1942 nyarától a japán csapatok egyik vereséget a másik után szenvedték el. Elszánt védekezésük ellenére 1944-ben már semmi sem tarthatta vissza az amerikaiakat Japán megtámadásától. És ezt a japánok szentségtörésként élték meg.

A japán helyőrségek többségét 1944-ben már elvágták az anyaországtól az US Navy és az USAAF repülőgépei; a japán kikötőkre bombazápor hullott. Júniusban a Csendes-óceán nyugati részén fekvő Saipant elfoglalták az amerikaiak — ezzel kiváló támaszponthoz jutottak, ahonnan az USAAF olyan japán városokat is támadhatott, amelyeket addig nem ért el. 1944-től az amerikai bombázások a japán gazdaság általános összeomlásához vezettek, válságot okoztak a nyersanyag-szállításokban, amit tovább súlyosbított a japán munkaerő tömeges elvándorlása a termelőüzemekből vidékre.

Az országban a birodalmi érdekeket szolgáló katonai vezetés dominált. Tojo tábornok helyébe, akit Hirohito császár 1944 júliusában lemondatott, Koiso tábornok, majd Suzuki tengernagy lépett, aki a harcok mindenáron való folytatásának híve volt. A japán nép, amely sztoikus nyugalommal viselte el a háborús korlátozásokat, kész volt a vezetői által kért áldozatokra, így került az emberiség történetének egyik legtragikusabb helyzetébe.

Hirohito úgy gondolta, hogy Suzuki a legjobb ember, aki a háború végéig vezetheti Japánt.

A konfliktus utolsó nyolc hónapjának embervesztesége Japán teljes háborús embervesz- teségének 60%-át tette ki. Ekkor 900 000 katona és 600 000 civil halt meg — a hadsereg azonban még mindig 2,5 millió főt számlált, és 32 millió civil termelt a hadiipar számára. Az amerikaiak a japán szigetvilág központi szigetére, Honsura összpontosították táma- dásaikat, rendszeresen bombázták Tokiót, Kobét, Yokohamát, Narát. Tokióban és más nagyvárosokban az élet egyre nehezebbé vált, a túlélés érdekében a lakosság kénytelen volt igénybe venni a feketepiacot és cserekereskedelmet kellett folytatnia.

Az élelmiszerjegy-rendszer már a háború elejétől kezdve sok kétséget ébresztett, de a japán kormány gyorsan rászoktatta állampolgárait a kollektív lemondásra. A háborút viselő országok közül csak Japánnak sikerült a fogyasztást talonok, bónok, vagy egyéb jegyek nélkül korlátoznia. Kivételt csak a rizsfejadag képezett, amely 1944-ben egy átlagember szükségletének harmadára csökkent; a japánoknak nem volt joguk meg- határozott mennyiségű állandó élelmiszer-fejadaghoz. Azt kapták, amit aznap épp adni kívánt a hatalom a tonarigumi („szomszéd egyesület") közvetítésével, amelyhez minden állampolgárnak tartoznia kellett.

A javak többségét a hivatalnokok, a hadsereg, és a kiváltságosok kapták meg. Egy japán átlagpolgár naponta egy szárított szardíniát, negyed uborkát és némi szójamasszát vihe- tett haza, ami összesen 500 g élelmet jelentett. A nyomorúságos élelmiszeradagot csak a feketepiacon lehetett kiegészíteni, a hús, tojás, olíva, cukor és tej teljesen eltűnt a hivata- los kereskedelemből. Vajat csak a hadiüzemek munkásai és a katonák kaptak.

A piacról eltűntek az olyan alapvető cikkek, mint a gyufa, szappan, zsinór, tűzifa, faszén, barnaszén, konyhai felszerelések, cipő, bőráru, papír. Engedélyezték a silány pótszerek árusítását, de ezekből sem volt elég. Nem lévén más megoldás, a japánok papírszandá- lokat készítettek, csodagyógyszereket, és hamisított vitaminkeverékeket állítottak elő. A geta (fapapucs) és a zoris (szalmakalap) ritkaságszámba ment; japánok ezrei robotoltak mezítláb, rongyokba öltözve.

A szigetország, ahol a háború előtt az emberiség halfogyasztásának bő egyharmadát halászták ki, most saját lakosságát sem tudta ellátni. Az erdőkben oly gazdag Japánban hiánycikk lett a faszén, még a porcelánból, fából vagy agyagból készült rizses- és zöld- séges csészéket is nehéz volt beszerezni. A jég — ami Japánban nélkülözhetetlen volt — gyakorlatilag beszerezhetetlené vált, amikor megtiltották a hűtőgépek használatát, mert a gáz- és áramfogyasztást drákói szigorral korlátozták.

