Kevéssé ismert, hogy a Supermarine Spitfire és a Hawker Hurricane repülőgépek mellett a Boulton Paul Defiant volt az angol légierő harmadik egyfedelű vadászgépe, amely a II. világháború kitörésétől kezdve részt vett a légi harcokban.

1940-ben Anglia volt az egyetlen ország, amely sűrű radarhálóval rendelkezett. Ez két felismerő rendszerből állt: a nagy hatósugarú képes volt 200 km-ről észlelni a 4500 méter fölött repülő gépeket, a közepes hatósugarú pedig — ezt a tengerpart mentén helyezték el, és mintegy 100 km-es hatósugarú volt — arra szolgált, hogy a 150 méternél magasabban repülő gépeket jelezze. A néhány kilowattos berendezések teljesítménye nem volt nagy, pontosságuk is sok kívánnivalót hagyott maga után: így pl. nem tudták megkülönböztetni a saját gépeket az ellenségétől, és a bemért repülőgépek számát is képtelenek voltak pontosan meghatározni.

1940. július elején általában az angliai invázió terveihez való szkeptikus viszony uralkodott a német tábornoki karban. Rundstedt vezértábornagy ezeket a terveket "csak politikai blöffnek" tekintette. Halder július elsején ezt írta naplójába: "Leeb jelentette, hogy (amennyire számára ismeretes) nem szándékoznak deszantot partra tenni Angliában. Én azt válaszoltam neki, hogy ennek ellenére meg kell vizsgálnunk egy ilyen hadművelet lehetőségeit, hiszen ha a politikai vezetés mégis az invázió mellett dönt, akkor rendkívül gyorsan kell cselekedni."

Franciaország eleste után Hitler arra számított, hogy Nagy-Britannia gyorsan elfogadja békejavaslatát. Minthogy azonban semmi sem történt, megparancsolta, hogy hat héten belül dolgozzák ki az Angliára mérendő csapás tervét — a parancs kiadására 1940. július 2-án kerül sor. Egy héttel később, július 10-én Kesselring tábornok 2. és Speerle tábornok 3. légiflottája a dél-angliai katonai célpontok, valamint a La Manche csatornán lévő brit konvojok elleni első bombatámadásokkal már kihívást intézett a britekhez.

Coventry bombázását a németek a konokul ellenálló angolok elrettentéséül szánták. Az akció a Luftwaffe nagy-britanniai pusztításainak jelképévé vált. Coventry 1940-ben nem túl nagy, de rendkívül sűrűn lakott város volt. Mintegy negyedmillióan lakták, gyárai főleg a hadseregnek termeltek. A huszonegy gyár közül tizenkettő a légierőhöz tartozott; repülőkhöz, radarokhoz és harci járművekhez gyártott alkatrészeket. Hitler nem véletlenül jelölte ki célpontul; a brit hadi infrastruktúra megsemmisítésének stratégiájába illő feladatot tűzött a Luftwaffe elé.

Az 1930-as években a RAF Bombázó Parancsnokságának szüksége volt korszerű közepes bombázókra. A RAF egy kétmotoros nehézbombázót várt, amely olcsóbb, mint a lehetséges négymotorosok. A gépet Manchesternek nevezték el. Prototípusa 1939. július 25-én emelkedett először a magasba. Az első éles bevetésre pedig 1941. február 24-én került sor.

Nagy-Britannia 1942-re egy hatalmas bombázóhadjáratot készített elő Németország ellen, és Sir Arthur Harris, aki nemsokára a brit bombázóparancsnokság élére került, meggyőződéssel hitte, hogy a bombázás, ha kellő méretű, önmagában elég a háború megnyeréséhez.

2013 elején került elő egy 36 éve elveszettnek hitt interjú, amelyben a  brit Bomber Command parancsnoka, Sir Arthur ‘Bomber’ Harris repülőmarsall le kívánt számolni azzal a mítosszal, hogy a város lebombázásának ötlete az ő fejéből pattant volna ki. „Szolgálatom első napjától az utolsóig parancsokat teljesítettem” – közölte Harris, akit mikor arról faggatták, hogy miért rendelte el a városok lebombázását, azt mondta, hogy a vezetés rájött, a fegyverek nem elég pontosak, és nincs elég célpont sem, amit támadni lehetett volna.

A Németország elleni könyörtelen légitámadások miatt Arthur "Bombázó" Harris
a „mészáros" gúnynevet is megkapta

A skandináv országok igen eltérő szerepet játszottak a második világháborúban. Politikai berendezkedésüktől függetlenül a háború végén megsokszorozták erőfeszítéseiket, hogy biztosítsák szuverenitásukat. Svédországnak sikerült megőriznie semlegességét.

A III. Birodalom urai sajátosan viszonyultak a művészethez. Hitler hatalomra kerülése után a művészet az ideológiai eszközévé, egyúttal fontos devizaforrássá is vált; szívesen hoztak létre saját gyűjteményt — leggyakrabban magánkollekciók kifosztásával — olyan alkotásokból, amelyek megfeleltek az „uralkodó faj" kulturális doktrínájának. A többi művet a háború folytatásához szükséges anyagi eszközök biztosítására hasznosították.