Kiegészítés az első részhez. Korábban szó esett a II. világháború előtt épült amerikai csatahajókról, amelyekkel az Egyesült Államok Haditengerészete végül is nekiindultak a háborúnak — elsősorban a Csendes-óceánon a japán flotta ellen. Érdemes tehát röviden, vázlatosan áttekinteni azt is, hogy a császári japán haditengerészet (Dai-Nippon Teikoku Kaigun) miképp jutott el oda, hogy a legfőbb riválisa legyen az Egyesült Államoknak.

Mint már korábban szó volt róla, az első világháború kitörésének idején a világ négy leg- erősebb tengeri hatalma közül három a feltörekvő nemzetek közül került ki. A második helyen álló Németország mögött a harmadik helyet az Egyesült Államok foglalta el, a negyediket pedig Japán.

A császári japán haditengerészet a Meidzsi-reformot követően 1869-ben alakult meg hivatalosan, és ebben az évben szerezte be az első tengerjáró páncélosát is. Az 1870-es és 1880-as években a japán haditengerészet elsősorban partvédelmi erő volt; 1883-ban fogadták el az első flottafejlesztési törvényt, ezt követően haditengerészeti versengés indult meg Japán és Kína között. Az 1880-as évek első felében Japán számos hadihajót rendelt meg Franciaországban, de 1887-től már a brit hajóépítő iparhoz fordultak. A Korea miatti feszültség 1894-ben végül háborúhoz vezetett Japán és Kína között, ekkor a Jalu-folyói csatában a japánok tönkreverték a kínai flottát, de a két német építésű kínai páncélos példája megmutatta, hogy Japánnak is szüksége van ilyen nagy egységekre.

A brit építésű Mikasa pre-dreadnought, a csuzimai csatában a japán kötelék zászlóshajója.

A háborús győzelem rendkívül népszerűvé tette a haditengerészetet Japánban, 1895-ben el is fogadták a haditengerészeti programot. A Jamamoto Gonbei — későbbi haditengeré- szeti miniszter — által kidolgozott tervet hat-hat programnak is nevezték, mivel az hat csatahajót és hat páncélos cirkálót írt elő. Az Oroszországgal egyre növekvő feszültség végül az 1904–1905-ös orosz–japán háborúhoz vezetett. Az orosz flotta feletti csuzimai győzelem után lépett fel egyre hatásosabban Sato Tetsutaro, aki az Egyesült Államokat jelölte meg következő potenciális ellenfélként. Tetsutaro nézete szerint Japán védelmé- nek legfőbb letéteményese a haditengerészet, és a flottának el kell érnie az amerikai flotta erejének legalább 70%-át.

A Satsuma csatahajó Yokohama kikötőjében, 1919 körül.

Közben az angolok 1905 októberében elkezdtek építeni egy DREADNOUGHT névre keresztelt hajót, amely 1906 decemberében már szolgálatba is állt. A 18 000 tonnás, egységes nehéztüzérségű hajó tíz darab 30,5 cm-es ágyúból álló fegyverzetet kapott, és a világ első gőzturbinával hajtott csatahajójaként sebessége 2-3 csomóval meghaladta a korábbi standard csatahajók sebességét. Jelentőségét jelzi, hogy ezt az új típust dread- noughtnak nevezték el első képviselője után. A japánok hasonló méretű csatahajóikat (SATSUMA-osztály) szintén1905-ben kezdték építeni, de az eredetileg egységes nehéz- tüzérségűnek szánt hajók pénzügyi problémák miatt végül vegyes tüzérséggel épültek.

Japán 1907-ben fogalmazta meg a nyolc-nyolc ideát, mely szerint a japán flottának nyolc modern csatahajóból és nyolc páncélos cirkálóból (később csatacirkálóból) kell állnia. Az ambiciózus terv és Japán gazdasági ereje azonban nem volt összhangban; az első kísér- let a nyolc-nyolc végrehajtására 1910-ben történt, de végül csak négy csatacirkálót és egy csatahajót építettek meg érték az 1911-es programban. Ez 1913-ban kiegészült további három csatahajóval — még 1912-ben kezdték el a FUSO-osztály, majd 1915-ben az ISE-osztály csatahajóinak építését.

A Fuso-osztályú Yamashiro fedélzete 1922-ben.

Az amerikai programra tekintettel 1916 és 1918 között négy-négy újabb csatahajót és csatacirkálót szavaztak meg, de ezek közül ténylegesen már csak két csatahajó épült meg. 1921-ig végül a japánok 8 egységes nehéztüzérségű csatahajót (dreadnought) és 4 csatacirkálót állítottak szolgálatba, 336 000 tonna összvízkiszorítással. Ez a kívánatos 70 helyett azonban csak 60%-a volt az amerikai flottának.

A csatahajók harmadik generációjával szintén Nagy-Britannia lépett elő; az 1912-ben építeni kezdett QUEEN ELIZABETH-osztály fegyverzete nyolc darab 38,1 cm-es ágyúból állt. Ezzel az osztállyal egyben egy új kategóriát, az úgynevezett gyors csatahajót vezették be, mivel tervezett sebességük 21 helyett 25 csomó volt. Ezek voltak a világ első, kizáró- lag olajtüzelésű csatahajói. Harmadik generációs csatahajókat már csak a „nagy négyes” negyedik tagjának, Japánnak sikerült szolgálatba állítani. Az 1917-ben építeni kezdett, a gyors csatahajó kategóriát képviselő NAGATO-osztály fegyverzete nyolc darab 41  cm-es ágyúból állt, tagjai — akárcsak az amerikai COLORADO-osztályé — már csak a háborút követően álltak szolgálatba.

