A II. világháború első éveiben a német csatacirkálók, a Scharnhorst és a Gneisenau jelentették a legtöbb problémát a brit Admiralitás számára; a két hajó félelmetes erejű egységet alkotott. Amikor 1939 szeptemberében a német haditengerészet megkezdte háborús ténykedését, a legerősebb hadihajóknak a Scharnhorst és a Gneisenau csatacirkálók számítottak.

A Brit Királyi Légierő bombázói már a kezdet kezdetén elsődleges célpontnak tekintették a két hajót; szeptember 4-én, a háború második napján, Brunsbüttelnél próbáltak — minden eredmény nélkül — csapást mérni a csatacirkálókra.

Az Ikrek első harci bevetésére 1939. november 21-én került sor, mikor a Deutshland zsebcsatahajó hazatérését kellett a fedezniük. A Scharnhorst (Hoffmann korvettkapitány) és a Gneisenau (Förste korvettkapitány), miután sikerült észrevétlenül a Shetland- és a Feröer-szigeteken túljutniuk, november 23-án elsüllyesztették a Rawalpindi brit segéd- cirkálót. A Rawalpindi legénysége azonban rádión még jelenteni tudta Scapa Flow-nak a csatacirkálók felbukkanását. Sir Charles Forbes tengernagy, a Honi Flotta főparancsnoka az irányítása alatt álló teljes hajóhadat tengerre küldte, hogy megpróbálják feltartóztatni az Ikreket. A német hadihajók azonban az őket üldöző angol hajókat lerázva november 27-én sikeresen visszatértek Wilhelmshavenbe.

Gneisenau közvetlenül a háború kitörése előtt Kielben.

November 26-án a csatacirkálók ismét dél felé indultak, áttörtek a Forbes admirális által a norvég partoknál szervezett vonalon, melyet egy cirkáló és torpedórombolók őrjárata alkotott, majd másnap visszatértek Wilhelmshavenbe. A britek eztán az Atlanti-óceán északi részére és az Északi-tengerre nem kevesebb, mint 60 hadihajót — hat csatahajót (ebből három francia), két csatacirkálót, 20 cirkálót (két francia), 28 torpedórombolót (nyolc francia), három tengeralattjárót és egy repülőgép-hordozót — csoportosítottak át az Ikrek elfogására, ám a németek rendre egérutat nyertek.

A Scharnhorst két első lövegtornya.

Az Ikrek – miután egy 1940 februárjában egy eredménytelen portyázáson vettek részt a Shetland-szigetek térségében — április 9-én, amikor a német haderők bevonultak Nor- végiába és Dániába már a Narvikban és Trondheimben partraszálló csapatokat fedezték Lütjens altengernagy parancsnoksága alatt. Ugyanezen a napon a közelben tartózkodó brit Renown csatacirkáló észlelte a Scharnhorst-ot és a Gneisenau-t, és 17 290 m távol- ságból tüzet nyitott rájuk; a rövid összecsapásban háromszor el is talála a Gneisenau-t.

A német hadihajók viszonozták a tüzet, a Renownt is két találat érte. És bár a két német hajó kisebb kaliberű lövegeik ellenére is nagyobb tűzerőt képviselt, mint a brit csata- cirkáló, Lütjens mégis azonnal visszavonulást renden el. Döntésében nyilván szerepel játszott, hogy a Scharnhorst ezúttal is géphibával küszködött, radarja elromlott, és a viharos tengeren szinte használhatatlan volt mindkét hajó "A” lövegtornya. A rövid ütközetben a Scharnhorst sértetlen maradt.

A Renown csatacirkáló méretekben nem nagyon különbözött a német hajóktól, 6 darab 381 mm-es löveggel volt felszerelve, de 1916-ban lépett szolgálatba, páncélzata pedig már az építése idején is gyengének számított. A két modern, összesen 18 darab 283 mm-es löveggel, valamint 12 torpedóvetővel felszerelt német hajó mégis visszavonult az öreg angol csatacirkáló elől...

A kísérőfeladatának teljesítése után az Ikrek visszatértek Wilhelmshavenbe, és a hajókat hathetes alapos átvizsgálásra (a Gneisenau esetében ez a javításokra is kiterjedt) küldték. Bevetésre egészen 1940 júniusáig nem indultak, ekkor egy, a  Marschall tengernagy pa- rancsnoksága alatt álló hadműveleti csoportba kerültek, melynek feladata a Norvégiából evakuáló szövetséges csapatok támadása volt. Június 7-én a kiürítést fedező brit Glorious repülőgép-hordozó — mivel nem rendelkezett elegendő üzemanyaggal — csökkentett sebességgel szintén visszaindult a hazai vizekre. A hordozót csak két torpedóromboló, az Ardent és az Acasta kísérte. Június 8-án délután a Glorious Harstadtól nyugatra váratlanul összetalálkozott a szövetséges csapatszállító hajók után kutató csatacirkálókkal: azok már igen nagy távolságból, mintegy 26 kilométerről tüzet nyitottak, és a harmadik — több mint 24 kilométer távolságból leadott — sortüzük eltalálta a Glorious-t. A többórás küzdelem után a hordozó és két kísérő rombolója elsüllyedt, bár az Acastának még sike- rült egy torpedóval eltalálnia a Scharnhorstot.

