb légvédelmi fegyverzet), de megtartották elődeik torpedóvető és aknarakó képességeit is. Technikai újításként az összes segédgép elektromos meghajtású volt a szokásos gőzhajtású gépek helyett. 1944.március 28-án 9 darabot (T 52-T 60) rendelt meg a Kriegsmarine, de röviddel ezután a rendelést töröltek.

(Forrás: Michael J. Whitley: German destroyers of World War Two; Siegfried Breyer-Ulrich Elfrath: Die Deutsche Kriegsmarine 1939-1945; Robert Jackson: German Navy in World War Two)