A totális állam kétpólusú: terrorra és propagandára épül. A történelem során rengeteg megtorló kormány uralkodott. Elég, ha csak a napóleoni rendőrségre — élén a rettegett Fouchéval —, vagy a cári Ohranára (titkosrendőrség) gondolunk. A totális állam megjelenése előtti időkben azonban a politikai üldözés áldozatai csak a népesség kis százalékát tették ki. A rendőrség fő feladata a hatalom védelme volt. nem pedig az új társadalom „kinevelése”.

Elsőként Mussolini vállalkozott a nép teljes átformálására, próbálkozásai azonban rendkívül szerénynek mondhatók ahhoz képest, ami néhány évvel később következett. A duce rendszere még nem lépte túl a hagyományos rendőrállam kereteit. 1923 és 1940 között a politikai megtorlások halálos áldozatainak száma néhány száz kommunista aktivistát, ellenzéki pártok vezetőit és értelmiségit tett ki. A hitlerizmussal azonban a megtorlás új alakot öltött.

Hitler hatalomra jutása után néhány héttel, 1933. február 27-én leégett a Reichstag. Az épület felgyújtásával a kommunistákat vádolták, ezért német kommunisták és szimpati- zánsaik ezreit tartóztatták le és börtönözték be. Egyedül 1933 márciusában a Német Kommunista Pártnak mintegy 5000 aktivistája került Dachauba, az első koncentrációs táborba. A nemzetiszocialisták kezdetben a régi rendőrséggel biztosították a társadalom politikai ellenőrzését, azonban csakhamar az SA-ra szorultak, a Schutzstaffel (SS) ekkor még másodrangú erőt képviselt. A „feketeegyenruhások" mindössze néhány ezer tagot számláltak, míg a „barnaingesek" hárommillióan voltak.

Himmler akkor csak a bajor politikai rendőrséget irányította, mégis ő tette az SS-t fokozatosan a fasiszta rezsim működésének, a széles skálán folyamatosan jelenlévő politikai terrornak az alapjává.

1934 májusában Himmler lett a politikai rendőrség főnöke, a „hosszú kések éjszakáján" pedig megszabadult fő riválisától, Röhmtől, az SA főnökétől. Az SS versenytársa hirtelen elveszítette minden vezetőjét és alárendelt helyzetbe került, amin soha többé nem tudott változtatni. Két évvel később Himmler és az SS hatalmát maga Hitler növelte meg, amikor 1936. június 17-én kiadott dekrétumában elrendelte a rendőrség munkájának egységesí- tését és összehangolását az egész birodalom területén. Ettől kezdve Himmler ellenőrizte a rendőrség mindhárom „hagyományos" formációját, a Sicherheitspolizeit (Sipo, politikai rendőrség), a Kriminalpolizeit (Kripo, bűnügyi rendőrség), valamint az Ordnungspolizeit (Orpo, rendfenntartó rendőrség), továbbá az állami titkosrendőrséget, a Geheime Staats- polizeit (Gestapo), és az információs pártszolgálatot, a Sicherheits-dienstet (SD).

Hitler személyes védelmére létrehozott a Leibstandarte SS Adolf Hitler (LSSAH) katonái Berlinben, 1938 novemberében

1939 szeptemberében aztán befejeződött a megtorló apparátus egységesítése, ugyanis létrehozták a Birodalmi Biztonsági Főhivatalt (RSHA), ahová minden rendőrségi és biz- tonsági szolgálat került. Ennek vezetését természetesen Himmler vette át. Bár ezek a szolgálatok egy vezető alá tartoztak, sosem egyesültek teljesen, mert a legfontosabb funkcióikat magához vonta az SS vezetése. Az SS-tisztek kinevezése vezető pozíciókba, illetve a magas rangú vezetők SS-be történő bevonása révén az RSHA minden főosztályát a „fekete hadsereg" képviselői vették át. A megtorló apparátus vezetése egy államtól független szervezethez került, hiszen az SS nem állami szerv volt, hanem egy pártvédelmi képződmény.

Hans Buchheim, német történész szerint ez volt a „közélet magánosításának" egyetlen és kivételes esete. Míg egy normálisan működő államban a rendőrség az „állami közigaz- gatás szerves részét képezi, s a politikai rendőrség a rendőrségnek csak egy töredéke, a III. Birodalomban épp fordított volt a helyzet".

Gestapo központ a berlini Prinz Albrecht utca 8. szám alatt (1933)

Az ilyen rendőrség nem a törvények és a társadalmi együttélés szabályainak betartására ügyel, hanem erőfeszítéseit „minden, a nép számára kártékony jelenség megszüntetésére" összpontosítja. Feladata nem csupán a bűnözés és a szabálysértések kezelése, beleértve a politikai ügyeket is, hanem minden nem kívánatos, és a nemzetiszocialista eszmékkel ellentétesnek ítélt viselkedés üldözése is. „Az bizonyos, hogy a III. Birodalom minden állampolgárának folyamatos és teljes ellenőrzése, s ami ezzel együtt jár, mindannyiuk állandó megfigyelése, annak a rendőri szervezetnek a feladatai közé kell hogy tartozzék, amely nem csak garantálja a széles értelemben vett biztonságot, de a törvényesség és a hétköznapok fölött is őrködik" — írta 1936-ban Heydrich.

