A Vatikán magatartásában a második világháború eseményeivel kapcsolatban nagyon sok az ellentmondás. XII. Pius, aki 1939 és 1958 között ült Szent Péter trónján, a mai napig végletesen megosztja a történészeket és a közvéleményt. Majdnem hetven éve folynak a viták arról, vajon mindent megtett-e a katolikus egyház feje a nácik üldözötteinek megsegítésére, mentésére.

Óvatoskodására sokféle magyarázat született. Van, aki szerint végig egyháza, a világszerte mintegy 400 milliónyi katolikus hívő iránti felelősség vezette, ezek védelmét tartotta elsőd- legesnek. Mások szerint a nunciusi működése idején kialakult németbarátsága játszhatott szerepet a III. Birodalommal szemben tanúsított, enyhén szólva diplomatikus viselkedésében. Több történész szerint döntéseit befolyásolhatta a bolsevizmustól való zsigeri rettegése is, és az, hogy Hitlert még mindig kisebb rossznak tartotta Sztálinnál. A kép teljességéhez tartozik, hogy a háború után állítólag sokan magánlevélben, mások nyilvánosan hálájukat fejezték ki a pápának a zsidók mentéséért. Így tett többek között Golda Meir és Albert Einstein is.

Hárommillió zarándok indul 1950-ben Rómába a szentév megünneplésére. XII. Pius pápa főpásztorsága — amelyet 1939 márciusában, a háború kitörése előtt néhány hónappal kezdett meg — csúcspontján van. Háború alatti döntéseit szinte egyhangúlag dicsérik, a zsidó köröket is beleértve. Az egyház legfőbb vezetője óriási tekintélynek örvend, amely- hez hozzájárulnak mind a béke védelmében, mind a háború áldozatainak megsegítésére tett erőfeszítései.

1917. július 29-én Eugenio Pacelli németországi pápai nuncius — a későbbi XII. Pius pápa — II Vilmos császár társaságában.

Az olaszok a „város megmentőjének" kiáltják ki, aki minden lehetőséget felhasznált arra, hogy megvédje Rómát a pusztítástól. Az utókor azonban távolról sem ilyen egyértelműen értékeli alakját. 1963 tavaszán, öt évvel XII. Pius halála után egy fiatal német vikárius, Rolf Hochhut Der Stellvertreter (A helytartó) című darabja a nácizmus bűneivel szembeni pasz- szivitással és hallgatással vádolta meg a Vatikánt. A darab villámcsapásként hatott.

Az érzelmek fellángolását megelőzendő a Vatikán terjedelmes, tízkötetes dokumentum- válogatást ad ki XII. Pius háború alatti levelezéséből a Szentszék II. világháború alatti politikájának megmagyarázására.

*

Az 1899-ben pappá szentelt Pacelli soha nem működött lelkipásztorként. 1901-től ál- lamtitkárként dolgozott, 1917 és 1929 között Németországban — előbb Bajorországban, majd Berlinben — volt pápai nuncius; általában németbarátnak tartották. Rómába való visszatérése után XI. Pius titkáraként dolgozott. 1933-ban konkordátumot kötött a náci kormánnyal, négy évvel később részt vállalt a nemzetiszocializmust elítélő „Mit Bennender Sorge" enciklika megszerkesztésében. 1938 májusában ő képviselte a pápát Budapesten, a XXXIV. Eucharisztikus Kongresszuson.

Pacelli Németországban nunciusként (1924)

XII. Pius főpásztorságát az első napoktól kezdve az európai béke megóvására tett, kétértelműségtől sem mentes diplomáciai lépések jellemezték. 1939. május 3-án a pápa megszervezte az érintett felek találkozóját. 1939. augusztus 24-én, egy nappal a német-szovjet paktum aláírása után nyilvánosan is szorgalmazta a béke védelmét: „Még semmi sem veszett el a béke számára, de minden elveszhet a háború pillanatában."

1939. augusztus 31-én, a német agresszió előestéjén közvetlenül Lengyelországhoz for- dult. A varsói apostoli nuncius jegyzéket adott át Beck külügyminiszternek, amely szerint a Vatikán „hitelt érdemlő" információi szerint „ha Lengyelország kijelentené, hogy nem til- takozik Danzignak a birodalomhoz való visszatérése ellen, s közvetlenül Németországhoz fordul a) a területén áthaladó szállítás megkönnyítését, b) a gdanski (danzigi) folyosót, c) a nemzeti kisebbségeket érintő ügyekben, Hitler hajlandó lenne egyezségre lépni".

