A virágzó cseresznyefák, az origami és az ikebana országa — ugyanakkor a harakiri, a nankingi vérengzés és a kamikáze országa is. Hogyan egyeztethetők össze ezek a szélsőségek? Hogyan vehették semmibe az „udvarias" japánok az életet (a sajátjukat és másokét is), és kegyetlenségük miért múlta felül a nyugatiak minden képzeletét? Vagy tévedünk, és a japánok sem voltak kegyetlenebbek a többieknél?

Araki tábornok — a háború egyik lelkes híve, aki rövid ideig hadügyminiszter is volt —, egyik brosúrájában ezt írta: „Japánnak az a küldetése, hogy kiterjessze a császár hatalmát a négy tenger legtávolabbi zugaira is. Erőink semmiféle tökéletlensége sem válhat a nyugtalan- ság forrásává számunkra. Miért foglalkozzunk anyagi és földi dolgokkal?"

Ez a pár szó kifejezi a Nankingba bevonuló japán hadsereg lelkületének lényegét, azt, ami a kamikáze pilótát képessé tette a halál megvetésére. Kifejezik azt a különbséget, ami a nyugati és még az Ázsiában is kivételesnek számító japán gondolkodásmód között van.

A japán kultúra lényege, hogy minden elemnek — legyen az tárgy, növény, állat vagy ember — megvan a megfelelő helye. Leglényegesebb az ember helye a társadalomban, a társadalom helye a nemzetben, a nemzeté a világban. Japán történelmi küldetésének tekintette, hogy „minden nemzetnek segítsen megtalálni a maga helyét a világban".

A háromhatalmi egyezmény kommentárjában Hirohito császár hangsúlyozza: „Eleink azt küldetést bízták ránk, hogy az egész világon terjesszük legfőbb erényünket — tegyük a világot egyetlen családdá. Éjjel-nappal szívünkben hordozzuk ezt a küldetést." A japán hagyomány- ban a nemzetnek is megadatik a maga helye a világban ugyanúgy, ahogy az ember is adott körülmények közé születik, és ez családi és társadalmi szempontból is meghatá- rozza helyét. Ezt a helyet tovább pontosítja a hatalomhoz, a felettesekhez, a családhoz, a testvérekhez — azaz mindenkihez — fűződő kapcsolatok rendkívül bonyolult rendszere. Csak az a kérdés: ki határozza meg egy másik nemzet helyét?

Hirohito császár (középen) 1940, január, Tokióban

A császár hatalma, vagyis a hierarchia Japán egész történelme során nem élt át dinasztia- váltást. Igaz, hogy a feudális Japánban a sogun hatalmat gyakorolt vazallusa fölött, de a távoli és elérhetetlen császárnak nem volt közvetlen hatása alattvalóira, személye szent volt. A XX. századi japánok a császárt isteni tulajdonságokkal ruházták fel, sőt, az istenek fölé helyezték. Amikor az amerikaiak kihallgatták az elvétve fogságba került japán kato- nákat, kihagyták „a császárhoz való viszonya" kérdést — köztudomású volt, hogy Hirohito egyetlen alattvalója sem fog akár csak egy rossz szót is mondani uralkodójáról.

A német társadalommal ellentétben, ahol a führer kultusza a goebbelsi propaganda és a birodalomban uralkodó terror „eredménye” volt, a japánok császáruk iránti hűsége leg- bensőbb meggyőződésükből fakadt. Nem érthetjük ezt meg, ha figyelmen kívül hagyjuk a társadalmi hierarchia egész rendszerét, főképpen a japán kultúra egyik legfontosabb vonását, a hála érzését. A japán hálaérzés elválaszthatatlanul kapcsolódik a kötelesség, a visszafizetendő tartozás, a becsület fogalmához, az „on"-hoz.

1945. augusztus 15-én japánok hajtják le fejüket a tokiói császári palota felé fordulva, mikor Hirohito császár rádión bejelentette, hogy Japán vereséget szenvedett a háborúban.

Az „on" szerkezete számunkra rendkívül bonyolult, mert minden „on"-nak megvan a maga szigorúan meghatározott helye. A „visszafizetendő tartozások" misztikus pira- misának csúcsán a „ko" áll, az, amit a császártól kaptunk. Csak ezután következik a szülőktől kapott „on", a tanítóval és másokkal szembeni tartozás. A listát az az „on" zárja, amellyel az evilági vándorlásunk során megismert személyeknek tartozunk. A császár isteni jegyekkel való felruházásában jelentős szerepet játszott a sintoizmus, különösen annak nemzeti formája, amely szerint a császár hatalmának kétségbe vonása az állam alapját veszélyezteti, és ezzel annak pusztulásához vezet. „A császár nélküli Japán nem lenne Japán". Ezt vallotta mindenki az egyszerű állampolgártól a hadsereg tisztjeikig.

A japánok számára a császári hatalom kiterjesztése „a négy tenger legtávolabbi zugaira" nem csupán a császári hatalom kiterjesztését jelentette. Amikor a japánok zavarukat, valaminek a meghatározatlanságát akarják kifejezni, nem a „se hús, se hal" vagy a „se füle, se farka" fordulatot használják, hanem azt mondják: „sem bátyja, sem öccse". Ez a szólás összefügg a japán családban elfogadott hierarchiával, amelynek értelmében a legnagyobb fiútestvér szerepe hasonló a családapáéhoz, és az apának járóhoz hasonló tisztelet övezi. Japán az ázsiai államok „nagy testvérének" tekintette magát.