A HMS Glorious egy 1925-ös felvételen.

A hajót a "C" lövegtorony alatt érte a találat. amely szétzúzta a jobb oldali csavartengelyt, és a víz elárasztotta a jobb oldali gépházat. A torony üzemképtelenné vált, a hajó sebes- sége 20 csomóra csökkent, belsejébe 2500 tonna víz zúdult. Az emberveszteség is súlyos volt, 48 német tengerész vesztette életét. A Scharnhorst visszaevickélt Trondheimbe, ahol június 13-án brit gépek megtámadták; az egyik 225 kg-os bomba el is találta, de az nem robbant fel. Június 20-án, hogy eltereljék a figyelmet a sérült Scharnhorstról, a Gneisenau kihajózott Trondheimből, és az Izland és Feröer-szigetek közötti átjáró felé indult.

Útközben azonban felfedezte a Clyde brit tengeralattjáró, és egy torpedóval eltalálta a Gneisenau orrát. Június 21-én a Scharnhorst kihajózott Trondheimből, és nyolc torpedó- romboló, illetve torpedónaszád kíséretében június 23-án elérte Kielt; a Gneisenau az ideiglenes javítások elvégzése után július 25-én szintén Kielbe indult, ahova két nap múltán meg is érkezett.

A Gneisenau első lövegtornyai, háttérben a Scharnhorst.

Az Ikrek ezután egészen 1940. december 28-ig nem hagyták el a kikötőt, ekkor ismét megpróbáltak kitörni az Atlanti-óceán északi vizeire, hogy az ott közlekedő konvojokat támadják. 1941. január 2-án a norvég partok közelében azonban a Gneisenau viharba került és megrongálódott, a bevetést félbe kellett hagyni. A következő kísérletre (Berlin hadművelet) január 22-én került sor, de a szövetségesek már másnap észlelték a német hajókat, és a Honi Flotta felsorakozott, hogy Izlandtól délre feltartóztassa az ellenséget. Az Ikrek ezért a küldetést megszakítva az északi sarkkörön túlra húzódtak vissza.

1941. február 3/4. éjszakáján végül sikerült észrevétlenül áthajózniuk a Dánia-szoroson. Február 22-én körülbelül 925 km-rel Új-Fundlandtól keletre, egy nyugatra tartó konvojba botlottak, és öt hajót, összesen 25 784 t rakománnyal elsüllyesztettek. 1941. március 15-én az Észak-Atlanti-óceán középső vidékén hajózó csatacirkálóknak ismét az útjába került egy konvoj: a Gneisenau hét teherhajót, összesen 26 693 t vízkiszorítással süllyesztett el, míg a Scharnhorst hat hajót, és 35 080 tonnányi árut pusztított el.

HMS Rodney, 1941 március 15-16.

A brit Admiralitás azonnal nagyszabású hadműveletet rendelt el: a Rodney és a King George V. csatahajókat északra vezényelték, ahol csatlakozniuk kellett a Nelson csata- hajóhoz, valamint egy cirkálóhoz és két torpedórombolóhoz, melyeknek így együttesen kellett az izlandi átjárót lezárniuk. Ezalatt a "H" haderő, azaz a Renown csatacirkáló, az Ark Royal repülőgép-hordozó, a Sheffield cirkáló és néhány torpedóromboló Gibraltárból elindulva akarta megakadályozni a franciaországi kikötőkbe való bejutást. Március 20-án a gyorsan közeledő "H" haderő hírére a csatacirkálók Franciaország felé vették az irányt, s két nap múlva torpedónaszádok védőkíséretében befutottak Brestbe. A német bevetés a szövetségeseknek 22 hajójába, illetve összesen 115 622 t szállítmányába került.

A brit légi felderítésnek egészen március 28-ig nem sikerült a német hadihajók nyomára bukkannia, ám mihelyt fény derült az Ikrek hollétére, Winston Churchill direktívát adott ki, mely a csatacirkálókat nevezi meg a RAF elsődleges célpontjaként. A légi offenzíva március 30/31-én éjszaka vette kezdetét, amikor is 109 repülőgép támadta a bresti kikötőt, kézzelfogható eredmény nélkül. Ezt április 4/5-én követte 54 repülőgép újabb támadása; az egyik bomba a Gneisenau melletti szárazdokkra hullott, de nem robbant fel. Az újabb bevetésre 1941. április 6-án hajnalban került sor, ekkor egy torpedó eltalálta a Gneisenau farát a vízszint alatt, és a hajó hónapokra kiesett a további küzdelmekből.

