Kevéssé ismert, hogy a Supermarine Spitfire és a Hawker Hurricane repülőgépek mellett a Boulton Paul Defiant volt az angol légierő harmadik egyfedelű vadászgépe, amely a II. világháború kitörésétől kezdve részt vett a légi harcokban.

A szokatlan kialakítású, forgó lövésztoronnyal felszerelt repülőgép azonban — az eredetileg neki szánt nappali-vadász feladatkörben — nem sokáig maradt hadrendben, egészen korán, már 1940 augusztusában, azaz az angliai légi csata második hónapjában kivonták a harcok- ból. Vajon miért döntöttek így a RAF vezetői pont akkor, amikor a Brit-szigetek védelmében minden bevethető vadászgépre szükség volt?

A harmincas években a mereven beépített, előretüzelő géppuskák helyett több géppus- kával ellátott lövésztornyokat kezdtek el alkalmazni a repülőgépeken. A forgathatóan beépített géppuskák alkalmazása mellett szóló legfontosabb érv annak kettős funkciója volt: egyrészt így egyszerűsödött a pilóták dolga, másrészt a lövegtornyokba rendezett géppuskák tüze nagyobb területet fogtak be. A Defiant kialakításánál mindent annak az elvben nagyszerű, de később katasztrofálisnak bizonyult harcászati elvnek rendeltek alá, miszerint a több géppuskával felszerelt vadászgépek lövésztoronnyal jóval nagyobb pontosságot (hatékonyságot) érhetnek el, mint mereven beépített fegyverzettel. 

A brit Légügyi Minisztérium 1935. június 26-án jelentette meg azt a pályázati kiírását, amely egy lövésztoronnyal felszerelt vadászgép kifejlesztésére vonatkozott; az új típussal a nem olyan régen hadrendbe állított, de akkorra már teljesen elavult Hawker Demon repülőgépet kívánták felváltani. A kiírást 15 repülőgépgyártó vállalatnak adták át. A beadott tervek kiértékelését követően a két legígéretesebbnek tartott terv a a Boulton Paul Aircafté, valamint a Hawker cég terve lett, amely utóbbi valójában az egymotoros könnyűbombázó Hawker Henley továbbfejlesztése volt. (Ez utóbbi fejlesztése a Hurricane repülőgépek időközben elkezdett, majd mindennél fontosabbá váló sorozatgyártása miatt rendkívül lassan haladt. Az elhúzódó fejlesztést látva, a Légügyi Minisztérium itt 1938 januárjában leállította a munkálatokat.)

A Defiant első prototípusának megépítésére 1935 őszén adtak utasítást, a gép makett- jének építését 1936 februárjában fejezték be. A következő hónapban elkezdték az első prototípus építését, de már a tervezésekor kiemelt figyelmet fordítottak a repülőgép gyártósoron történő gyárthatóságára, valamint arra, hogy a gyártásba minél több alvállalkozót lehessen bevonni — ezt elsősorban a repülőgép elemeinek modulszerű kialakításával érték el.

A teljesen fémépítésű gép prototípusának építése ugyan némileg késett az eredeti ütemtervhez képest, azonban a Légügyi Minisztérium így is elégedett volt az addigi eredményekkel, így 1937. április 28-án utasítást adott 87 db sorozatgyártású Defiant építésére. (A repülőgép valójában csak ekkor kapta meg hivatalosan a Defiant nevet. A típus sorozatgyártásra vonatkozó döntést pedig még azelőtt meghozták, hogy a proto- típus végrehajtotta volna az első repülését, illetve jóval azelőtt, hogy a gyakorlatban is meggyőződtek volna a repülőgép számára kidolgozott, akkor még csak elméletben létező harcászati eljárások helyességéről.)