Pacelli bíboros mint vatikáni államtitkár pápává történt megválasztása előtt a külügyeket irányította.

A jegyzék nem adott világos tanácsot a lengyel kormánynak, de arra utalt, hogy a pápa a német követelések tárgyalásos tisztázását támogatja. Holott a müncheni egyezményeket semmibe vevő, Csehszlovákiát 1939 márciusában megszálló Hitler szándékaival kapcso- latban már senkinek sem lehettek kétségei.

1940. június 28-án, a Franciaország vereségét megpecsételő fegyverszünet aláírása után néhány nappal, a pápa arra kérte a megszálló erőket, hogy tegyék meg „a legnagyobb erőfeszítéseket az emberiség és a civilizáció megmentése érdekében", mert „a háború foly- tatása könnyen további harcokat és válságokat idézhet elő". Az ellentétek feloldását kérte, mert úgy vélte, hogy Nagy-Britannia nem tudna ellenállni a német inváziónak. London azt válaszolta, hogy a britek mindenre készek a nácik legyőzése érdekében.

XII. Pius 1939-ben, a világháború kitörése előtt foglalta el Szent Péter trónusát.

Az 1943. szeptember 1. és december 24. közötti rádióhírekben a pápa határozottan ellenezte a Németország, Olaszország és Japán feltétel nélküli fegyverletételét célzó politikát, amelyet Roosevelt 1943. január 24-én, a casablancai konferencián jelentett be. „A népekben élő forró békevágyat ne becsüljétek le, és ne öljétek meg olyan lépésekkel, amelyek — a bizalomkeltés helyett — gyűlöletet szülnek és ellenállásra ösztönöznek" — inti a szövetségesek vezetőit. Belgium vatikáni nagykövetéhez 1939. szeptember 24-én írt levelében XII. Pius megfogalmazta álláspontját: távol maradni az eseményektől, soha nem venni részt bennük. A pápának — szögezi le — apostoli küldetése okán minden konfliktus felett kell állnia.

A megszállt országok kormányai a háború alatt hiába kérték a pápát az események nyilvános elítélésére. 1939. augusztus 28-án Franciaország nagykövete Lengyelország melletti nyilatkozatot kért. 1940. május 10-én a francia és az angol nagykövet kéréssel fordult a pápához, hogy ítélje el Belgium, Hollandia és Luxemburg semlegességének megsértését. 1942 júliusában az Egyesült Államok ügyvivője szorgalmazta a nácik tet- teinek elítélését.

Pius pápa látogatása a Lateránban az 1943-as római amerikai légitámadás után.

Ugyanakkor XII. Pius, ahogy a szövetségesek támogatásától tartózkodott, megtagadta támogatást azoktól az akcióktól is, amelyeket a tengelyhatalmak a „bolsevizmus elleni keresztes hadjáratként" szerettek volna beállítani. A Vatikán hallgatása és a konfliktus idején tett nyilatkozatai összefüggésükből kiragadva azonban a tengelyhatalmak iránti rokonszenvre utalhatnak. A pápa nem ítélte el határozottan Németország vagy Olasz- ország tetteit, expanziós törekvéseik idején inkább a velük szembeni engedékenységet sugallta, és végül védelmébe vette őket, amikor a szerencse elpártolt tőlük.

Csak akkor lépett ki tudatosan választott pártatlanságából, amikor a német Hitler-ellenes merényletek terveiről értesítette a brit kormányt 1939/40-ben és 1944-ben egyaránt. A Vatikán politikájának kulcsa tehát nem a nácizmussal való azonosulás. Azzal, hogy nem nevezte meg egyértelműen a bűnösöket, meg kívánta őrizni a béke érdekében való fellépés lehetőségét. XII. Pius ily módon XV. Benedek pápa I. világháború alatti politikáját folytatta: tartózkodott a háborús bűnök néven nevezésétől, hogy ne tekinthessék részre- hajlónak, és ezzel ne veszítse el teljesen a békét szolgáló tárgyalások (vélt) esélyét.

Katolikus partizánok XII. Pius pápa fényképével 1944-ben.

