1939-ben a hadiflották összetétele a Nagy Háború tapasztalatait tükrözte. A fontosabb flották törzsállománya 35-40 000 tonna vízkiszorítású csatahajókból állt. Ezek döntő többsége az I. világháború előtt és alatt, illetve az 1922-ben megkötött Washingtoni Flottaegyezmény előtt épültek. A II. világháború aztán alaposan megváltoztatta a tengeri harcászatot, a légierő szerepe vált döntővé. Ennek ellenére érdemes röviden áttekinteni, hogy mivel is kezdték — elsősorban a Csendes-óceánon — a harcot az ellenfelek. Például az amerikaiak.

Az első világháború kitörésekor a világ legerősebb tengeri hatalma Nagy-Britannia volt. Az ekkor még második helyen álló Németország mögött a harmadik helyet az Egyesült Államok foglalta el, a negyediket pedig Japán. Az utóbbi két hatalom a többiekhez képest késve, az 1890-es években kezdte meg a nyílttengeri flotta kiépítését. Bár mindketten hadviselő felek voltak, az első világháború más hatalmakkal ellentétben nem akasztotta meg flottaépítési programjukat, így a háború végére flottájuk ereje jelentős mértékben növekedett.

Az USS New York (BB-34) az Oklahomával és Nevadával, 1932. Ekkorra az eredeti rácsos szerkezetű árbocait már háromlábú árbocokra cserélték.

Az Egyesült Államokban 1906-ban kezdték meg a SOUTH CAROLINA osztály építését, de ezek az egységek csak 1910-ben álltak szolgálatba. Az 1911-ben építeni kezdett NEW YORK osztály lényegében ennek tíz darab 35,6 cm-es ágyúval felszerelt változata volt. Ezt követően 1912-ben kezdték el építeni a NEVADA osztályt, melyen olyan újdonságok ke- rültek bevezetésre, mint az „all or nothing” (mindent vagy semmit) páncélzat, vagy a kizárólagos olajtüzelés. A tíz darab 35,6 cm-es ágyúval felszerelt osztály átmenetet képezett a második és a harmadik generációs csatahajók között. 

USS Mississippi (BB-41) 1918 körül New York City mellett

1912-től kezdték sorozatban építeni az amerikaiak által standardnak nevezett csata- hajótípust (PENNSYLVANIA, NEW MEXICO, TENNESSEE és COLORADO osztályok), melyek kétféle fegyverzettel készültek: az első három osztály tizenkét darab 35,6 cm-es ágyút kapott, az utolsó pedig nyolc darab 40,6 cm-est. A háború végén az Egyesült Államokban négy 40,6 cm-es ágyúkkal felfegyverzett csatahajó készült, majd az 1916-os program részeként 1920-ban újabb hat nagyobb, tizenkét darab 40,6 cm-es ágyúval ellátott csatahajó építését kezdték el.

A West Virginia (Colorado-osztály) 1927-ben. Sok megegyező tulajdonságuk és kitűnő teljesítményük miatt a TENNESSEE és a következő COLORADO osztály megépült egységeit Big Five-nak. azaz a „Nagy ötös”-nek nevezték.

Az első világháborút követő években a flottaverseny nem szűnt meg, ekkor már csak Nagy-Britannia, az Egyesült Államok és Japán rivalizált egymással. Miközben javában folyt a vetélkedés, néhányan megkongatták a lélekharangot a csatahajók (és a csatacirkálók) fölött. Ugyanis — ha kezdetleges formában is — de 1918-ra megszületett az a hajótípus, mely a II. világháború során végképp átvette a csatahajóktól a csatadöntő hajótípus szerepét: a repülőgépek számára felszállásra és leszállásra alkalmas repülőgép-hordozó. 1919-ben már a modern tűzvezetés egyik atyja, Sir Percy Scott tengernagy hirdette a Times hasábjain a csatahajó halálát és a repülőgép-hordozó felsőbbrendűségét

USS Nevada (BB-36) 1925-ben, még a rácsos szerkezetű árbocainak eltávolítása előtt.

A háború után folytatódó versengésnek azonban nem az új hajótípus, hanem az 1921-1922-es washingtoni konferencia, azon belül is az öthatalmi egyezmény (Washington Treaty) vetett véget. A haditengerészeti fegyverkezési verseny korlátozása érdekében limitálták a szolgálatban tartható csatahajók számát, össz vízkiszorítását: a csatahajók maximális méretét 35 000 tonnában szabták meg, lövegeik kaliberét pedig 40,6 cm-ben. Mindezen felül tízéves csatahajó-építési moratóriumot vezettek be. A csatahajók mellett kvótákat szabtak a repülőgép-hordozókra is, és méretüket 27 000 tonnában korlátozták. Az egyezmény következtében leállították a folyamatban lévő csatahajó-építéseket, szá- mos régebbi csatahajót és csatacirkálót pedig kivontak a szolgálatból.

Az USS New Mexico (BB-40) csatahajó 1921-ben.

Jütland után csak az Egyesült Államok és Japán volt abban a helyzetben, hogy a háború, különösen a csata tapasztalatait is figyelembe vevő új csatahajók építését kezdje meg. Az Egyesült Államok 1921-ig összesen 20 csatahajót állított szolgálatba összesen 597 000 tonna vízkiszorítással, jó részük a második világháború kitörésekor is szolgálatban állt az amerikai flottában. Ezek közül az 1941 decemberében történt japán támadás során a Pearl Harborban horgonyzó 8 amerikai csatahajó közöl öt (az ARIZONA, az OKLAHOMA, a WEST VIRGINIA, a NEVADA és a CALIFORNlA) elsüllyedt, három pedig (PENNSYLVANIA, MARYLAND, TENNESSEE) megrongálódott.

1919 és 1921 között csak az Egyesült Államok és Japán bocsátott vízre olyan csatahajókat, melyek ténylegesen szolgálatba is álltak. A sebességet hivatalosan nem sokra tartó amerikai flotta elsősorban a tűzerőre és a páncélzatra koncentrált újabb csatahajóinál, míg a japánok a nagy tűzerő mellett nagy sebességek elérésére törekedtek, viszonylag szerényebb páncélzat mellett.

(Az Egyesült Államok Haditengerészetének II. világháború előtt épült csatahajóról — amikkel végül is nekiindultak a háborúnak — később részletesebben is szót ejtünk.)