A Defiant Merlin motorja

Az alsószárnyas gép prototípusát a Rolls-Royce 1030 LE-s Merlin l-es motorral szerelték fel. A tornyok építését a Boulton Paul már 1936 szeptemberében elkezdte, azonban azok beépítésére — a tornyok tesztelése miatt — még hónapokat kellett várni. A Defiant pro- totípusa így torony nélkül hajtotta végre első repülését 1937. augusztus 11-én. A torony helyére mindössze egy áramvonalas burkolattal ellátott fából készült makettet építettek; így a repülőgép maximális sebessége 486 km/óra volt. A torony beépítésére majdnem fél évvel később, 1938 februárjában került sor, ezzel egy időben a törzs felső részét közvetle- nül a torony előtt és mögött módosították, lehetővé téve a géppuskák körbefordulását.

A már sorozatban gyártott torony (Type A Mk IID) újszerűségét az ún. saját energia- átviteli rendszer jelentette. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a torony mozgatását biztosító hidraulikarendszer szivattyúinak meghajtását egy saját, a toronyban elhelyezett elektromos motor biztosította. Ez lehetővé tette, hogy — energiaátviteli szempontból — kizárólag elektromos kapcsolatot kellett létesíteni a torony, illetve a gép sárkánya között, elkerülve így a forgó torony és a hordozó repülőgép hidraulikarendszereinek bonyolult összekapcsolását — szemben más konstrukciókkal. (A torony nagyfokú „autonómiája" jelentősen leegyszerűsítette azok beépítését, illetve a sérült tornyok cseréjét, továbbá lehetővé tette valamennyi funkció üzemszerű ellenőrzését még a beépítés előtt.)

A lövésztorony a függőleges tengelye körül 360 fokban tudott elfordulni, míg a gép- puskák állásszögét a torony forgási síkjára merőleges síkban 0 és 84 fok között lehetett változtatni. Ez alól kivétel volt a hátsó, valamint a elülső légtér, ahol a függőleges vezér- sík. illetve a légcsavar jelentett akadályt, jelentősen csökkentve a géppuskák állásszög tartományát ebbe a két irányba. Ezek közül később különösen az előretüzelés hiánya okozott komoly problémát.

A fegyverállványt függőleges irányban mozgató dugattyú szinkronban dolgozott a lövész ülésének magasságát állító dugattyúval annak érdekében, hogy a lövész — a fegyverzet bármilyen állásszöge mellett — megfelelő szögben lásson rá a célzóberendezésre. Mikor a fegyverek felemelkedtek, az ülés lesüllyedt és viszont. A lövész egy joystickszerű karral vezérelte a torony forgatását, ill. a torony két oldalán elhelyezett négy Browning Mk II géppuska mozgatását.

A már teljes harcértékű első sorozatgyártású változat 1939. július 30-án repült először, ezt szeptember végéig mindössze öt repülőgép követett. A sorozatgyártású változatok a Merlin l-eshez hasonló teljesítményű Merlin III-as motorral épültek, a farokfutó — a pro- totípuson alkalmazottól eltérően — merev kialakítású lett. A RAF-nak átadott gépekkel azonnal elkezdték azok kiértékelését, ennek során az új típust összevetették a légierő már rendszeresített repülőgépeivel is.

A Hurricane repülőgépekkel vívott imitált légi harcok során azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a Defianttel kapcsolatosan kidolgozott harcászati elvek a gyakorlatban nem igazo- lódnak, a lövésztoronnyal felszerelt gépek rendre vesztesen kerültek ki a „légiharcokból". A Blenheim IV-es bombázók ellen ugyan sokkal jobb eredményeket értek el, de Defiantek itt sem nyújtottak meggyőző teljesítményt. Nagyon úgy tűnt, hogy az elméletben kiváló tervek a gyakorlatban nem válnak be. Ez később be is bizonyosodott.

A Defianttel elsőként felszerelt alakulatot, a 264. századot 1939. október 30-án hozták létre, és 1940. március közepén nyilvánították hadrafoghatónak. A típus első légi győ- zelmét 1940. május 12-én aratta: hat Defiant — hat Spitfire-rel közös járőrözés során — egy Junkers Ju-88-ast és egy Heinkel He-111-est lőtt le, saját veszteség nélkül.