A Nagato csatahajó 1924 körül.

Az új típusú csatahajók tervezésével párhuzamosan zajlott az új páncélos cirkálóké is: a 17 000 tonnás hajók fegyverzetét nyolc darab 30,5 cm-es ágyú alkotta, tervezett sebes- ségük pedig 25 csomó volt, ami kettővel haladta meg a korábbi cirkálókét, míg páncél- zatuk azonos volt azokéval. Az új típust hivatalosan 1911-től nevezték csatacirkálónak, és bár szintén komoly hatása volt, nem forgatta fel annyira a flottapolitikát, mint a DREAD- NOUGHT. Sok tengeri hatalom úgy tekintett az új típusra, mint olyan luxusra, amit csak a legnagyobb tengeri hatalmak engedhetnek meg maguknak. A washingtoni konferenciáig terjedő időszakban végül csak három hatalom állított szolgálatba csatacirkálókat: Japán, Nagy-Britannia és Németország.

Esetükben az eltérő tervezési filozófiák még markánsabb különbségeket eredményeztek, mint a csatahajóknál. A britek a nagy sebesség és tűzerő érdekében beáldozták a páncél- zatot, míg a német csatacirkálók hasonló sebesség mellett erős páncélzatot (250–300 mm) kaptak, cserébe fegyverzetük volt gyengébb. A brit tervezésű japán csatacirkálókat szintén a nagy tűzerő és a gyenge páncélzat (152–229 mm, sőt 76 mm) jellemezte,

A Kongo-osztályú Haruna csatacirkáló az 1929-es átépítés előtt.

Japán 1911-ben kezdte meg a KONGO-osztály építését, 35,6 cm-es lövegekkel. Az első egység Nagy-Britanniában, a másik három Japánban épült. (Megj.: amikor az osztály egységeit modernizálták, mindet átminősítették csatahajóvá.)

Az első világháború utolsó időszakában és a háborút követő években a flottaverseny nem szűnt meg, de ekkor már Nagy-Britannia, az Egyesült Államok és Japán rivalizált egymással. Az utóbbi kettő — Nagy-Britanniával ellentétben — bár szintén hadviselő fél volt, töretlenül tudta folytatni hajóépítő programját, de ez a jóval szerényebb anyagi forrásokkal rendelkező Japánt közel juttatta a pénzügyi csődhöz. Ennek ellenére Japán- ban a háború végén két 41 cm-es ágyúval felszerelt csatahajó állt építés alatt, majd négy csatacirkáló (AMAGI-osztály), valamint két csatahajó (TOSA-osztály) építését kezdték el, melyek fegyverzete 41 cm-es ágyúkból állt volna.

Az Amagi-osztályú Akagi 1925-ös vízrebocsátása után; de már hordozóvá átépítve.

A háborút követő években néhányan megkongatták a vészharangot a csatahajók és a csatacirkálók fölött: 1918-ra megszületett az a hajótípus, mely a második világháború során végképp átvette a csatahajóktól a csatadöntő hajótípus szerepét — a repülőgép-hordozó. A versengésnek azonban nem az új hajótípus, hanem az 1922-es washingtoni konferencia, azon belül is az öthatalmi egyezmény vetett véget. A fegyverkezési verseny korlátozása érdekében korlátozták a szolgálatban tartható csatahajók össz vízkiszorítá-sát, maximális méretüket 35 000 tonnában szabták meg, lövegeik kaliberét pedig 40,6 cm-ben. Mindezen felül tízéves csatahajó-építési moratóriumot vezettek be. A csatahajók mellett kvótákat szabtak a repülőgép-hordozókra is, és méretüket 27 000 tonnában korlátozták.

Az egyezmény következtében leállították a folyamatban lévő csatahajó-építéseket, és számos régebbi csatahajót és csatacirkálót kivontak a szolgálatból. Az Egyesült Államok számára engedélyezték két építés alatt álló csatacirkáló (SARATOGA, LEXINGTON), Japán számára pedig egy csatacirkáló és egy csatahajó (AKAGI, KAGA) hordozóvá átalakítását.

Az eredetileg Tosa-osztályú csatahajónak szánt, szintén átépített Kaga 1928-ban.

Nagy-Britannia felmentést kapott a moratórium alól, és megépíthette a NELSON-osztály két csatahajóját az 1920-as években. Emellett a COURAGEOUS-osztály csatacirkálóit, és az egyik, Chile által megrendelt csatahajót (EAGLE) is repülőgép-hordozóvá alakították. Meg- jegyzendő, hogy eredetileg Japán is két csatacirkálót szándékozott hordozóvá átépíteni, de az AMAGI annyira megsérült az 1923. szeptemberi nagy földrengésben, hogy le kellett bontani és helyette a KAGA csatahajó testét használták fel.

A háborútól kevésbé érintett Japán — bár hadviselő fél volt — tovább tudta folytatni hajóépítő programját, és ekkor már elérkezettnek látta az időt az agresszívebb kelet-ázsiai terjeszkedésre, flottafejlesztése pedig a legfőbb csendes-óceáni rivális, az Egyesült Államok ellen irányult. Az eredmény köztudott.