Az amerikai LVT(A) (Landing Vehicle Tracked, Armored - páncélozott lánctalpas partra szállító harcjármű) úszó járműcsalád részeként különféle páncélozott szállítójármű-változatok, illetve úszó harckocsik gyártására egyaránt sor került.

Az LVT-1 kétéltű harcjármű első, eredetileg páncélozatlan lövészszállító változata 1941 júliusára készült el; 20 teljes menetfelszereléssel ellátott katonát szállíthatott és egy-egy 12,7 mm-es, valamint 7,62 mm-es géppuskából álló fegyverzetet kapott. 1943-ig összesen 1225 darab LVT-1 készült.

Az ebből kifejlesztett LVT-1(A) úszó harckocsikra alapozva 1942 februárjától már úszóharckocsi zászlóaljakat is felállítottak a tengerészgyalogság hadosztályainak kötelékében. Az LVT (A)-1 jelzésű harckocsi-változatra az M5 könnyű harckocsi tornyát szerelték egy 37 mm-es löveggel, személyzete összesen 6 főből állt. A mechanikus forgatószerkezettel ellátott torony giroszkópos lövegstabilizátorral rendelkezett; a giroszkópnak köszönhetően lehetővé vált a menet-, illetve úszás közbeni tüzelés. Kiegészítő fegyverzetét egy 12,7 mm-es és két 7,62 mm-es géppuska alkotta.

A tornyot 31-67 mm-es páncélzat, míg magát a járművet vékonyabb – oldalt és felül 6,35 mm-es, elől pedig 12,7 mm-es – páncéllemezek védték. A meghajtásról az M3A1 könnyű harckocsiból származó, 250 LE teljesítményű, héthengeres Continental W-690-9A típusú repülőgép csillagmotor gondoskodott. Ugyanebből a páncélosból származott a váltómű is, mely öt előre és 1 hátrameneti fokozattal rendelkezett; a lánctalp felületén különleges bordázatot alakítottak ki, tulajdonképpen ezek hajtották a járművet a vízben.

A jármű szárazföldön 32 km/h, vízen pedig 12 km/h sebesség elérésére volt képes, ható- távolsága szárazföldön 483 km, vízen 242 km volt. Az ilyen módon könnyű harckocsivá alakított kétéltű jármű képes volt leküzdeni a gyengén páncélozott japán harckocsikat és páncéltörő ütegeket, miközben páncélzata ellenállt a kézifegyverek és a nehézgéppuskák lövedékeinek is. Összesen 510 darab AMTANK (Amphibius Tank) készült, amelyből 328 darabot a szárazföldi erők, 182-t pedig a tengerészgyalogság vett át.

LVT-1 és LVT-2 bevetése Guadalcanalnál

Az LVT-ket elsősorban a csendes-óceáni hadszíntéren alkalmazták, ahol az összes kom- binált hadműveletben részt vettek. Jelentősebb számú LVT(A)-1 úszó harckocsival 1944. február 1-3. között a Marshall-szigetekhez tartozó Kwajalein, Roi és Namur szigetén hajtottak végre partraszállást. Az európai hadszíntéren csak kétszer kerültek nagyobb számban bevetésre: a Schelde-folyó körüli harcokban 1944 őszén, majd 1945 márciusá- ban a Rajnán való átkelés során, illetve 1945. április 24-én a Pó folyón való átkelésnél játszottak jelentős szerepet. (Megj.: Még 1956-ban is használták a francia-angol erők partraszállása során a Szuezi-csatorna térségében.)

Az LVT-4 kétéltű lövészszállító 1944-ben jelent meg, és 30 felfegyverzett tengerészgya- logost tudott szállítani szárazföldön 32 km/h, vízen 12 km/h sebességgel. Az LVT-4-nél vált alapvető szerkezeti résszé a lehajtható hátsó rámpa.