A következő napon újra bevetett Defiantek egy Ju-87-es kötelék megtámadásakor négy Stukát lőttek le, de a zuhanóbombázók védelmét biztosító Bf-109-esek a hat Defiantból ötöt lelőttek, mindössze egy gép elvesztése árán. Az aránytalanul nagy veszteség miatt a század feladatkörét azonnal módosították, és az alakulat számára a La Manche csatornán közlekedő konvojokat támadó német bombázók elleni harcot jelölték meg. Május végén, amikor a dunkerque-i evakuáció támogatására a RAF minden rendelkezésre álló erőt a térségbe rendelt, a Defiantek minden várakozás ellenére komoly sikereket értek el; egy nap alatt, május 29-én 37 német repülőgépet lőttek le (19 db Ju-87, 15 db Bf-110, két Bf-109, és egy Ju-88).

A Defiantek meglepő eredményességét több szakértő arra vezette vissza, hogy bár a típus nem volt teljesen ismeretlen a Luftwaffe előtt, sok német pilóta csupán ezekben a napokban találkozott először ezzel a típussal. Ráadásul a gép kinézete hasonló volt a Hurricanéhez, ami miatt levegőben könnyen össze lehetett téveszteni a két típust. Ez pedig a légi harcok során végzetes következményekkel járt a támadó számára: amíg a Hurricane egy felső-hátsó légtérből indított támadás esetén könnyű prédának számított, a Defiant halálos ellenfélnek bizonyult.

A második 14 darab Defianttel felszerelt 141. századot 1940. június 3-án állították szol- gálatba, és ennek az alakulatnak az 1940. július 19-i bevetése volt az az esemény, minek hatására a Defiantokat végleg kivonták a nappali vadászalakulatok állományából. A 141. századhoz tartozó kilenc repülőgép ezen a napon hajtotta végre azt a bevetését, melynek során egy Ju-87-esekből álló kötelék megsemmisítése volt a feladatuk. A Stukák védelmét a JG.51 III. Gruppéjának Bf-109E repülőgépei látták el. A német kötelék pilótái a lövész- tornyokról azonnal azonosították a Defianteket, és ennek megfelelően tervezték meg a támadást: az első rácsapás során kettő, majd ezt követően újabb négy Defiantet lőttek le. A három hazajutott Defiant közül az egyik pedig javíthatatlanná vált.

A Defiantot végül hivatalosan 1940 augusztusában (más forrás szerint július 23-án) von- ták ki a nappali vadászalakulatok állományából. Történt mindez annak ellenére, hogy a Defiant építésénél a legkorszerűbb konstrukciós elveket, illetve műszaki megoldásokat alkalmazták. Csakhogy az elméletben kiváló, de a gyakorlatban kudarcra ítélt harcászati elvek miatt a repülőgép nem tudta beváltani a hozzá fűzött reményeket. Jóllehet a típus fejlesztése több mint öt és fél évig tartott, a harcokban — az eredeti neki feladatkörben — mindössze négy és fél hónapig vett részt.

Miután nyilvánvalóvá vált a típus teljes kudarca, kivonták a nappali vadászalakulatok állományából. Sokat elárul, hogy ezt a döntést a háború legkritikusabb időszakában, az angliai légi csata idején hozták meg, amikor a Vadászrepülő Parancsnokságnak minden bevethető vadászgépre szüksége lett volna. A Defiant, a később számára másodlagosan meghatározott feladatkörökben ugyan megállta a helyét, de mint éjszakai vadászt is rövid időn belül más típusokkal váltották fel. Tengeri kutató-mentőként, illetve célvon- tatóként történő alkalmazása pedig már csak kényszerszülte megoldásnak tekinthető.

A Defiant tervezői úgy ítélték meg, hogy az egy toronyban koncentrált, mozgatható fegyverzet megfelelő mértékben kompenzálja a torony beépítéséből származó tömegnövekedést és teljesítménycsökkenést, sőt, az ilyen fegyverzettel a harcokban akár jobb eredményeket is elérhetnek. A légi harcok során azonban nyilvánvalóvá vált, hogy — egy pilóta megfogalmazása szerint — „a Defiant csak úgy tudott megtámadni egy másik repülőgépet, hogy előbb megelőzte. De a negyedtonnás, motorral működtetett lövészfülkéjükkel és külön géppuskásukkal nemigen előztek meg egyetlen másik repülőgépet sem."