Balról jobbra: Heinrich Müller, a Gestapo vezetője, Reinhard Heydrich
és Walter Schellenberg 1941 szeptemberében

A korabeli politikai rendőrség hatáskörébe tartozó területek áttekintése jól mutatja befolyásukat: „A kommunizmus és egyéb marxista csoportosulások. Egyházak, szekták, emigránsok, zsidók, szabadkőműves páholyok, a reakció, az ellenzék, preventív letartózta- tások, koncentrációs táborok, gazdasági, politikai és társadalmi ügyek, egyesületek, a rádió ellenőrzése, pártok és pártszervezetek ügyei, külföldi politikai rendőrség, általános hírszerzés, sajtó, homoszexualitás és az abortusz elleni harc, rendőrség és kémkedés".

1936-37-ben az SD valódi titkos közvéleménykutató intézettel bővült, ami lehetővé tette, hogy a német közvélemény legkisebb rezdülésére is odafigyeljenek. 30 000 munkatársuk; hivatalnokok, vállalatigazgatók, orvosok, tanárok, újságírók, lelkészek, művészek és tudó- sok feladata volt, hogy „a tartózkodási helytől és a környezettől függetlenül jelentéktelen, könnyed beszélgetések során tudják meg, mi az emberek valódi véleménye az állam belpoli- tikájáról.” A rendőrség gyakran igénybe vette a pártszervezetek hálózatát, amely még a lakókerületek (Blockwarte) és épületek (Hauswarte) felelőseit is hatáskörébe vonta.

Civilruhás Gestapo ügynökök

Bár nyílt kritika nem érte ezeket az intézkedéseket, a társadalomban nőtt az általános veszélyeztetettség érzése. Ezt az érzést egyébként a rendőrapparátus is gondosan ápolta. Az emberek többsége nem tudta megkülönböztetni a Gestapót az SD-től, még kevésbé a Sipótól, és a rövidítésekből származó számos elnevezés is azt a benyomást keltette, hogy a rendőrség mindenütt jelen van, és mindent tud. Az állandó együtt- működők nagy csapatától szerzett információkon kívül a rendőrség az „önkéntesek" — államilag támogatott, és a besúgással sokszor személyes leszámolást megvalósító spiclik híreit is felhasználta. A számok magukért beszélnek, ugyanis míg a Gestapo csak 32 000 tagot számlált, tudjuk, hogy az informátorok százezres seregét vették igénybe.

A „társadalmi higiénia" utópiájának megvalósítása, s a „nép folyamatos gyógyítása" céljából az RSHA és az SS szinte korlátlan hatalmat kapott. Az itt szolgáló embereknek csupán saját feletteseiknek kellett beszámolniuk. Himmler viszont csakis Hitlernek tartozott felelősséggel. A rendőrségnek jogában állt saját belátása szerint — még alaptalanul is — letartóztatni és fogva tartani bárkit; a rendőrség felhatalmazva érezte magát az „igazságszolgáltatás hibáinak" kijavítására: a börtönből szabadon engedett politikai foglyokat bírói döntés alapján letartóztatták, és határozatlan időre büntető intézményekbe zárták. A „fekete terror" áldozatainak többsége nem börtönbe, hanem koncentrációs táborokba került, amelyek vezetői az RSHA egyik ügyosztályához, a táborok őrei viszont az SS speciális egységéhez, a Totenkopfverbändéhez tartoztak.

SS-tisztek a guseni koncentrációs táborban, 1934.

A koncentrációs táborok szervezését Theodor Eicke SS-Oberführerre bízták, ő alkotta meg az újraszocializálás technikáját, amelynek lényege, hogy a foglyok maguk irányítják a tábor életét, és így csökkenthető az őrség létszáma — további haszon, hogy megtörik a foglyok szolidaritását. Kidolgozta a táborokban alkalmazott viselkedési- és büntetési szabályzatot, amelyet aztán az összes tábor átvett. Az RSHA egyúttal úgy csökkentette a foglyok tartási költségeit, hogy termelőüzemekben, vagy kőbányákban dolgoztatta őket Flossenbürgben, Mauthausenben, vagy Gross-Rosen-ben. A foglyok kizsákmányolása, ami az első koncentrációs táborok megnyitásával elkezdődött, a háború kitörése után általános gyakorlattá vált.

1934-től a führer személyes felügyeletével megbízott egység mellett az SS életre hívta a Verfügungstruppen (készenléti csapatok) alakulatokat, amelyek ellátták a rezsimet állandó harckészültségű, kiképzett rohamegységekkel. 1934-35-ben számszerűen három ezred haderejének feleltek meg; 1939-ben már rendelkeztek néhány nehézfegyverzetű egységgel is — íme, a háború alatt megalakuló SS-hadsereg csírája, 1940-re ezek az egységek váltak a Waffen-SS magjává. Így zárult le az „SS-birodalom" megalakulási folyamata.

(Folyt. köv.)