LVT-4 (A)

Zárt, páncélozott és lövegtoronnyal ellátott változatát, az LVT (A)-4-et az M8-as harckocsi 75 mm-es, L/16 kaliberhosszúságú löveggel felfegyverzett tornyával szereltek fel, ezáltal alkalmassá vált a parti erődítmények megsemmisítésére is. A felülről nyitott toronyra egy 12,7 mm-es géppuskát is felszereltek; személyzete hat főből állt. A jármű az M5 Stuart könnyű harckocsi meghajtását – két V8-as, 110 LE teljesítményű Cadillac motort – kapta, melyek az úszótest elejébe kerültek. 1307 darabot a szárazföldi haderő vett át, ahol hét zászlóaljat szereltek fel velük, 533 darabot pedig a tengerészgyalogság, ahol 3 zászlóalj között osztották el őket.

*

Pár szó a többiekről:

Úszóképes harceszközök kifejlesztésére nem csak az Amerikai Egyesült Államokban (bár ők gyártották és alkalmazták a legtöbbet) voltak kísérletek, hanem Németországban, a Szovjetunióban és Nagy-Britanniában is.

T-40

A '30-as években a Szovjetunióban készítették el a T-37, illetve a T-38 és T-40 úszó könnyű harckocsikat, melyek a háború során a felderítő-zászlóaljak eszközei voltak (fegyverzetük mindössze egy géppuskából állt). Ezeknél a kicsi, 3,3 - 4 tonna szerkezeti tömegű úszó harcjárműveknél nagyobb, nehezebb és erősebb fegyverzetű úszó harckocsival egészen az 50-es évekig nem rendelkezett a szovjet haderő. Viszont az úszó harckocsik kis tömege lehetővé tette légi szállításukat, így ezeket a légideszantcsapatoknál is rendszeresítették.

Type 2 Ka-Mi

Japán, mint tengeri nagyhatalom, nem nélkülözhette a partraszállások során bevethető úszóképes harckocsikat, ezért három, ilyen feladatra alkalmas eszközt (Type 1 Ka-Mi; Type 2 Ka-Mi; Type 3 Ka-Chi) is kifejlesztett és rendszerbe állított. A 241 darab Type 1 és 2 Ka-Mi kétéltű harckocsik úszóképességét a jármű elejére és hátuljára erősített pontonok tették lehetővé, a vízi meghajtást két, háromlapátos hajócsavar végezte. Motorja hathen- geres, 120 LE-s dieselmotor volt. Kísérleteket folytattak úgy is, hogy a harckocsik oldalára az önálló úszást elősegítő tömlőket, pontonokat erősítettek fel, amelyek eltávolíthatóak voltak anélkül, hogy a személyzet kiszállt volna a harckocsiból. A pontonok könnyű, vízhatlan anyaggal kerültek feltöltésre, így a kézifegyverek lövedékeinek ellenálltak.

Schwimmpanzer II

A német haderő 1940 során egy kétéltű harcjármű-kísérletekkel megbízott alegységet (Waffenprüfamt 6) állított fel a Balti-tenger partján, Putlosban. Az itt folytatott kísérletek arra irányultak, hogy a rendszerben álló harckocsik közül a tömege alapján számításba vehető Panzerkampfwagen II-t hogyan lehet nagyobb átalakítások nélkül úszóképessé tenni; a Pz. II-es 10 tonnát nem meghaladó tömege alkalmasnak tűnt az úszóképesség megteremtéséhez. Ezt úszótestek felszerelésével kívánták elérni, a vízben haladásról két hajócsavar gondoskodott. A legyártott 52 darab Schwimmpanzer II-est (melyek a vízben is harcképesek maradtak) Putlosban tesztelték. A Nagy-Britannia elleni partraszálláshoz a németek készítettek néhány, a Pz. 38(t) könnyű harckocsi bázisán megvalósított úszó- képes harckocsit is, szintén úszótestekkel. A nagyobb tömegű Pz. III. és Pz. IV. típusok esetében azonban – mint korábban már szó volt róla – nem az úszóképesség, hanem víz alatti átkelésre alkalmas változatok létrehozása volt a cél. (Ezek végül nem készültek sorozatgyártásban.)