Szintén egészen röviden, de érdemes pár szót ejteni arról, hogy a szövetségesek 1944-ben Normandiában a kétéltű hadműveletek páncélos támogatására egészen más megközelítést alkalmaztak, mint korábban a németek: ők merülő harckocsik (Tauchpanzer) helyett úszó harckocsikat vetettek be. Az úszóképes páncélozott harcjárművek elsőként a '30-as években jelentek meg, de alkalmazásukra tömeges méretekben az amerikai haderő csendes-óceáni térségében végrehajtott partraszállásainál került sor.

Az amerikai tervezők a Sherman M4 típusú közepes harckocsit és az M4A2 Sherman változatát tették alkalmassá az úszásra. A páncéltest lánctalp feletti részénél körben felszereltek egy vízhatlan, összehajtható (leereszthető) kötényt, amely biztosította a megfelelő felhajtó erőt. A harckocsi meghajtásáról a farpáncélból kivezetett kettős – Duplex – hajócsavar gondoskodott, ezek segítségével 7,5 km/ó sebességgel tudott haladni a vízen. Az első úszási kísérleteket a Mississippi folyón végezték, ahol az eredmények jónak tűntek, így ezt a változatot tervezték alkalmazni a második front megnyitásakor Normandiában.

A D napon – 1944. június 6-án – a szállító hajókból vízre bocsátott harckocsik többsége sikeresen partra is ért; azonban a partraszállás során nem számoltak az óceán nagy hullámaival. Ennek következménye az lett, hogy a hullámok átcsaptak az úszóköpenyen, és több harckocsi elsüllyedt, mivel a harckocsik vízrebocsátása az első hajóköteléknél túlságosan messze, mintegy 3-5 km-re történt a parttól. Ez a távolság, a hullámverés és az aránylag kis sebesség miatt, túlságosan nagy volt. Ezért a vízre bocsátást a következő fázisban a szövetséges hajók csak ellenséges vizekre érve, a part közelében bocsátották tengerre őket, így csupán az utolsó métereket kellett önerőből megtenniük.

Az amerikai kísérletek és fejlesztések mellett Nagy-Britanniában is gőzerővel folytak a fejlesztések: az osztrák-magyar származású Nicholas Straussler – aki korábban Magyar- országon dolgozott a Magyar Királyi Honvédség részére – kifejlesztett kettős meghajtású harckocsi úszóképessé tételén dolgozott. A katonák által Donald kacsának is becézett különleges kétéltű jármű alapjául itt is egy 34 tonnás Sherman harckocsi szolgált. Az átalakítást a páncéltest köré rögzített vászonköténnyel és annak fenntartására szolgáló levegővel felfújt csövekkel (bordákkal) végezték. A Sherman DD úszás közben a 76,2 mm-es lövegéből nem tudott tüzelni, mivel az a vászonkötényen belül helyezkedett el.

A franciaországi partraszállásnál az M4A3E2 jelzésű harckocsik kerültek alkalmazásra, melyeknek egyik érdekessége volt, hogy a felhajtóerő növelése érdekében a 420 mm szélességű lánctalpak helyett 585 mm szélességű lánctalpakat szereltek fel. A száraz- földre kijutott harckocsiról a személyzet egy robbanótöltettel robbantotta le a köpenyt, így az percek alatt készen állt a harcra. A DD-ket az amerikai és brit egységek egyaránt használták Normandiában, és komoly meglepetést okoztak ezzel a németeknek.

*A kettős meghajtású harckocsi kifejlesztője, Nicholas Straussler 1891-ben született Magyarországon, majd Angliába költözött, ahol mérnöki tanulmányokat folytatott. Tehetségére hamar felfigyeltek a Hadügyminisztériumban, melynek megrendelésére – a szétszedhető hajóktól az összecsukható pontonhidakig – egy egész sor szokatlan szerkezetet tervezett. Straussler figyelme a II. világháború kitörését követően végleg a harckocsik felé terelődött; ekkor tervezte meg a szövetséges haderőknek jelentős helyzeti előnyt biztosító úszó harckocsit.