Ez azonban még nem elégséges a Vatikán álláspontjának magyarázatához és indoklá- sához. Osborne brit miniszter 1942. szeptember 14-én Maglione vatikáni államtitkárnak írt levelében világosan kijelöli a nácik tetteivel kapcsolatos pártatlanság politikájának határait: „Biztosíthatjuk, hogy az egyház küldetése lelki. Az egyház alapvető szerepe a hit fenntartása a világban, ami minden körülmények között, de különösen háború idején a semlegesség és a nemzetek fölötti pártatlanság politikáját szabja meg a pápaságnak", de „a hallgatás politikája a nemzetek öntudata ellen elkövetett ilyen mérvű erőszakkal szemben feltétlenül az erkölcsi vezető szerepéről való lemondás szükségességét, a Vatikán befolyásának és tekintélyének gyengülését hozza magával — holott eme tekintély fennmaradásától és erősödésétől függ a pápa szerepe a békének az egész világon való újjáteremtésében."

A pápa azzal, hogy tartózkodott a bűnösök határozott megnevezésétől, és csak utalt az áldozatok kilétére, nem csak a békéltető szerepét akarta biztosítani magának. Amikor 1941 júniusában a britek tiltakoznak a Vatikán Rádió nácik által kifogásolt adásainak beszüntetése miatt, a pápa a megtorlás kockázatával magyarázta az intézkedést. XII. Piust sok megnyilatkozása olyan emberként mutatja be, akit gyötör erőtlensége, és kétségek között őrlődik: „Félelmetesen nehéz eldönteni, vajon a helyzet távolságtartást és óvatos hallgatást követel-e, vagy kemény szavakat és határozott cselekvést" — írja Köln érsekének.

Zsidók tömeges letartóztatása Rómában 1943. október 16-án.

XII. Pius igyekszik segíteni az üldözötteken, anélkül hogy feladná semlegességét. Minthogy Hitler nem engedélyezte a Vatikán diplomáciai képviseleteinek működését a megszállt országokban, csak egyes püspökök, magánszemélyek, hivatalnokok nyújthat- tak segítséget. A bebörtönzöttekkel és eltűntekkel kapcsolatos hírek továbbítására a Vatikánban információs irodát hoztak létre.

A zsidók — 1942-től egyre gyakoribb és egyre rémisztőbb — deportálásáról érkező jelentések hatására a pápa lépéseket tett a zsidó népesség megmentésére. Az útlevelek, amelyekkel Latin-Amerikába lehetett menekülni, az egyházak által (többek között a Vati- kánban) kiállított hamis keresztlevelek bizonyítják, hogy XII. Pius igyekezett megmenteni emberéleteket. 1943 októberének végén a németek megszállta Rómában — több mint ezer zsidó elhurcolása után — sértetlenséget alkudott ki a megszállóktól egyházi tulaj- donú területeknek, épületeknek, ahol aztán papok, apácák bújtattak sok száz üldözött zsidót, végül mintegy 5 ezren találtak menedéket a katolikus egyháznál Rómában.

A Kanadai Királyi 22. Ezred tagjai audiencián a pápámál Róma felszabadítását követően.

A Vatikánnak képviselője, Mgr. Burzio közvetítésével és a püspöki kar nyomására sikerült leállíttatnia a deportálásokat Szlovákiában is. Magyarországon Rotta apostoli nuncius XII. Pius által támogatott, nyilvános közbenjárásával meg tudták akadályozni néhány transz- port elindítását a haláltáborokba. Ez azonban csak csepp a tengerben. A náci hatóságok Németországban és a megszállt országokban semmibe vették Orsini berlini apostoli nuncius mindennemű tiltakozását.

„Mit nem tettünk meg, amit pedig kötelességünk lett volna megtenni? — kérdezi XII. Pius közvetlenül a háború befejezése után. — Nyíltan vádolni kellett volna a náci barbarizmust, megkockáztatva, hogy elveszítjük az áldozatok megsegítésének lehetőségét, sőt azt, hogy rontunk a sorsukon? Vagy inkább hallgatnunk kellett, megkockáztatva a bűnrészesség vádját? Olyan súlyos kérdések ezek, amelyekre a történész nem, csak mindenki a szíve mélyén, saját lelkiismerete szerint tud válaszolni."

XII. Pius a Vatikánból 1947 novemberében sugárzott rádióadás során.

*

XII. Pius gazdag arisztokrata családban született 1876-ban Rómában, Eugenio Pacelli néven. Teológiai tanulmányai mellett filozófiát, jogot és nyelveket tanult. 1899-ben szentelték pappá. Két évvel később már a Vatikán államtitkárságán dolgozott, 1917-től pedig pápai nunciusként 12 évig Németországban képviselte a Szentszéket. Bíborossá 1929-ben avatták, 1930-tól XI. Piusz államtitkára, a vatikáni külpolitika irányítója volt egészen 1939-es pápává választásáig.