Ez nem csak spekuláció, 1942 tavaszán az egyik japán tábornok így határozta meg a gazdasági együttműködési övezet ázsiai államainak státusát: „Japán a bátyjuk, ők pedig kisebb testvérei. Az elfoglalt államoknak ezt érezniük kell, meg kell érteniük. Ha túl nagy je- lentőséggel ruházzuk fel őket, azt fogják hinni, hogy számíthatnak a japánok jótéteményeire, ez pedig a japán elvekkel ellentétes következményekkel járna."

A '30-as években a japán költségvetés nagy részét a háborús készülődés emésztette föl. A Pearl Harbor elleni támadáskor a nemzeti jövedelem felét fordították fegyverkezésre, míg a polgári közigazgatás alig tizenhét százalékkal rendelkezhetett. A hadbalépéskor azonban a fegyverzet szerepe másodrendűvé vált, az mindössze Japán halhatatlan szel- lemének megtestesülése volt, ugyanúgy, ahogy a szamurájkard viselőjének bátorságát jelképezte.

Az erőfeszítéseket ekkor elsősorban a testet és a lelket egyaránt fejlesztő hadgyakor- latokra összpontosították. A kiképzésben elsősorban a nyugati civilizációban elfogadott normákat messze meghaladó fizikai tűrőképesség fejlesztésére helyeztek nagy súlyt. Egy példa: a hadgyakorlat alatt egy tiszt megtiltotta katonáinak, hogy kulacsukból engedély nélkül igyanak. Az ötven kilométeres menetelés közben a tűző napon húsz katona elájult, öt meghalt a szomjúságtól és a kimerültségtől — de senki sem vette elő a kulacsát.

Sinto szentély romjai Nagaszakiban.

Az engedelmesség összefonódott azzal a törekvéssel, hogy túllépjék az emberi teljesí- tőképesség határait. A vágy, hogy uralkodjunk testünkön; hogy az ne korlátozhasson a magasabb eszmék megvalósításában, egyetlen kultúrától sem idegen. Azonban egyetlen kultúrában sem hallhattunk ahhoz hasonlókat, mint amilyenek a háború idején a japán rádióban elhangzottak: „Mennél nehezebb a test, annál inkább föléje emelkedik lelke és akarata. Minél kimerültebbek vagyunk, annál nagyszerűbb az erőfeszítés."

Ezek a szavak a civil lakossághoz szóltak a Dai Nippon testnevelési társaság egyik műso- rában. Olyan tornagyakorlatokat népszerűsítettek, amelyek nemcsak a fűtést és az alvást voltak hivatva pótolni, hanem még a táplálékot is, amelyből egyre kevesebb jutott. „Minél ritkább az élelem, annál inkább más módszerekkel kell megújítanunk erőinket". A táplálékot a fizikai erőfeszítésnek kellett pótolnia, a cél az anyag feletti teljes uralom volt, hogy a harc- hoz elég legyen az akarat, a tiszta eszme és a meggyőződés.

Középiskolás lányok cseresznyevirággal búcsúztatnak egy bevetésre induló kamikaze pilótát

A harcoló Japán jelképe, a kamikáze a Dzsingisz kán seregeit szétszóró és Japánt a mon- gol uralomtól megmentő isteni szél nevét kapta. Azok a pilóták, akik repülőgépükön saját életük árán pusztították az ellenséges hajókat, az isteni szél nevét vették fel. Joguk volt ehhez, hiszen a japán harci eszményt valósították meg: a lélek győzelmét az anyag fölött. A katonai kézikönyvek borítólapján vastag betűs felirat hirdette: „Olvassátok, és megnye- ritek a háborút". Nem meglepő tehát, hogy a japán katonák semmibe vették a halált — sajátjukat és másokét is, ami a halál különböző formái iránti érzékükkel párosulva az egész világot megrázó kegyetlenkedéshez vezetett.

A mindennél fontosabb becsület miatt egy japán nem adhatta meg magát. Fogságba csak azok kerültek, akiket magatehetetlenül találtak a harctéren. A többiek végsőkig harcoltak, megtartva maguknak az utolsó golyót vagy gránátot. Önmagáért beszél, hogy a burmai harcokban a hadifoglyok és elesettek aránya 1:120 volt. Számukra a fogság becsületük és tisztességük elvesztését jelentette, azt, hogy többé „nem nézhettek Japán szemébe", lelki értelemben meghaltak. Hasonló volt a helyzet a sebesültekkel is. A harcba induló japán a halállal való találkozásra készült. Érdem volt olyannyira megszabadulni az egyéni vágyaitól, hogy az élet és a halál játékszerré váljék. A veszély elleni védekezés összeegyeztethetetlen volt a katona méltóságával és céljaival.

A japánok döntő többsége inkább a halált választotta, mint a megadást.

Az irgalmasságra nevelt európai civilizációban elképzelhetetlen lenne a segítségnyújtás elmulasztása. A japánok között szó sem volt erről. A sebesültek kimentése a harctérről nem szerepelt a vezérkar terveiben, a frontokon alig volt orvos, Új-Guineából és a Fülöp-szigetekről nem menekítették el a japán kórházakat. A sebesülteket, betegeket megölték, vagy még inkább ők maguk követtek el öngyilkosságot. Az életnek az európai kultúra számára oly idegen megvetése a „lenni", „létezni" szavak eltérő értelmezéséből fakad.

A japán kultúrában az ember egy hatalmas, precíziós gépezet parányi része — vagy legalábbis az volt. Ebből fakad saját értékéről, minden gesztusának, cselekedetének nélkülözhetetlenségéről vallott rendíthetetlen meggyőződése, függetlenül attól, hogy az a hierarchiát, az életet vagy a halált, a császárt vagy a háborút érinti-e.