A szövetségesek sokáig gondolkodtak az olaszországi partraszálláson. Bár Szicília elfoglalása könnyen ment, az amerikaiak egy Nápoly környéki partraszállás esetén a harcok elnyúlásától, a tervezett normandiai partraszállás hátráltatásától s a csendes-óceáni háború elhúzódásától tartottak. Hosszas viták után Eisenhower mégis úgy döntött, hogy szeptember elején átkelnek a Messinai-szoroson és kilencedikén partra szállnak Salernóban. Bár a tervet az akkor éppen Québecben tartózkodó Roosevelt és Churchill is elfogadta, nem titkolták kételyeiket.

Miközben keleten elkezdődött a kurszki ütközet, a Földközi tenger térségében az angolszász szövetségesek is elkezdtek végre mocorogni. A célpont – azt követően, hogy befejeződtek a harcok Észak-Afrikában – Szicília lett, erről előzetesen Roosevelt amerikai elnök és Churchill brit miniszterelnök döntött 1943. január 19-án, a casablancai konferencián.

Amikor 1943 márciusában a keleti fronton megszűnt a küzdelem, egy jókora orosz kiszögellés maradt Kurszk előtt. Az oroszok kísértést éreztek, hogy a kiszögellésből tovább nyomuljanak előre, a németek kísértést éreztek, hogy oldalról elvágják. A szovjetek ellenálltak a kísértésnek, a németek nem. Így aztán az 1943-as év legnagyobb ütközetére nem a levegőben, és nem is a Földközi-tenger térségében került sor, hanem a keleti hadszíntéren.

A Zitadelle fedőnevű (1943. július 5. - július 13.) kurszki hadművelet volt az utolsó nagyszabású német stratégiai támadás, az utolsó próbálkozás a hadászati kezdeményezés átvételére.

A szovjetek 1943 januárjában és február legelején Sztálingrád térségében addig példátlan méretű győzelmet arattak. Azonban a német Dél Hadseregcsoport erőinek 1943 márciusában egy ellentámadással sikerült megállítani a nyugat-délnyugat felé előretörő Vörös Hadsereget. A Manstein tábornagy vezette hadseregcsoport ezzel megőrizte a németek déli arcvonalának folytonosságát, Harkov visszafoglalásával pedig átmenetileg a hadászati kezdeményezést is visszaszerezte a szovjetektől. A keleti hadszíntéren folyó küzdelem még messze nem dőlt el.

1943-ban végre megmozdultak a szövetséges nagyhatalmak, az év Roosevelt és Churchill casablancai találkozójával kezdődött. Ez volt az első alkalom, hogy amerikai elnök elhagyta Amerika földjét, illetve parti vizeit azóta, hogy Woodrow Wilson részt vett az 1919-es párizsi békekonferencián. Roosevelt alig várta, hogy Sztálinon gyakorolhassa személyes varázsát, Churchill pedig eltökélten meg akarta őrizni pozícióját a nagyhatalmak sorában.

Friedrich Wilhelm Ernst Paulus a Hessen tartomány- ban lévő Guxhagenben született, 1890. szeptember 23-án. Az alsó-szászországi Kassel gimnáziumában érettségizett. Mivel polgári származása miatt nem lehetett a császári haditengerészet tisztje, a marbur- gi egyetem jogi fakultására iratkozott be. Egy félév után otthagyta az egyetemet, Badenbe ment és belépett a 111. gyalogezredbe, ahol előbb kadétként szolgált, majd 1911-ben hadnaggyá nevezték ki. Egy évvel később feleségül vette a román származású Elena Rosetti-Solescut, egyik tiszttársának nővérét; házasságukból három gyermek született.

A világháború kitörése Freiburgban érte; ezrede – a 7. hadsereg részeként – már az első napokban össze- csapott a franciákkal, akik betörtek Elzászba.

Vaszilij Ivanovics Csujkov 1900. február 12-én a Moszkvához közeli Szerebrijannyije Prudiban szüle- tett, orosz parasztcsalád nyolcadik gyermekeként. Édesapja – Ivan – kiváló birkózó hírében állt, édes- anyja – Elizaveta – pedig a helyi ortodox egyház oszlopos tagjának számított. Alig tizenkét évesen otthagyta az iskolát, és egy szentpétervári gyárban kezdett el dolgozni, szerelősegédként. 1918 őszén beállt a Vörös Hadseregbe.

A sors különös fintoraként a tűzkeresztségen 1918-ban Caricinnél esett át – annál a városnál, amely később a Sztálingrád nevet kapta. 1919-ben belépett a kommunista pártba és ezredparancsnoki beosztást kapott. 1920-ban előbb Tuhacsevszkij parancsnok- sága alatt Szibériában Kolcsak seregei ellen harcolt, majd az orosz-lengyel háborúban.

1942. november elejére a Barents-tengertől a Kaukázusig terjedő szovjet-német front, néhány kisebb arcvonalszakasz kivételével, megmerevedett, majd 1942/43 telén fordulat következett be a II. világháború menetében. A Volgánál és a nagy Don-kanyarban a Vörös Hadsereg véres csatát kényszerített a Wehrmachtra; Sztálingrád a német főparancsnokság akarata ellenére mindent elnyelő katlanná vált. Paulus tábornok nem érte el célját, a szovjet csapatokat nem sikerült beleszorítania a Volgába.

A harkovi csatát és Szevasztopol elestét követően a nyári nagy német offenzíva (Fall Blau), a "mindent eldöntő támadás" Sztálingrád és a Kaukázus ellen június 28-án indult meg. A német hadvezetés 1942. július közepére a Kaukázus és a Don-vidék elfoglalására a keleti hadszínté- ren levő erőinek harmadát, 75 hadosztályt vonultatott fel. A hadjárat során 1942 novemberéig még újabb 35 hadosztályt irányított ide. A szárazföldi csapatokat több mint 1200 géppel a 4. légiflotta támogatta.  A fő támadás 1942. július 12-én kezdődött: a "B" hadseregcsoport von Bock vezértábornagy parancsnoksága alatt a Don mentén támadott.

Miközben – pontosabban, mielőtt – elkezdődött volna a szovjet vereséggel végződő második harkovi csata, délen is súlyos harcok folytak; a német offenzíva még 1941 szeptemberében elérte a Krím-félszigetet. A német 11. hadsereg és a román 3. hadsereg Erich von Manstein parancsnoksága alatt szeptember 24-én kezdte meg támadását a félsziget bejárata, a pere- kopi földszoros ellen, melyet összesen 235 ezer katonával a szovjet önálló 1. Tengermelléki Hadsereg (I. J. Petrov vezérőrnagy), az önálló 51. hadsereg (F. I. Kuznyecov vezérezredes) és a Fekete-tengeri Flotta védett.