A japán csapatok lelkesítői győzelmei után eljött a kudarcok ideje. A kormány igyekezett még inkább kordában tartani a lakosságot, ennek érdekében felhasználták a hagyomá- nyos értékeket, a császárhoz való vak hűséget, a konfuciuszi tanokat, a lojalitást és az egyén közösségi elkötelezettségét. Japán polgárai új szabálygyűjteményt kaptak, aminek a címe: Kokutai no Hongi (A japán szellem alapelvei). Mindaz, amit „nem japánnak", vagy „nyugatinak" ítéltek káros, viszont az ami japán, csak a háborús igények kielégítésére használható. Az éttermeket bezárták, a táncos szórakozóhelyeket keményen bírálták, mint „erkölcstelen ötletet", ami nyugatról került a virágzó cseresznyefák országába.

Légifotó Tokióról: az USAAF első nagyszabású gyújtóbombázása.

Mindent szigorú ellenőrzés alá vontak. A hadszíntéri jelentések a főhadiszállás, valamint az állami rádióadók közvetítésével érkeztek. A közlemények, amelyek szerint a flotta „le- győzhetetlen tengerészet", a repülők „vad japán sasok", a kamikázék „isteni hősök", csak a győzelmekről tudósítottak. A visszavonulásokról, vereségekről nem beszéltek, vagy ba- gatellizálták a mértéküket és jelentőségüket. A hivatalos politikai irányvonallal szembeni bármilyen megnyilvánulást halállal büntették. A hatalom jóindulatára csak a tonarigumi szervezetek számíthattak; ők foglalkoztak az élelmiszeradagok elosztásával és segítséget nyújtottak a bombatámadások sebesültjeinek.

A háború szentesítette a kormány döntéseit: bezárták a hagyományosan népszerű fürdőket, pedig azokban nem volt semmi „nyugati". Rábeszélték a nőket, hogy hagyják el otthonukat és vállaljanak segédmunkát a fegyvergyárakban, miközben arról győzködték őket, hogy feleségként és anyaként mily fontos szerepük van, és a japán hagyományok szerint ez képezi az életük értelmét. A kijárási tilalom és az elsötétítések miatt Tokió ki- halt várossá vált, pedig amikor Japán diadalmaskodott a szövetségesek fölött, 1943-ig mintegy harminc szórakoztató negyed működött, rengeteg lacikonyha, kis színház, mozi, teaház, játékterem volt.

Mostanra bezárták az operát, betiltották a revüt, bezárták a diák- és művészkávézókat, csak a magas rangú állami hivatalnokok által látogatott Akasaka negyed maradt meg, ahol a közönséges halandók számára hozzáférhetetlen éttermekben még tengeri külön- legességeket és szeszesitalokat is felszolgáltak. Ott voltak a leghíresebb gésa-házak is.

Az amerikai bombázások tovább rontották a lakosság helyzetét. 1945. március 9-én Tokió hatalmas légitámadást élt meg. A hatóságok gyakorlatilag nem tettek semmit, teljesen a lakosságra hagyták az élet újjászervezését. 1945. április 1-én az amerikaiak elfoglalták Okinawát. Az itt folyó harcok 110 000 japán katona és 75 000 civil életébe kerültek. A la- kosság mindemellett egy pillanatig sem vonta kétségbe a kormány utasításait, és egy pillanatig sem kételkedett a császárban.

Urakami-katedrális Nagaszakiban 1945 szeptemberében. A katedrális több mint három kilométerre volt a detonáció helyétől.

1945. augusztus 6-án 8 óra 15 perckor a B-29-es „Enola Gay" ledobta Hirosimára (225 000 lakos) az első atombombát. A tragédiáról szóló japán tudósítás olyan zavaros volt, hogy valójában sem a helyzet komolyságáról, sem a veszteségek nagyságáról nem tájékozta- tott. A következő, augusztus 9-i támadás célpontja Nagaszaki (200 000 lakos) volt. Porig rombolták a város 400 hektáros területét, és meghalt 70 000 ember; Japánt elborította a gyász és a kétségbeesés. Az igazságot már nem lehetett tovább titkolni, és a császár be- leegyezett, hogy aláírja a feltétel nélküli fegyverletételt.

Elgondolkodtató, hogy a japánoknak a legnagyobb sokkot ez utóbbi okozta. Ez jobban felháborította a japán népet, mint minden addigi vereség és bombatámadás. 1945. augusztus 15-én délben 75 millió japán hallgatta a császár hangját. Ójapán nyelven szerkesztett beszéde olyan bonyolult volt, hogy nehéz volt megérteni: Japán letette a fegyvert — ezért egy újságíró magyarázta meg a helyzetet. „A hangulat feszült volt. Nem sok hiányzott, hogy kitörjön a pánik. Többen előhúzták ősi kardjukat és dermedten meredtek rá" — jegyezte fel Akira Kurosava filmrendező aznap Tokióban.