Az NKVD alakulatai 1940 tavaszán Lavrentyij Berija belügyi népbiztos utasítására mintegy 22 ezer lengyel hadifogollyal és rabbal végeztek. A vérengzés fő helyszíne a Katyn melletti erdő volt, de Kijevben, Harkovban, Kalinyinban, Minszkben és Szmolenszkben is több ezer foglyot gyilkoltak meg. A vérengzés célja a lengyel elit és értelmiség megsemmisítése volt.

Lengyelországban 2008 óta április 13. a katyni vérengzés áldozatainak emléknapja. Azért ezt a napot választották, mert 1943-ban a németek ezen a napon hozták nyilvánosságra az 1940 tavaszán elkövetett tömeggyilkosságot.

1939. szeptember 17-én  a Molotov-Ribbentrop paktum titkos záradékának megfelelően a Szovjetunió is megtámadta Lengyelországot. Negyedmillió lengyel katona, közöttük 16-18 ezer tiszt került a Vörös Hadsereg fogságába. Sokukat (közöttük Lvov védőit) az adott szavukat megszegve fosztották meg szabadságuktól szovjetek.. Eleinte a fogságba került tiszteket a közlegényekkel és altisztekkel együtt átmeneti táborokba szállították, de már 1939 őszén kiemelték a szovjet hatóságok a foglyok közül a „speciális kontingenst" — a tiszteket, rendőröket, csendőröket, börtönőröket, a Határvédelmi Hadtest katonáit és a határőrség tisztjeit, az igazságügyi dolgozókat, stb.

Egykori kolostorokban kialakított táborokba szállították őket — Kozielszkbe (Kaluga mellett), Sztarobielszkbe (Harkov közelében) és Ostaszkóvba — Kalinyintól (Tvertől) nyugatra. Jozef Czapski lovaskapitány így emlékszik vissza a Sztarobielszkbe érkezésre:

Rendőrkutyákkal kísértek minket végig a latyakos utcákon, a nyomorúságos, szalmatetős vályogviskók között. ... Az újonnan érkezettek többségét volt kolostorokban helyezték el, a jövendő tábor helyén, egy részünket pedig valami hivatalban vagy börtönben a város közepén. Több százunkat zsúfoltak be a fallal körülkerített udvarra, négy kis lyukba és egy nagy kocsiszínbe... A földet piszkos papírhalmok, könyvek, egy feldúlt könyvtár marad- ványai borították. A kocsiszín egyik falában, fejmagasságban nagy, golyók ütötte mélyedés volt. Állítólag itt lőtték agyon 1917-ben a burzsujokat. Ugyanilyen lyukat láttam a sztarobielszki kolostor falában is...

Lavrentyij Berija belügyi népbiztos utasítására valamennyi táborban speciális osztagokat hoztak létre „a hadifoglyok operatív csekista kiszolgálására" — munkájuk irányítására, a foglyok elleni vizsgálatok lefolytatására Moszkva a kozielszki táborba küldte Vaszilij Zarubin állambiztonsági őrnagyot, Sztarobielszkbe Jefomov századost, Ostaszkóvba pedig Antonov századost. 1940. március 16-án a táborok fogolylétszáma az alábbi volt:

• Kozielszkben 4594 fő, ebből 1 admirális, 4 tábornok, körülbelül 100 ezredes és alezredes, 300 őrnagy, 1000 százados és lovaskapitány. A hadifoglyok mintegy fele tartalékos tiszt volt — 21 egyetemi tanár, docens és főiskolai tanár, több mint 300 orvos, néhányszáz jogász, mérnök, több száz tanító és tanár, sok író és újságíró volt a foglyok között.
• Sztarobielszkben 3894 hadifogoly volt, közöttük 8 tábornok — itt is a tartalékos tisztek voltak többségben.
• Ostaszkóvban 6361 embert tartottak fogva, többségükben rendőröket, csendőröket, a Határvédelmi Hadtest katonáit, valamint 200 pilótát.