Brit bombázók a bresti szárazdokkokban álló német hajók felett, 1941. december 18.

A Gneisenau-t 1941. április 10/11-én éjszaka ismét támadás érte, ekkor négy bomba is eltalálta a hajót; a támadásban 50 német vesztette életét, 90-en megsebesültek. A kikötő folyamatos bombázása a Scharnhorst javítását is késleltette, ami aztán a Krigsmarine parancsnokságának ahhoz a végzetes döntéséhez vezetett, mely a Bismarckot csupán a Prinz Eugen védőkíséretében rendelte ki az Atlanti-óceánra.

Amikor a Bismarck pusztulása után a Prinz Eugen is megérkezett Brestbe, a kikötő zsúfolttá vált, és a parancsnokság úgy határozott, hogy a Scharnhorst-ot La Pallice-ba vezénylik át, ahol a javítási munkálatokat végre befejezhetik, de a szövetségesek azonnal támadást indítottak mind Brest, mind La Pallice ellen. A bresti támadás katasztrofális eredménnyel zárult, a kikötőben horgonyzó hadihajók nem kaptak találatot. A La Pallice bombázása során azonban a Scharnhorst-ot újabb találatok érték: három páncéltörő bomba átszakította a hajótestet, és a hajóba 3000-7000 t víz ömlött. Két kisebb bomba az ágyúfedélzeten robbant, de csak kisebb károkat okoztak. A sérült Scharnhorst ezután visszatért Brestbe, hogy ott vehesse igénybe a kikötő jobb felszereltségét, valamint erősebb légvédelmét. Ennek ellenére még hónapokba telt, míg ismét harcképessé vált.

A Prinz Eugen nehézcirkáló

Végül 1942 februárjában a Cerberus fedőnevű akció során a Prinz Eugen cirkálóval együtt — alaposan megszégyenítve a Royal Navyt — a La Manche csatornán végrehajtották át- törésüket az északi német kikötők felé. A Gneisenau komolyabb sérülés nélkül érkezett meg Kielbe, de két héttel a Cerberus után egy bombatámadás során megrongálódott: a lövegtornyokat leszerelték, és átadták a partvédelemnek, a hajótestet pedig záróhajó- ként Gdyniában süllyesztették el. (Az oroszok bontották szét 1947 és 1951 között.)

Ezt követően a tengeren már csak a Scharnhorst bukkant fel ismét: 1942 októberében harcképesnek nyilvánították, és 1943. január 11-én a Prinz Eugennel együtt megpróbált Norvégiában a trondheimi hajórajhoz csatlakozni. A Skagerraktól nyugatra azonban a hajókat felfedezték a britek, és a Scharnhorst-ot visszarendelték a kikötőbe. A második átvezénylési kísérlet 1943. március 8-án, viharos időjárási viszonyok közepette (és a Prinz Eugen nélkül) már eredményesen zárult, majd március 11-én a Scharnhorst és a Tirpitz néhány torpedóromboló és torpedónaszád kíséretében Trondheimből északra, a Narvik közeli Bogen-öbölbe indult, ahol a Lützow nehézcirkálóhoz kellett csatlakozniuk.

HMS Duke of York csatahajó.

Március 22-én a német haditengerészet nehézegységei ismét kifutottak, ezúttal Alten-fjord irányába. 1943. szeptember 6-án a Scharnhorst a Tirpitzet kísérte a Szicília fedőnevű hadművelet során, melynek célja német csapatok szállítása volt a Spitzbergákra, valamint stratégiailag fontos tengerparti helyek bombázása. Közben — néhány hónapos szünet után, amikor egyáltalán nem közlekedtek konvojok a Szovjetunió felé — a szövetséges hajóforgalom novemberben ismét megindult. Ekkor Dönitz tengernagy utasítást adott, hogy a konvojokat már ne csak a Bergenben és Trondheimben állomásozó tengeralattjá- rók támadják, hanem minden rendelkezésre álló felszíni hajó, közöttük a Scharnhorst is.

A Duke of York tüzérei a hajó 360 mm-es ágyúi előtt pózolnak a Scharnhorst-al való összecsapás után.

1943 karácsonyán — miközben néhány romboló kíséretében a egy jeges-tengeri konvoj megtámadására igyekezett — a Duke of York csatahajó és három cirkáló meglepte, és elsüllyesztette a Scharnhorstot. Ezzel az Ikrek pályafutása véget ért.