Lengyel hadifoglyok 1939-ben

A foglyok többségét a szovjet hatóságok az uralkodó osztály tagjának, azaz a Szovjetunió ellenségének tekintették. A hadifoglyokat az NKVD tisztjei hallgatták ki, majd a bírósági eljárás elemi szabályait is semmibe véve tömegesen halálra ítélték őket. Amint a katyni tömegsírokban talált naplókból kiderül, 1940. március 5-én leveleket osztottak szét a kozielszki táborban. Aznap Bronislaw Wajs ezt jegyezte fel a naplójába: „Reggeli kásából főtt leves, büdös hallal. Ebéd — káposzta és kása. 1200 levél, de én nem kaptam. Hóvihar." Egy közönséges tábori nap, de a „Katyni-ügy" történetében különösen fontos. Az SzK(b)P KB Politikai Bizottsága ugyanis ezen a napon dönt Berija javaslatára a kozielszki, ostasz- kóvi és sztarobielszki táborok 14 700 lakója valamint további 11 000 bebörtönzött lengyel agyonlövéséről (már januártól foglalkoztak a hadifoglyok lemészárlásának gondolatával, de csak március 5-én született meg a végleges döntés, amelyet Sztálin is jóváhagyott).

A szovjet hatóságok közben próbálják meggyőzni a foglyokat, hogy sorsuk jobbra fordul. A látszat kedvéért még be is oltották őket. induláskor egy adag kenyeret, egy kis cukrot és három, papírba csomagolt heringet kaptak. Az első csoportokat Kozielszkből április 3-án, Sztarobielszkből 5-én, Ostaszkóvból 6-án vitték el. A három tábor kiürítését május közepére be is fejezték. Induláskor a foglyok azt hitték, elosztótáborokba kerülnek, majd onnan tovább, nyugatra. Nem így történt. Adam Solski őrnagy holtteste mellett később megtalálták a naplóját. „Reggel 5 óra. Rabszállító kocsival kivittek az erdőbe, valami nyaraló közelébe. Motozás. Elvették az órámat, 6.30-at mutatott. Elvették a jegygyűrűmet is." — a feljegyzés dátuma április 9.

A rabszállító kocsi utasait valószínűleg Kozie Goryban, az NKVD Dnyeper-parti villájának közelében szállították ki. Az utolsó motozás után Solski őrnagynak még sikerült feljegyez- nie néhány szót. A gyilkosok annyira biztosak voltak abban, hogy sohasem derül fény gaztetteikre, hogy áldozataiktól nem vették el az újságokat, naplóikat, jegyzeteiket.

A három tábor 14 500 foglyát küldték a halálba. Csak 400 ember kerülte el az agyon- lövést, őket először Pavliscseb Borba, majd Gjazovecbe szállították.

Talán soha nem derült volna fény a történtekre, ha a németek nem támadják meg a Szovjetuniót. (Szmolenszk környékét már 1941 júliusában elfoglalták). A lengyel tisztek tömegsírjáról a helybeliek adtak hírt 1942 tavaszán a közeli vasútnál dolgozó lengyelek- nek. Az exhumálás azonban csak 1943. március 29-én kezdődött meg, majd április 13-án a berlini rádió hivatalosan is hírt adott a katyni sírok felfedezéséről. Vizsgálat kezdődött.

Az emigráns lengyel kormány feje, Wladislaw Sikorski már 1941 decemberében, egy Sztálinnal folytatott megbeszélés során személyesen is érdeklődött a hadifoglyok holléte felől. A diktátortól azt a cinikust választ kapta, hogy az eltűntek Mandzsúriába szöktek.

A londoni lengyel kormány hitelt adott a német értesüléseknek, és a Vöröskereszthez fordult, Sztálin válaszul a németekkel való kollaborációval vádolta meg a lengyel vezetést, és minden kapcsolatot megszakított velük. A holttestek exhumálása Kozie Goryban 1943. június 3-ig tartott, ekkor a nagy hőség miatt abba kellett hagyni a munkát. Addig 4143 holttestet találtak. Mivel a Vöröskereszt nem volt hajlandó szakértőket küldeni Katynba, a németek egy 12 tagú nemzetközi orvosszakértői csoportot hívtak meg, amely — Svájc kivételével — a megszállt vagy Németországhoz kötődő országok (Belgium, Bulgária, a Cseh és Morva Protektorátus, Dánia, Finnország, Hollandia, Horvátország, Magyarország, Románia, Szlovákia) bírósági orvosszakértőiből és bűnügyi szakembereiből állt.

A helyszínen a magyar Orsós Ferenc patológus által kidolgozott módszert alkalmazva megállapították, hogy a mészárlást 1940 áprilisában és májusában hajtották végre. A bizottság azt is megállapította, hogy a gyilkosságokat a szovjetek követték el. Erre utalt többek között:

• a holttestek állapota,
• a holttesteknél talált feljegyzések és újságok (1940. márciustól május 6-ig),
• a jellegzetes, négyélű szovjet szuronnyal ejtett sebek.

A vizsgálatokból az is kiderült, hogy az áldozatokat megkínozták, kezüket megkötötték, fejükre húzták zubbonyukat vagy ingüket, és a nyakukon szorosan átkötötték.

Amikor a szovjet csapatok 1943 novemberében visszafoglalták Katyn környékét, a szov- jetek saját bizottságot hoztak létre az ügy kivizsgálására, amelyet vezetőjének neve után Burdenko-bizottságként emlegettek. A szovjetek a németeket vádolták, és elfogadták azt az első német változatot, hogy Katynyban 10-11 000 áldozatot találtak. Igy elkerülhették a választ arra a kérdésre, hogy mi történt a sztarobielszki és ostaszkóvi foglyokkal. Hiába vádolták azonban a szovjetek a nürnbergi Nemzetközi Törvényszék előtt a németeket a katyni mészárlással, a III. Birodalom elleni végső vádiratban ez a pont nem szerepelt.

A katyni erdőben talált nyomok alapján a világ már évtizedek óta tudott a kozielszki tábor foglyainak lemészárlásáról. A '90-es években új részletekről számolt be Pjotr Klimov, aki 1940-ben a szmolenszki NKVD tisztje volt. Vallomásából kiderül, hogy az áldozatok egy részét a városban, az NKVD épületében végezték ki:

A pincében az egyik kis helyiségben volt egy csatornafedél. Felnyitották, az áldozat fejét a szélére hajtották, és tarkón vagy halántékon lőtték. Csaknem minden este lőttek. Általában 30-40 tetemet dobtak egy autóra, s a holttesteket Kozie Goryba szállították. Ott azután elföldelték őket. Voltak, akiket csak kivittek az erdőbe, és ott egy nagy árokban lőtték őket agyon. Az árok vagy 100 méter hosszú és 2-3 méter mély volt.

A sztarobielszki tábor foglyait Harkovban lőtték agyon, és a bjelogorodi út mentén, pár kilométerre Pjatyihatki falutól a parkerdő 6. parcellájában temették el. Ostaszkóvból a foglyokat csoportonként Kalinyinba (Tverbe) szállították, és ott az NKVD parancsnoksá- gának épületében végezték ki. Szinte azonos módon, mint Harkovban. A meggyilkoltak holttestét a hátsó kijáraton vitték ki, teherautóra rakták és kivitték Mednojéba, Kalinyintól 30 kilométerre az NKVD dácsájának közelébe, és ott elföldelték az erdőben.

A katyńi vérengzés áldozatainak emlékére emelt keresztek

Katyn ügyében csak a Szovjetunióban lezajlott változások hoztak fordulatot. A TASSZ hírügynökség 1990. április 13-án az alábbi nyilatkozatot tette közzé: A nyilvánosságra került levéltári anyagok egyértelműen bizonyítják Beríja, Merkulov és segítőik közvetlen felelősségét a katyni erdőben elkövetett gaztettekért. A szovjet fél, mélységes sajnálatát fejezve ki a katyni tragédiáért, kijelenti, hogy az a sztálinizmus súlyos bűnei közé tartozik.

A vérengzés áldozatainak számos emlékmű és a 2015-ben Varsóban megnyílt Katyni Múzeum állít emléket.

Sztálin 1943-tól 1946-ig összesen 10 koncepciós pert rendezett annak bizonyítására, hogy a németek felelősek a gyilkosságokért. Több tucat német katonát — főként tiszteket, többek között 18 tábornokot — akasztottak fel a mészárlásban való részvételért. A leningrádi koncepciós per egyik vádlottja, Arno Dührer elismerte nem létező bűnösségét. Ennek köszönhette, hogy kivégzés helyett 15 évi kényszermunkára ítélték. Bár a Szovjetunió 1990-ben végül elismerte, hogy a sztálini vezetést terheli a felelősség a mészárlásért, Szergej Frigyinszkij legfőbb katonai ügyész még 2010 nyarán is hangsúlyozta: nem lát okot arra, hogy az 1940-es tömegmészárlások során megölteket a politikai megtorlások áldozatainak minősítsék és rehabilitálják.